elcamino

Horvátországban Igor, a művész, aki a Dubrovnik Repülőtéren vett fel, megígértette velem, hogy nem megyek egyedül az albán hegyekbe. Azt mondta furák odafenn az emberek. Szerencsére épp összefutottam egy lehetséges útitárssal.

Kezdjük a reggelivel: minden házi. Kenyér, méz, az udvaron lehet látni a kaptárakat. Fügedzsem, tea-kávé. A mai cél megnézni a vízesést, egy helyi albán fiúval megyek. Az út mellett ki van írva, kávézó. No itt megpihenünk. Egy szuper szomorú család nyitott kávézót, kávét és üdítőt veszünk. Két gyönyörű gyermekük van, szomorú szemekkel.

Apu elküldte velünk a fiát, hogy vezessen el minket a vízeséshez. Helyes gyerkőc, végigcsacsogja az utat.

Mindent elmesél a környékről, sajnos csak albánul. Jeges vízfolyásokon, réteken, erdős részeken megyünk keresztül. Majd a két papucsos helyi megáll a vízeséstől 15 méterre, én meg felmászom. Mindenem vizes a jeges permettől. Lentről nem tűnt nagy számnak ez a kis vízesés, de fentről elég menő. Felérek, és éneklek a völgynek. Zúg. A két helyi albán lent napozik a sziklán, kihagyták a lényeget.

Majd lemászom, én is megpihenek. Megszáradok. Napsütés, kaland, pici csoda, béke. Ez addig tart még a kísérőm szól, hogy nézzem meg a táskámat, mert a kisfiú nagyon érdeklődött iránta. De nem hiányzott semmi. Majd visszafele végig a jeges vízmosáson követjük a fiút, egy idő után haza is küldjük, és menetelünk vissza.

Az albán srác elmesélte, hogy azért olyan szomorú a szeme a fiúnak, mert az apa alkoholista. Ide jönnek nyaranta, és a kávézóból próbálnak megélni. Mikor kérdeztem, hogy szerette-e a túravezetést a fiú, azt mondta, hogy nem, mert nem adnak neki elég pénzt a turisták. Ilyenkor látszik, hogyan vágja el magát az ember a szembejövő lehetőségektől. Máson mindig könnyebb felfedezni.

Hazafele menet beülünk sörözni. Találkozunk az étteremben egy párral, akik kempingezve fedezik fel Albániát. Pont azon a hajón jöttek, aminek elromlott a motorja, ami miatt tegnap 9 helyett délben indultam. Hollandok. Utána visszamegyünk a szállásra.

Vacsi. Kipróbáltam a helyi páleszt. Hm. Két pálinkával transzba ittam magam. Éneklősre. Érdemes kipróbálni.. A tündér kiszolgáló fiú nem iszik, nem szereti az alkoholt. Találtam végre egy teljesen kiegyensúlyozott, boldog embert ebben az országban. :) A tekintetén is látszik. :)

Az egész napos várakozás és utazás után megint paradicsomi helyre érek. Az Óperenciás tengeren, a hegyeken is túl, megérkezem Valbone mesés vendégházába, ahol igazi vendéglátókra bukkanok a Kol Gjoni vendégházban.

Elvileg a 9-es hajóval hagyom el Komant, de a hajó késik. Egy lengyel turista kiránduló csapat is ugyanarra a hajóra vár. Profik, a vezetőjük írt könyvet az albán hegyekről. Mind idősek, sok-sok izmos vádli. Ha velük mennék, mindig rám várnának. Egyetlen korombeli srác van csak a csapatban, megörül neki, hogy végre van társasága. Órákig sörözgetünk a hajón. Imádom az ilyet, mikor két teljesen idegen ember a semmi közepén úgy beszélget, mintha évek óta ismernék egymást.

Várunk, várunk, az albán helyi fiúk is unják magukat, elkezdenek ruhástól a tóba ugrálni, és egy óriási gumibelsőn birkóznak. Óriási fiháncolás, nevetés, mintha öt évesek lennének, nagyon helyesek. Aztán végre indul a hajó, és három órát megyünk, lassan, de biztosan, albán idő szerint. Néha szól az albán zene, lüktet a tó tükre felett.

Kikérdezem a lengyel túravezető urat, mit nézzek meg Albániában. Aztán egy számomra beazonosíthatatlan gyönyörű szöcske-sáska félét találunk a hátizsákok között. Íme a fauna egy része, egyenesen Albániából!

