Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Fura egy viszony lesz, de szeretem

Az utolsó nap ebben az országban úgy zajlik, ahogy minden napnak zajlania kellene az életben. Mindent úgy csinálok, mintha ez lenne az utolsó alkalom.

El kell mennem a Arany Múzeumba ha törik ha szakad. Milyen lenne, hogy itt voltam és nem kap el az aranyláz? Judittal együtt indulunk, én Múzeum, ő Bevándorlási Hivatal. Fizetek egy fülhallgatóért is, amiben megy a tárlatvezetés, luxus nap van. (még sose mentem vezetett tárlaton J) A múzeum egy csoda, de kb az egyharmadáig jutok 2 óra alatt, mikor is az agyam bedobja a törülközőt, kikapcsol, és azon pörgök, hogy Judit tuti lent vár. Lemegyek, de nincs ott. Viszont az idegesség nem múlik, 10 perc alatt végigfutok a kiállításon, és mire lemegyek, már tényleg ott van. A kiállítás tényleg igéző, eddig nem voltam valami nagy arany ékszer rajongó, de már tudom, hogy tudnék az lenni. Mármint a mai ékszerek nem vonzanak, de ezekben a több száz éves darabokban benne van rengeteg munka, izzadság, vér, ami tiszteletet ébreszt. És el tudom képzelni, hogy mikor megjelentek erre az európaiak, és meglátták az indiánokon az arany ékszerek tömegét, teljesen bekettyentek. Még ma is ölnek egy-egy láncért, akár Bogota utcáin is, szóval véres egy elem az arany.

Múzeum, utolsó arépa (fehér kukoricalepény sajttal), utolsó jugo (gyümölcsturmix), lulos, utolsó avena (fahéjas zabital tejjel) Hogy lehet ezek nélkül élni? Kiderül nemsokára.

Következő program az ajándékvadászat. Kolumbiai kalapot keresünk. Mert létezik a fogalom, „kolumbiai szalmakalap”. Felkeressük Judit kollégájának nagybácsiját, aki kalap gyáros. A helyi szalmakalap remélem nagyon menő ajándék lesz anyukámnak, és Judit tesójának. A vásárlás élmény volt, de sajnos nem mertem elővenni a kamerámat, olyan környéken voltunk, maradnak a szavak:

60-as kalap kell a tesónak, nagy feje van. Megérkezünk, az úr kiad a boltból két széket, hogy üljünk le, és kávával kínál. Majd megkérdezi, mit szeretnénk, és milyen értékben. Én könnyű eset vagyok, de Judit tesójának kolumbiai mértékkel irtó nagy feje van, itt pici emberek élnek, pici fejjel. Maga a próbafolyamat úgy néz ki, hogy egy kupac kalapot 1esével az úr a fejére helyez, megrázza vízszintesen a fejét, mintha azt mondaná hogy nem, ezzel azt teszteli mennyire lötyög a feje a kalapban. Ez alapján dönti el, mekkora méretű a fejfedő. Miután egy kupacot végignézünk, a nagyobbakat megmérjük egy centivel. Mindhárman használjuk a 10 ujjunkat, ahogy körbeillesztjük a centit a megfelelő helyen. Ezt sokáig csináljuk, majd kiderül, hogy a legnagyobb kalap 58-as. Ekkor elküldi a kalapot az egyik emberével kitágíttatni. Hogy ne unatkozzunk, elővesz egy fényképalbumot, és végigmutogatja nekünk a képeket a családjáról, a házáról, feleségéről, gyerekről, elmeséli honnan származik, ott milyen a növény és állatvilág. Végre lassacskán megjön a kalap, amit fél centivel sikerült kitágítani, így Judit üres kézzel távozik.

A következő feladat: ékszervásárlás.  A barátnők ékszert kapnak, az mindig bejön. Megőrül itt az ember, annyi szépség veszi körül. Sajnos sietnünk kell, veszünk egy rózsacsokrot Rosalba-nak, talán picit kifejezi mennyire hálás vagyok minden percért amit itt tölthettem. Mikor megérkezünk, csinál nekünk enni, vegán arépa, majd gyümölcssaláta. Utolsó utáni arépa, utolsó ananász, papaya, kiwi, mangó, eperből virág.

