elcamino

Ma elmegyünk barlangászni egy extrém sportra specializálódott kis településen, SanGil-ben. A barlangászásban egy extrém dolog lesz, 5 méterről leugrunk egy kis tóba a nagy sötétben.

Másnap ananászt, papaját, körtét, mandarint, mangót kapunk. Nyami. A terv, hogy elindulunk San Gil-be, ahol 14 óra körül Cata csatlakozik, és együtt elmegyünk barlangászni. Az út 4 óra, 100 km. San Gil arról híres, hogy az ember sokféle exrtém sportot próbálhat ki, viszonylag olcsón. Ha van 2-3 napod, délelőtt vadvízi evezés, délután siklóernyőzés, aztán másnap barlangászás, esetleg délután egy kis ejtőernyős ugrás. Megérkezünk, eszünk, kaja kóma. Elvergődünk egy ügynökséghez. Két lehetséges opcióról beszéltünk: vagy vadvízi evezés, vagy barlangászás, mert egyikünk sem egy exrémsport őrült adrenalin vadász. Cata egyik barátnője segít dönteni, hogy a vadvízi evezés szórakoztató tud lenni, ha szólunk a túravezetőnek, hogy szeretnénk félni, de egyébként csak hajókázás, viszont a barlangászás az olyan nem mindennapi. Mondta ő. Azt választjuk. Legyen nyugi. A barlangban annyi az extrém hogy egyszer ugrani kell 5 méterről. Hát az már megy ugye, a Ciudad Perdida túrán már kiugráltam magam.

Fizetünk, és a lány kikísér minket a buszmegállóba, és rábíz minket egy pasasra, aki úgy néz ki, mintha itt dolgozna a megállóban. Azt nem sikerült belőni, hogy mit csinál, beszélget a buszsofőrökkel, néha 1-1 utas rábíz egy szatyrot. És néha elad 1-1 jegyet. Valahova. Néha segít bepakolni 1-1 buszba, néha nem.

Már ez is extrém. Fizetünk egy szolgáltatásért, amiért kikísérnek minket egy buszmegállóba, és azt mondják, hogy majd egyszer jön egy busz, és ez a fickó majd szól melyik az. És majd tudni fogjuk, hol szálljunk le, mert nem lehet eltéveszteni. És ott menjünk be az ügynökség irodájába, amit nem lehet eltéveszteni, már várnak. Vagy 40 percet várunk a megállóban, mire jön a busz, amire jegyet kell vennünk, mert ez egy átlagos helyközi járat.

Egy órát buszozunk. Rossz helyen szállunk le. Nem találjuk hova kell mennünk. Betérünk egy ügynökségfélébe, de kiderül, hogy ők nem vártak minket, viszont a fiú szerez egy telefont, amivel kinyomozza, hogy hova is kell mennünk. A tündér. J Szval megtaláljuk a MI ügynökségünket. Egy 14-16 éves fiú a vezetőnk. Kapunk piros mentőmellényt, sisakot. A srác spanyolul hadar, egy kukkot se értek. A barlang egy sártenger, és ha valaki volt már magyar barlangban, akkor ez elég kiábrándító, mint vizuális inger. Viszont itt vannak denevérek, amik nagyon hasznosak. A gyümölcsevőek ezért, mert elpotyogtatják a magokat, a rovarevők biztos azért, mert megeszik a kártékony rovarokat, de hogy a vérevő, azaz vér nyalogató denevérek miért hasznosak, és mi abban a csuda, hogy a véres székletüktől, hányásuktól tocsog a föld, az nem tiszta. Az viszont biztos, hogy Judit nem kicsit fél a denevérektől, így nem is értem, hogy nem kap pánikrohamot ebben a denevérparadicsomban.

Csúszunk, mászunk, igazából nem nagy szám. Néha olyan érzésem van, hogy a kisfiú csak szórakoztatja magát, azért küld minket át egy lukon, vagy mondja hogy ugorjunk bele a vízbe mert csak ez az út van kifelé, ő meg megjelenik szárazon. Elérkezünk az ugrós részhez. Sötét van. Félek. Félünk. De nagyon félek.. Idegességemben elkezdek a túravezetőnek angolul magyarázkodni, pedig tudom, hogy egy szót se ért. Sikítok és ugrok. Vicces mentőmellényben ugrani. Úszni. Merthogy túléltem. Megint. Ez volt a legjobb rész. Úszunk egy csatornán, még sosem úsztam mentőmellényben. Megnyugtató, biztonságos érzés. Kimászunk a vízből, majd a srác megint mondja, hogy ugorjunk be. Miért is ne? Ő persze szinte szárazon jött végig. Kint vagyunk a barlangból, csak úgy elreppent 1,5 óra. A dzsungeles ugrásokkal nem lehet összehasonlítani a barlangost, de ez is szuper volt. A dzsungelben érzed, hogy tombol az élet, és mikor legyőzöd egy kósza pillanatban a félelmed, és ugrasz, akkor csak ennek az életfolyamnak válsz a részévé egy pillanatra. A barlangos ugrás a sötétbe kevésbé félelmetes. Nem látod mit csinálsz, merre mész, mi lesz a következő lépés, csak az van hogy ezt most meg kell csinálni bármi jön. Nem látod a vizet, csak a hangok adnak némi támpontot. Mint a születésnél.