Aztán két órát kocsikázunk. Ők elindulnak a kempingbe, én meg a vendégházamba. Egy óra gyaloglás választ el minket. Megáll egy német rendszámú fószer a haverjával, hogy elvisz. Minden járókelővel hosszas beszélgetésbe elegyedik, ekkor leesik, hogy részeg. De már ott is vagyok a vendégházban! Gyönyörű hegyek körülöttem, a település neve Tropoje. A vendégházban álomba illő vacsorával fogadnak, kacsasült házi sajttal, és friss salátával. Olyan helyre csöppenek Albániában, amiről nem is álmodtam. A vendégház üzemeltetői a nagybetűs vendéglátók. Olyan emberek, akik imádják a munkájukat, és ez benne van a sajtban, a salátában, és a vízben, amit elém tesznek.

A pincér egy tündér fiatal fiú, imádja, amit csinál. Mikor mondom neki, hogy reggel hatkor szeretnék kávét, akkor kialkuszunk a 7-ben. De csak azért, mert megkérdezi, hogy mennyire fontos nekem hogy pont akkor kávézzak, mert akkor itt még mindenki alszik. Egyébként egyetemista, csak nyáron itt dolgozik minden évben. 

A nap fénypontjai: lovak a skodrai körforgalomban, csúcsforgalom a Komani Kikötőben, motorcsónak száguldozás, majd lerobbanás, és lépj túl a félelmeiden percek, avagy átsétalok egy koromsötét alagúton.

Bár a Floga Hotel olcsó, a szolgáltatásban benne van a szú, ami nem hagy aludni, meg a légkondi, amitől megfagyok. Szóval egy idő után beletörődöm, hogy nem lesz alvás, inkább fagyás. Végre reggel ötkor csörög az órám, és indulhatok kávé vadászatra. A vicc, hogy ismerem a környéket, ahol vagyok. Itt gyalogoltam el előző reggel. Csak tudnám Mario mindek tette akkor ezt az óriási kanyart a városban. No mindegy. Találok nyitott kávézót, egy öreg és bácsi egy fiatal srác kávéznak. Nagy férfiasan. Nem tudom elmagyarázni hogy hosszú kávét kérek, szóval kapom a trendi albán presszót. 50 lek. 100 forint. Visszabattyogok Marioért, már indulásra kész. Indulás a turistákért. Majd látom, hogy a város közepén két lovacska halad a körforgalom közepén, legelnek.

Itt ez a mindennapos. Felszedjük a turistákat, két boszniai, és négy skandináv ül az autóban. Kiérünk a kikötőbe, fél tízig nagy a zsizsgés, aztán meg totál pangás.

Majd jön két brit. Elvisszük őket a kis motorossal a nagy hajó után, amit lekéstek. Elég menő ez a száguldozás. Mikor visszafordulunk, lerohad a motor. Öt perc múlva elindul. Majd megint lerohad. Eszünk egy kis gyümölcsöt, majd a motor megint indul.

Este bemegyünk a faluba, hogy e-mailt nézhessek. Gyorsan végzek, majd kiülök a hídra. Olyan végtelenül szomorú ez a hely. Éneklek egy nagyot a folyónak, ami alattam dübörög. A szomorúság csak erősödik. Ahogy itt körbenéz az ember, nem lát falvakat. Elszórt házak itt-ott. Néha elmegy egy-két ember. Mit is keresek itt? Nem tudom. Sok fájdalom van ezekben a sziklákban. Ezekben az albánokban. A kalasnyikov, az nekik nem a múlt, hanem a tegnap, amire mindenki emlékszik. Minden olyan nyers, durva, az élet erre nemrég még nagyon veszélyes volt, és bár már most minden rendben, a felszín alatt még olyan, mintha az ember érezné a száradó vér szagát.

Mario eltűnt, én meg fáradt vagyok, elindulok fölfelé, a hegyen. Mert pontosan tudom, merre kell menni közlekedési analfabétaként, olyan pöttöm ez a hely. El camino. Gyaloglás. Én és a hegy. Majd egyszer csak megjelenik Mario, hogy miért tűntem el. Beszállok. Hát igazából beugrott, hogy szeretnék átgyalogolni az alagúton, mert mikor először áthozott a két albán fickó, féltem. És elfelejtettem, hogy azt beszéltük megvárom lent. Meg utálok várni. Hát kiszálltam az alagút előtt, ő meg ment a kikötőbe. Elindultam a nagy sötétben. Koromfekete minden. Most mi lesz? Ez olyan, mint az élet. Mint az életem. A nagy feketeség, azt se tudom előre, vagy hátra. Aztán tíz lépést se teszek, és lámpafény világít. Röhögés. Ez tényleg olyan, mint az élet. Az ember fél valamitől, aztán mégis belemegy, és kiderül, hogy nem is kellett volna félnie.