Lekísérnek a taxihoz, sok boldogságot kívánnak, nem is akárhogy, hogy váltsam valóra minden álmom, valósítsam meg az ötleteimet, és jöjjek bármikor. Mondtam Juditnak, hogy mondja meg nekik, hogy inkább maradok, kíváncsi vagyok, mit szólnak. Hálás vagyok, hogy néhány napig magamba szívtam ezt az egészséges családi szeretetet. Igazából eddig nem tudtam mi az a család, mármint mi az alfája meg az omegája. Az ember sok racionális dolgot tanul az iskolában, hogy mire jó a család, gazdasági egység, társadalmi képződmény, kap rengeteg jót-rosszat a szüleitől. Nálunk az egyén a társadalom alapja, itt a család. Tudatosan tudják és élik és érzik a szeretetet. Őszintén hálásak a szülőknek, a szülők szüleinek, és végtelen szeretettel és odaadással fordulnak a gyermekek felé. Legalábbis ebben a kolumbiai családban.

45 perc alatt kiér a taxi a reptérre, lefóliázzuk a táskám, mert a tesóm a lelkemre kötötte, aztán búcsú Judittól, neki még van 3 hete ebben a pokoli paradicsomban. Ha ő nincs, én se vagyok. Itt. Se Cartagena-ban, se Elveszett Város, se dzsungel, se rémálom a tayronai paradicsomban, se családterápia.

A checkin sima, utáne egy plussz kör valami bevándorlási pecsét miatt. Utána mikor már azt hiszem, hogy csak várnom kell, kiderül, hogy minden egyes kézipoggyászt átkutatnak a rendőrök. A ruháimat átnézik, de a svájci bicskámat simán felviszem a repülőre. Az előttem levő utas bort vett a duty-free-ben, és percekig rázogatják az üveget, hogy biztos kokain van a borban. Végre a repülőn, már csak 9 óra 40 perc és közelebb kerülök az igazi otthonomhoz. Próbálok aludni a repülőn, de mivel Dél-Amerikai légitársasággal utazom, rájuk van méretezve a hely, esélytelen az alvás.

0 Tovább

Bogota és én - nem lett szerelem -

Abbahagytam a posztolást. De most mindent felrakok, hogy egyben meglegyen. Következzen az az utolsó néhány nap, mikor minden pillanat a búcsúról szólt.

Ma ha törik, ha szakad, megyek. Fel is kelek korán, 7 körül. Várom, hogy felkeljenek a lányok, ők tudják megmutatni, hogy tudok felülni a Metróbuszra, a transmillenio-ra. Ez a busz külön sávban közlekedik és vannak megállóhelyei, így egy idegen könnyebben kiigazodik rajta. Judit 3 hónapig csak ezzel járt, utána mert elkezdeni buszozni. Hisz a buszoknak se pontos útvonaluk, se megállóhelyeik nincsenek, így ha nem ismered a várost, könnyen olyan helyen szállsz le, ahol nem szeretnél leszállni.

9 körül ébred a család, Carlos kérdezi, mit ennék, és kapok nemzeti reggelit, ami hagymán pirított paradicsomos tojásrántotta. Jó felnőttként gyereknek lenni nagyon, itt valahogy jobban értékelem. A lányok csokis corn falkes-t kapnak, ők azt szeretik. Aztán megpróbálom belőni, hogy jutok el a Monserat-ra, azt mondják busszal jobb lesz, elhiszem. Elkísérnek családostul a buszmegállóba, és megbeszélik a sofőrrel, hogy szóljon, mikor szálljak le. Bogotában az utcák számozva vannak. Így ha az ember elég, ha 2 számot tud: az észak-déli és a kelet-nyugati utcaszámot. Ezen kívül vannak számok, amik a sarkoktól kezdve számozzák az épületeket. Persze ez nem ennyire egyszerű, de ez a lényeg. Szóval nagyjából tudtam hova akarok eljutni, megvan a két szám.  Megunom a zötykölődést, és 20 perc múlva lepattanok, gondoltam biztos elfelejtette a sofőr. Aztán rájövök, hogy valami nem stimmel. Az utca számát összetévesztettem a sarkoktól számozott utcák számával. Nem tudom mekkora hibát követtem el. És mekkora szerencse, hogy nem tudom, hogy ez egy veszélyes környék-e. Érzem, hogy az, de nem tudom. Ez a lényeg. Megyek. Határozott vagyok, mintha én irányítanám a dolgokat. Megkérdezem egy műhelyben, merre van a múzeum, a műhely előtt vastag rács. Az úr azt javasolja mennyek busszal, így fél óra. Hm. Nem baj.