A kikötőben levő szuper koszos hotelben alszom. Érdemes kipróbálni. Még sosem aludtam ilyen csöves helyen. (De az üzemeltető srácok jófejek.)

24 óra alatt ugyan kevés utat tettem meg kilométerben, de ha az élményeimet számolnám. A városi szemétteleptől pillanatok alatt jutottam el Európa egyik legszebb kompútvonaláig.

Reggeli kényszerességeim: ha utazom, szeretem megtapasztalni hogyan szolgálják fel az adott helyen a kávét. A hotelben kávéznék, de reggel senki nincs a recepción, ezért elindulok a városba kávézás élmény vadászatra. Mázlim van, egy éppen nyitó kávézóban kapok kávét. Mire visszaérek, recepciós is van a portán, tőle meg kapok teavizet a teámhoz. Utána letolom a jógámat, és indulok. A városban otthon érzem magam. Koszos, poros, de biztonságérzetem van. Kiérve a határhoz elkezdek stoppolni. Többen megállnak, és pénzt kérnek. Egy szót se beszélnek olyan nyelven, amit értek. Gyaloglok, el camino életérzés, hőség, por, és a város melletti szemétégető mellett is van szerencsém elgyalogolni. Jó lehet itt lakni. Itt építkezni. Még a teheneknek se kívánom. Semmilyen élőlénynek. (ez tényleg a camino 2.0) De van aki ide született. Ezt a levegőt szívja élete minden napján.

A turista információnál azt ajánlották, hogy menjek busszal, de ugye akkor kihagynám az emberekkel való kontaktálást. Szóval fura képű emberek állnak meg. Majd mikor elhagyom a szeméttelepet, megáll egy kis furgon, és mondják, hogy szálljak be. Leesik egy idő után, hogy ez az a FURGON, amiről írnak az útikönyvek. Ahol nincs buszjárat Albániában, ilyen furgonokkal lehet közlekedni. Mikor kiszállok, egy izgalmas templom előtt raknak ki. Teréz anya temploma. Erről a településről származik Teréz anya családja. Épp vége a misének, egy csapat apáca jön kifelé. Mosolyognak rám, és mikor elmennek mellettem, kedvesen megsimogatja egyikük a kezem. És ha már ilyen nagy szerencsém van, hogy épp ez előtt a templom előtt raktak ki, lefényképezkedem Teréz anyával.

Majd stoppolok tovább. Még Van I Dejes-ben megáll egy fickó, aki szinte helyi, és épp Koman-ba megy. Ahova én. Megmutatja az épülő házát a vízparton. Mivel nincs közös nyelvünk, az olaszból próbálok felfogni szavakat, csak annyit tudok meg, hogy Olaszországban dolgozik, ezért folyékonyan tud olaszul. Kár hogy én nem.. Koman elején behajt egy szálloda elé, azt mondja megérkeztünk. Ha nem mondja, hogy egy településen vagyunk, sose jövök rá. Egy-egy házat látok elszórva. Majd megmutatom neki a hajóutas fickó névjegyét. Megkérdez egy embert a mellettünk levő műhelyben, tudja-e hol van Mario Molla. A szerelő elmagyarázza az utat, végül beültetjük az autóba, hogy mutassa meg. Közben a kisgyermek, akit eddig fogott, elkezd utána keservesen sírni, de a másik férfi tartja az ölében.

Két helyi albán férfivel ülök egy autóban, hogy eljuttassanak egy harmadik helyi albán férfihez. Fura utakon megyünk. Azon agyalok, honnan tudják hogy ez egy út? Aztán elindulunk felfelé a hegyen. Még onnan sem tudom településnek látni ezt a Komant. A hegytetőn egy gátat látok, és mellette bemegyünk egy alagútba. Szóval két ismeretlen albán férfivel ülök egy autóban, egy korom fekete alagútban, és megyünk valahova. De hova? Majd látom a fényt az alagút végén, kiérünk, én mosolyogva elbúcsúzom, lefotózom jótevőim.

A kikötőben a hajótúrás Mario Molla fogad. Itt vagyok. De hol?