Nem félek, megyek. Sejtem, hogy félnem kéne, de ha félnék, felesleges energiát vesztenék. Inkább nem. Csöves környékeket hagyok el, templom, egyetemi épület. Bíztatom magam, hogy egy templom vagy egyetem környékén csak nincs veszély. Aztán később persze a fülembe jutnak olyan hírek, hogy XY templom mellett cserél gazdát sok kokain, ezért az egy nagyon veszélyes környék. De ekkor én ezt még nem tudom, az van bennem, ha nekik megy erre az életben maradás, talán nekem is fog. Emberek az utcán. Papák. Gyerekek. Olyanok, mint mindenhol. Iskola. Csöves. Veszélyes. Mázlista vagyok, hogy nem kell itt élnem. Ők mégis elvannak. Kenyeret vesznek. Almát. Néha életet el.

Egy órát gyaloglás után minden baj nélkül elérem a "biztonságos" belvárost. Majd egy két órás mászással juthatok fel a Monserat-hoz. De messze van..

Elcsaltam volna a hegymászást, és libegőztem volna, de nincs elég pénzem, legalábbis azt hiszem. Meg egyébként is milyen, hogy egy 31 éves, életerős nő libegővel megy föl? Szóval gyaloglás. Tudom milyen 60 évesnek lenni.

Lihegek, mint egy kutya, talán túlságosan is. Gyakran megállok pihegni, tényleg mintha nyugdíjas lennék. Milyen fura hogy fizikailag otthon azt hinném, hogy jó állapotba vagyok, itt meg gyengének és tüdőbetegnek érzem magam. Lehet a magasság? A páratartalom? A cél szempontjából mindegy, tény, hogy nem megy. Azzal nyugtatom magam, hogy 2 hete beteg vagyok még jó hogy legyengültem. Néha esik, néha süt, néha izzadok, néha fázom. És köhögök, tüdőből. Néha elhagy 1-1 sportos nagypapa futva, de hát felérek, élve. Nevetséges az egész.

Fent turisták, és egy csapat gólyalábas tini. (Később kiderül, hogy a gólyalábas tanár Judit kollégája.) Leülök a lépcsőre, pihegek, alattam a város.

Egy fiatal lány megszólít, ölében a babája. Kedves, nyílt, magyarázza, hogy nehéz az út fölfelé. Én meg mondom, hogy nem tudok spanyolul, erre sajnos abbahagyja a beszédet, és mutogat, amiből aztán semmi esélyem, hogy megértsem, mit mond. Tündérinek tűnnek ezek a gyerekanyák. Minden gyereknek örülnek, és a gyerekek pedig valahogy nem hisztiznek errefelé, vagy nem úgy, ahogy megszoktam. Mit tudhatnak ők, amit mi nem? A gyerekekről, családról, a boldogságról? Talán azért ilyenek, mert ez marad nekik. A világ veszélyes, marad a gyerek, a család és a nagy szeretet.

Bemegyek a templomba, a mise utolsó részét kapom el. A pap épp szentelt vizet hint a népre, a tündér lány odamegy a babájával, jusson a gyermeknek áldás.

Majd lemegyek gyalog a Monserat-tól. 45 perc. Egy órás késéssel felhívom Dánielt, egy kedves ismerősöm Bogotába szakadt keresztgyerekét. Dániel 7 éve él itt, és a Nokia-Simensnek dolgozik. Columbiai feleségétől már van egy gyermeke. Ameddig várakozom rá, két srác is karkötőt akar eladni, elég erőszakosan, felvetődik, hogy ez most vészhelyzet vagy nem, aztán megnyugszom hogy biztos nem vagyok hozzászokva a kolumbiai temperamentumhoz, meg ez itt Bogota, azért árulnak mert árulni kell, mert élni kell. És valóban, a fiú elmegy, Dániel meg jön. Még én is kiszúrom. Fehér bőr, kék szem, vasalt ing, irodai arc, mintha otthon lennék. Vagy 3 órát beszélgetünk, elvisz egy mexikói étterembe, ahol mexikói bablevest kapok, azonnal megnő az elégedettségi faktorom a mai napi hegymászás után.

A hely csuda, otthon majd megpróbálomrekonstruálni az életérzést.

Beszélgetünk a helyiekről, izgalmas látni ő hogyan látja Kolumbiát kockafejű mérnökként, és hogy 7 év után még mindig hisz benne hogy lehet változtatni a kolumbiai szokásokon, például ha késésben vagyunk és sietünk, nem állunk le órákra fecsegni. :)

Este megjelenik Judit, koncertre megyünk. Mármint a végére se érünk oda. Beülünk az óvárosba, a La Candeleria-ba egy pöpec bárba, élőzene szól, és egy helyi italt iszunk, van minek örülni. (Kiderül, hogy egy közös barátnőnknek babája lesz. Igazából a leányzó már akkor is anya akart lenni mikor eldöntötte, hogy erre a világra jön. És eltelt sok év, és most manifesztálta, nem is akárhogy. :) ) Panela vízzel és Aquadiente-vel. (panela=finomítatlan nádcukor, Aguadiente=ánizslikőr) A pohár széle cukorba mártva, szól, a zene, fogy az ital. Aztán a zene abbamarad, és mivel nincs pénzünk bulizni, szépen hazamegyünk. Szunya.

0 Tovább

Bogotában betegen

Elég lúzernek tűnik, hogy az ember kivesz egy rakás szabadságot, megvesz egy rakás pénzbe kerülő repülőjegyet, és a végén egy lakásban fetreng mert nincs ereje függőlegesen tartózkodni. Kb ennyi. 2 nap a bogotai hétköznapokból.

Eldöntöm, hogy a napot az aktív semmittevésnek szentelem. Pihi. Aztán Judit hazajön a munkahelyéről napközben, mert ő is rosszul van. Tévét nézek. Levideózták, hogy rabol egy banda a belvárosban, szinte a személyazonosságukat is tudják. 10-en vannak, körbeállják az illetőt, bicska a nyaknak. Esélytelen vagy, mert mindenki, aki körbevesz a banda tagja. Aztán a szajréval beugranak az autók közé, és egy pillanat múlva már át is öltözött. Később a család megnyugtat hogy ez a környék kimondottan veszélyes, tehát ha elkerülöd a környéket jó eséllyel nem futsz a karjaikba.

Megkérdeztem Camillát, mi történik, ha nem adod oda amit kérnek, azt mondja akkor meghalsz. Viszont jó fejek, mert ha kéred, buszra hagynak pénzt.

---

A mai terv a Monserat és a Museo del Oro. A Monserat egy templom Bogota fölött, ahonnan látni az egész monumentális várost. Az Arany Múzeum pedig a világ legnagyobb aranygyűjteményét mutatja be. De nem akaródzik indulni, fáradt vagyok. Négy óra körül elmegyek sétálni a helyi parkba, ahol csak szerelmespárok, és gyermekeiket sétáltató anyukák vannak. Ebben az országban sokkal több a szerelmespár, meg a gyerek, és ha összeadnák, a szerelem mértéke is sokkal nagyobb lenne egy főre vetítve, mint otthon. Elképzelem, hogy ebben a parkban már biztos minden fa alatt ült egy-egy tini szerelmespár, akik egymás fülébe suttogtak. De elkezd csepegni az eső, vége a révedezésnek, hazamegyek. Ez a nap se a tettekről szól.