Mario Molla közli, hogy most ment el a hajó, legközelebb holnap megy. Pakoljak le az irodájában. Kapok kávét, vizet. A pultos fiú nem tud angolul, csak Mario. Majd jön egy csapat angol, és Mario megkérdezi van-e kedvem menni, segíteni neki az angolokkal. Juhúú!

Bepattanok, a hajó orrában van hely. Megyünk a nagy kékségben, a vízbe lóg a lábam. Körülöttem csuda sziklás hegyek. Megyünk vagy másfél órát, még egy olyan helyre érünk, ahol jéghideg a víz, be is húzom a lábam. Innen hét órányi gyaloglásra hó van. Olvad a jég. A kis csapat úgy dönt, itt nem úszik, mert főleg idősebb emberek vannak. Visszafele megállunk Mario családjánál. felmegyünk a házhoz. Ekkor derül ki, hogy a csapat vezetője egy pap, és istentiszteletet fog tartani. Énekelni is fogunk. A pap kipakolja a felszerelést egy asztalra, ő áll, prédikál, mi meg körbeülünk. Ez tényleg egy istentisztelet. Van egy hangulat, ebben a belülről kormos házban. Énekelnek. Figyelek befelé, mi történik itt. Érdekesek ezek az emberek, ahogy skandálják az imákat. A végén ostyát meg bort is osztanak. Még nem próbálta ezt soha. Aztán a pap mondja, hogy a te tested, te véred, és beugrik, hogy vega vagyok, lehet rosszul lennék isten testétől, vagy vérétől. Végül nem eszem. Se testet. Se vért. Hogy tudom elkerülni ezt a helyzetet? Lehajtom a fejem. Elbújok. A pap észrevesz, de tiszteletben tart. Ráteszi a kezét a fejemre. Megúsztam. A strucc dolog bejött. Vége az istentiszteletnek, és Mario családjától kapunk enni. Fügedzsem, házi méz, mert itt minden családnak van saját méhecske családja. Két féle kenyér, és palacsinta. Mindennek igazi íze van. És persze házi sajt, tehéntejből. Mindent mindennel kóstolgatok. Nem tudok betelni semelyikkel sem. A méznek, és a dzsemnek is karamelles íze van, leírhatatlan.

Majd elhagyjuk a családot, és megyünk fürdeni. Kellemes a tűző nap után a csobbanás. Majd fotózás. :) Kaptitányként is kipróbáltam magam.

Fél óra, és megyünk is tovább. Visszaérünk a kikötőbe, és az angolok elmennek. Szeretnék helyi élő zenét hallani, és Mario mondja, hogy menjünk be Skodrába. Hulla vagyok, de győz a kalandor lélek. Útközben esik le, hogy az út másfél óra, hiába 40 kilométer, nagyon rossz az út. Hulla vagyok. Ő is. Beülünk egy vendéglőbe a Skoder-tó partján. Én Tirana sört iszom, ő konyakot. Ez a nagyapám itala, de itt nem. Megbeszéljük, hogy akkor mivel mindketten hulla fáradtak vagyunk, nem megyünk zenét hallgatni, csak alszunk. Egy barátja hotelébe megyünk, ami olcsóbb, mint az én szuper hotelem. Floga Hotel néven fut, és 10 euro egy éjszaka.

A paradicsomi Virpazarból egy amerikai albán és 2 orosz énekes segítségével eljutok az albán határig. Majd baszk család repít el Skodrába, az első albán városba, ahol végül véletlenül menő szállodában alszom.

Szerencsém volt. A néni úgy döntött, alhatok az üres, 3 ágyas szobámban. Borzalmasan horkolt, ha vele kell aludnom, rémálom lett volna, alvás nem.

Reggel kávé után koslatva csak az egyik lakótársamtól kapok csak kávét, aki az egyik bárban dolgozik, mint nyári munkás. A többiek elküldenek, hogy zárva vannak még. Kávé után irány pakolni, és indulok. Irány kicsi szívem nagy álma, Albánia. Megáll egy fiú, mondja, hogy elvisz Ulcnij-ig. Albán zenét hallgat. Nem beszélünk, nincs közös nyelv. A Skodra felé tartó elágazásánál rak ki. Megáll egy amerikai dzsip New Yorkból származó rendszámmal. Megkérdezi, elvigyen-e egy jobb stopposhelyre. New Yorkban élő albán. Kozmetikája és utazási irodája van kint, hozza ide Ulcnij-ba nyaralni az embereket. Mond néhány kedvességet, mivel lophatom be magam az albánok szívébe:

-          Mir dita!- Jó napot.