2 Tovább

Családi nap anyuval és apuval

Fura érzés az, ha az ember valaki másnak a családjában érzi magát gyereknek, és tudja meg milyen egy ideális családi kirándulás. A tapasztalathoz csak 10 000 km-rel odébb kell ugrani, egy fejlődő országba.

Reggel kiderül, hogy Carlos és Rosalba elrendezte a mai napunkat is. Kölcsönkérték a tesótól az autót, Carlos tegnap éjjel lement velük Tunja-ba és vissza is jött az autóval, így együtt megyünk el megnézni a kiszemelt két csinos kisvárost. Az első Raquira, egy aprócska gyöngyszem tele színesre festett házikókkal, főtérrel, apró üzletekkel. Mire megérkeztünk, rosszul vagyok, így Carlos velem maradt, a csajok meg elmentek vásárolni. Nem tudom, mennyi idő telt el még Carlos vigyázó tekintete mellett a fa alatt erőtlenül fetrengtem, de összeszedem magam és csatlakozom a vásárló csajokhoz. Valóra vált egyik álmom, elmondhatom, hogy függőágy tulajdonos vagyok.

Rosalba még le is alkudta. Miután 3 órát vásárolgatással töltött a csapat, beülünk ebédelni a legmenőbb étterembe. Ettem egy bogotai levest, amiben van kukorica, borsó, banán vagy jukka, hozzá pedig adnak rizst, avokádót, patakont (sült banán) és kapribogyót, és salsát. Nyamí! Egyébként megtaláltam ennek a levesnek a magyar adaptációját kolumbiai krumplileves művésznéven fut.

A következő falu Villa de Lyeva. A település olyan, mintha az egész egy nagy Gozsdu udvar lenne. Az előző településhez képest itt a házak fehérre vannak meszelve, minden fehér, és sötétedés után óriási az élet a téren. (ezt nem vártuk meg) Annyi szépséges dolgot árultak, hogy a világ pénzét el tudnám költeni. Pl majd lekoppintom ezt a falamra:

A kívülről egyszerű fehér épületek belülről vendéglőket, galériákat, dizájn boltokat takarnak, a több száz éves házak gyönyörűen karban vannak tartva. Nem spórolnak errefelé se a színekkel, se az alapanyagokkal, rengeteg fát használtak. Íme egy mésik tipikus túrista fotó. Tér, fehér épületek, hegyek a háttérben, és csuda felhők.

Majd búcsúzunk a falutól, beülünk egy pékségbe teázni a családdal és irány Tunja. Tunjaban lakik Carlos testvére a családjával, és Camilla, a család kicsi lánya náluk töltötte a napot, megyünk felszedni. SIETÜNK. Elmegyünk a buszpályaudvar mellett, és kérdezem, hogy miért nem szállunk ki, és majd valaki elmegy Camilláért, de nem lehet. Kiszállunk a tesó házánál az autóból, Rosalba csillogó szemmel megmutatja a 3 emeletes lakást, megcsodáljuk a lépcsőfordulóba kirakott óriás Bibliát. A 3 unokatesó és Camilla épp sütit csinál, beszélgetünk, viccelődünk, már senki NEM SIET. Majd kiderül, hogy a vacsira várunk. Az asztal köré ültetik a vendégeket, és kapunk husit salátával, és desszertet. Én csak a salátából eszem, hogy ne legyek megint rosszul.

Aztán Carlos tesója kivisz minket a buszpályaudvarra. Ott nem megyünk be, mert áll a kígyózó sor a Bogota felé közlekedő járaton, hanem elkezdjük kérdezetni a buszokat az út mellett, végül beszállunk egy teljesen üres buszba. Nem tudom, mennyi időt kellene eltöltenem Kolumbiában, hogy megértsem miért éri meg elmenni 6 utassal Bogotába, mikor a pályaudvaron rengeteg utas van? A busz két óra alatt száguld el Bogotáig, és nagyon-nagyon hideg van mint az összes kolumbiai távolsági buszon. Hálózsákba bújva vészeljük át, a helyiek persze megszokták.

Megérkezünk, kiszállok és hát rosszul leszek a változatosság kedvéért. A saláta nem volt egy jó ötlet. Taxi, ami bogotai mértékkel 40 perces út, mosdó, ágy. Rosalba hoz egy bögre aromaticát az ágyba, hogy jobban leszek tőle. Alvás.

0 Tovább

Vidéki családi kajaparty kolumbiai módra

A mai nap a családról szól. No meg az evésről. Kb. 6x annyi kolumbiai házikosztot tömtem magamba, mint amennyire szükségem volt. Közben meg az ember a kézzel is tapintható csalási szeretetben lebeg, a kajakómában. 

Reggel Rosalba megjelenik a szobában egy kávéval mosolyogva. Ilyen a luxuslányok élete. Aztán egy aromaticával, ami friss gyógynövénytea valamilyen gyümölccsel kifőzve, ugyanis köhögök. Feltápászkodunk, jöhet a reggeli. 3 fogás. Gyümölcs: papaya epervirággal, ezt meg kellett örökítenem, annyira abszurd volt hogy műalkotást reggelizünk.


szólj hozzá: 18. nap: Chiquinquirá: családi luxusreggeli

Majd leveles sajt kenyérrel, ami annyit tesz, hogy a juhtúró szerű sajtot banánlevélbe csomagolva árulják. Végül rizses hús. Reggelire?! Igazából a gyümölcstől is tele lettem, a sajtos kenyér is szuper fincsi volt, nem is értem ezt a 3 fogásos reggelit, micsoda dőzsölés. :)

Majd elindulunk a városba. 2 csapatra oszlunk, Rosalba Catával, és a tesójával, Christina-val, lányával Paulával  előremennek a tanyára, mi pedig a Rosalba férjével Carlossal, és kisebbik lányukkal, Camillával bemegyünk a városba. Judit segít Camilla-nak egy pályázat leadásában, ezért netkávézót keresünk, nekem meg Carlos megmutatja a várost. Nem gond, hogy nem értjük egymást, ő beszél, én  figyelek. A templomban rengeteg ember, épp vallási ünnep van, közben pedig keresztelő. Egy másik templomban körmenet, a pap szentelt vizet hint a népre, a babákra, a szentképekre és keresztekre. A főtéren Carlos megmutatja a kedvenc költője emléktábláját, a kedvenc versét, és lefényképezkedünk a téren egy falóval. Pedro egy tündér, és lelkes és nem zavarja, hogy csak felszínesen tudom mi is történik, a lelkesedését és odaadását tágra nyílt érdeklődő szemekkel próbálom meghálálni, és azzal hogy minden fényképezek, videózok, amit mutat. A városnézés végére a csajok végeznek a pályázatleadással, taxit fogunk és irány a tanya!

A lányok édeskukoricát szemeznek, aztán elmegyünk szedret szedni, ez lesz a desszert. Már tudom,  miért olyan divatos a tüskétlen szeder. Judit csinál egy kis tanya felfedező videót, íme egy kolumbiai tanya életérzés:


szólj hozzá: 18. nap: Ilyen egy családi farm

Rosalba pörög, főz, mosogat, ételt oszt. A többi tesója nevére sajnos nem emlékszem. Sok a gyerek, mind nyílt, és csillog a szemük a kíváncsiságtól. Mindenki dolgozik, mindenki egy óriási ebédgyártó rendszer szerves része. Majd levest kapunk. Aztán a főétel: csirke és marha, salátával, sültkukoricával, krumpli, avokádó, sült banán. A szabad tűzön sült banán sokkal édesebb lesz, mint amit otthon készítünk el, a cukor karamellizálódik benne. Minél tovább van a grillen, annál édesebb. Degeszre eszi magát mindenki, 20-25 fő, 3-4 család.