-          Sí jeni! – Hogy vagy?

-          Falemin derit. – Köszönöm.

Majd kirak. Egy fiatal pár áll meg. Alex és Maria, Moszkvából. Ulcnij tele van orosz túristákkal. Mindketten templomi kórusban énekelnek. Még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek a szakmája, hogy templomi kórusban énekel. Most épp Skodrába szeretnének eljutni, ami nekem is a mai végcélom. De még a határ előtt Alex rájön, hogy leadta az útlevelét a kocsi bérlésekor, és hogy Skodra már Albániában van. Elhoztak a határig, itt meg átgyaloglok a határon. Most üt meg a balkán életérzés. Csomó roma gyermek, még kisebb gyermekkel a karján kéreget a határon. Pici lány pici babájával. Egyik autótól a másikig rohannak, mint a gyorsan mozgó viharfelhők. Sokkol, vagy nem sokkol? Átkelek a határon, majd stoppolni kezdek. Egy baszk lakókocsi áll meg. Alberto, Aiala, és két gyermekük, Enaite és Nagore vesznek fel. Minden évben lakókocsival mennek nyaralni. Mert így kapcsolatba kerülhetnek a helyiekkel. Voltak Jordániában is. Kalandor minta család. Skodra központjáig visznek, és Alberto jó érzékkel egy turista információ előtt rak ki. Azt mondja, olyan érzése van itt, mintha Törökországban lenne. Búcsút intek nekik.

Üdvözöllek Albánia! Mit keresek itt? Miért vágytam Rád annyira? Kiderül hamarosan.

Bemegyek a turista információba, és egy nagyon kedves lány elküld egy hotelbe. Azt mondja kapok itt szobát annyiért, mintha hostelbe mennék. Rákérdezek a Koman-tónál működik-e a komp, és igen. A kompút a világ legszebb kompútjai között van, meg kell tapasztalnom. Levelezésben vagyok egy Mario Molla nevű úrral, aki hajóutakat szervez a tavon, és fürdeni is lehet az útjain, erre pályázom. A honlapján mondjuk kiemeli, hogy a komp nem jár. Hm.

A Hotel Tradita-ban közlik, hogy 35 euro a legolcsóbb szoba. No. Ez nem hostel ár. Kérdezem a menedzsert, akkor hol a legközelebbi hostel. Megkérdezi mennyit szánok az éjszakára. A hostel 12 euro. Szval annyit. Megkérdezi kérek-e reggelit. Nem. Így alszom egy menő hotelben. A Hotel Tradita-ban, 12 euro-ért. Kis tündérkert ez. Minden igazi. Igazi fa. A maga albán kifinomulatlanságával. Nem aprózzák el.

Az albán lek váltása elég egyszerű, 1 lek 2 forint. Muszáj bemennem egy igazi albán cukrászdába. 2 keksz, egy pohár víz 200 lek, 400 forint. Bevásárlok. Sajt, kenyér, sárgadinnye. 160 lek a sajt, 40 a dinnye és a kenyér annyira olcsó hogy nem tudom követni. Teleeszem magam, és belazulok. 6-kor indulok várost nézni. Keringek, a kávézókban csak pasik. Majd leülök a főtéren az Albánia útikönyvemet olvasgatva. Leszólít egy srác. Fura hogy barátkozik nőkkel. Rá van kattanva az évszámokra. Meghív sörözni.

Elmeséli a város történetét, mesél a vérdíjról, elvisz egy festő galériájába, ahol a művészúr az összes festménye történetét elmeséli. Ez a torzítás az úrról remekül visszaadja az agyam állapotát a beszélgetés után.

Majd elvisz egy kihalt utcába, hogy ez a volt iskolája. Fura érzés. Majd mondja, hogy szívjunk be és megmutatja a helyi éjszakai életet. Megmondom neki hogy 5-kor kelek, és mutassa meg hol a szállodám. Kicsit erősködik, de az albán férfiak nincsenek hozzászokva az európai nők erejéhez. A hotel előtt megköszönöm a napot, és kocc. Soha viszlát.

Szunya. Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy rémálmom van, Spárga kutyám meg akar halni. Vaddisznók mennek bele a fenekébe és belülről falják föl. Remek. Lenyűgöz a tudatalattim szimbolikája.