Majd séta. Rosalba, aki eddig az ebéden pörgött, most a végtelen energiájával ráveszi ezt a rengeteg embert, aki alig bír moccanni, hogy menjünk sétálni. Azt hiszem, ez a teljesítmény tükrözi , mennyi életerő van ebben a nőben. Idilli az egész, olyan, mint a macskafogó végén mikor a macskák sétálnak a réten mosolyogva, nagy boldogan. Viháncoló gyerekek és felnőttek együtt. Rosalbáek előre mennek és megijesztenek egy bokor mögül, Judit egy 5-6 éves kislánnyal osztja meg az élet nagy dolgait, kiderül, hogy a lányka élete álma hogy eljusson Disneyland-be. Nem kétlem, hogy sikerülni fog neki. Ebben a családban mindenkinek konkrét elképzelése van arról, hogy mit akar, mindegy hogy 5 vagy 20 éves.

Megérkezünk a végcélunkhoz, a vízeséshez, csinálunk egy rakás fényképet. Aztán visszaindulunk, megmutatják a felnőttek a gyerekeknek a dudálós virágot, innentől kezdve a vidám kis tömeg a dudálós virággal szórakozva sétál.


szólj hozzá: 18. nap: Pitu

Aztán eljön a séta forgatókönyvében a „konfliktus” rész, Rosalbáék kiszúrják, hogy egy tehén becsúszott egy gödörbe, nem tud kijönni. Rohangálás szomszédok után, az egyik szomszéd megjelenik egy kötéllel, hogy kihúzza, de mégsem sikerül, mert nem akarja megfolyatni a tehenet, aki bőg tovább. Aztán elmegy az úton egy ember, aki végre felhívja a tulajt. Két perc múlva egy rohanó család jelenik meg kötelekkel, az asszony mint egy amazon fut a tehénhez. Innentől felgyorsulnak az események, a tehenet félig kihúzzák, majd a lábára kötik a kötelet, és pik-pakk kint van.


szólj hozzá: 18. nap: Tehénmentés

Videóztam végig, kivéve az utolsó részt, mikor is bekövetkezett a katarzis. Bevallom, féltem, hogy a tehén nem éli túl a tortúrát, és nem akartam megörökíteni, ahogy a mázsányi marhahúst kihúznak a gödörből. Viszont mikor sikerül, kb. egy másodpercre a tehén feláll, és legelt tovább, mintha mi se történt volna, abszolút happy end!

Mehetünk haza. Az út mentén mindenki felkap egy-egy nagyobb száraz ágat a főzéshez.  Mikor megérkezünk a tanyához, Cata összekeveri a szedret panelával (nádcukor), és már kész is a desszert, fincsi nagyon. Majd hogy éhen ne haljunk, készítünk elő vacsorát a grillen, hús, kukorica, banán és arépa (kukoricalepény fehér kukoricából) Ezzel párhuzamosan valami speckó ételt készítünk, ez a meló a kiskorúaké: en vuelto. A leszemezett kukoricát ledaráljuk. Aztán Camilla  főszakács összeállítja egy nagy lábasban a hozzávalókat, és kukorica levélbe töltjük. Íme a hozzávalók:


szólj hozzá: 18. nap: Kolumbia gasztro: en vuleto töltése

Aztán kifőzik, mint a töltött káposztát. Mielőtt még elkészülne mi taxit hívunk, és hazamegyünk Chiquinquiraba. Carlos tesójának a családja is velünk tart, bár sietnek. Az éjszaka közepén az udvar közepére kihordjuk az összes széket, padot, és leülünk, mindenki kap kávét vagy teát. Fecsegés, régi emlékek, titkok Carlos-ról, vagy épp a tesójáról. Az egésznek szituációban csak az az európai értelemmel felfoghatatlan, hogy Carlso tesójáék sietnek, de közben belefér, hogy vidám családi beszélgetéseket csapjanak. Aztán egy óra múlva felpattannak, és indulnak Tunjaba, Camilla is az unokatesókkal tart.

0 Tovább

elcamino

blogavatar

Utazó énblog. A Balkán gyöngyszeme, Albánia körbestoppolásáról, Kolumbia körbeutazásáról, illetve a Camino de Santiago zarándokútról.

Utolsó kommentek