A következő ugrás talán ez lesz:

Vissza a turista irodába, zuhany, és irány San Gil. A buszsofőrt megkérdezzük, hol a belföldi buszpályaudvar, elmondja. Egy óra az út San Gil-be, és zuhog az eső. Aztán mikor már San Gil-ben kanyargunk, a zuhogó esőben, azt mondja a sofőr, hogy lerakja az embereket és elvisz minket a pályaudvarig. Ilyenek ezek a kolumbiaiak. J Mikor történt meg veled utoljára hogy egy BKV sofőr elvitt a Volán pályaudvarra? Ehhez kontinenst kell váltania az embernek. Ebben az országban többen járnak tündérképzőbe, mint otthon.

Este 10 körül érkezett meg Cata a buszpályaudvarra. Elvileg 11-kor indul a buszunk Chiquinquiraba. Elvileg.

Éjjel 12.15. San Gil autóbusz állomás. A busz nem jön. A csajok különböző pozícióban elnyúlva, összegömbölyödve a padokon, félálomban. A busznak híre-hamva sincs, még szerencse hogy megedződtem a MÁV-on.

Nincs kiírva mikor jön a busz. Nincs menetrend, helyette csak kiabálnak. A kiabáló ember legalább egy plusz munkahely a pályaudvaron. A különböző busztársaságok pénztárosai is kiabálnak. „Bogota, Bucaramanga! Santa Marta!” És működik, mert néha odamegy valaki és kérdez, vagy épp vesz jegyet.

Nyugis a pályaudvar. Nincs az az érzésem, hogy nyitva kell tartanom a szemem. Sőt, inkább csukva szeretném.

A busz megérkezik 1.30-kor, félálomban örülünk, felpattanunk, és repülünk. A sofőr olyan gyorsan hajt a kanyargós utakon, hogy beugrik ugyan, hogy félni kéne, vagy figyelni. Aztán az is, hogy semmit nem érek el egyikkel sem, szóval inkább alszom és is, ahogy a többiek.  Aztán szólnak, hogy megérkeztünk. 2,5 óra telt el. Korábban értünk ide, mintha időben jött volna a busz? Hajnali négy, Cata fog egy taxit, és az anyukája, Rosalba vár minket, elvezet egy vetett ágyhoz. ÁGYHOZ! Fekszem az ágyban, de nem tudok azonnal elaludni. Hiányzik, hogy jobbra ballra csapódjon a fejem a kanyarokban. Aztán végre alvás. Camilla, Judit és én alszunk egy akkora szobában, amibe 2 ágy fér el, az egyik emeletes. Béke van.

Állandó dilemmám, hogy lehet-e fényképezni, vagy nem. Sosem tudom eldönteni az adott helyről, hogy veszélyes-e. És azt se tudom eldönteni, hogy mikor e helyiek azt mondják hogy itt rakd el a kamerád, akkor jogos-e, de mindig elrakom.

15 órányi zötyögés és 440 km után megérkezünk Bucaramagába. Annyit kell tudni a városról, hogy  nincs látnivaló, és hasonlít Bogotához, csak itt átlagban gazdagabbak az emberek, mert sok embernek ad munkát a helyi olajfinomító. Itt tiszták az utcák, nem száll szemét a szélben minden pillanatban.

Azért  vagyunk itt, mert Judit bogotai fogadócsaládjának nagyobbik lánya, Cata itt tanul vegyészmérnöknek. Nála fogunk aludni, majd másnap tovább buszozunk, hogy találkozzunk a család többi tagjával, mert nagy családi banzáj lesz egy tanyán.

Cata 19 éves, nagyon kedves, a 2 barátnője is nagyon kedves. Nyíltak és érdeklődőek. Elmegyünk együtt ebédelni egy olyan helyre, ahol az itteni egyetemisták esznek. A menü grillezett hal rizzsel és  banánlepénnyel, és saláta maracujakrémmel. Nyami.

szólj hozzá: 16. nap: columbiai alapmenü

Aztán ők suliba, mi meg Giron-ba buszozunk, innen egy órára levő kolonialista település.

szólj hozzá: 16. nap: Milyen egy kolumbiai busz

Tér, templom, utcai árusok, fehérre festett házak. Betérünk tinto-t inni, és egy csapat apáca van éppen az étteremben. Nyaralnak. Aztán séta, fényképezgetés. Aztán rossz utcába akarunk fordulni, de kiderül, és még a kis kölcsön gépem is megmarad.

szólj hozzá: 16. nap: Lekapcsolják a kamerát ha arra mész

Valahogy nem érzékelem ennek az országnak a veszélyes részét. Csak ezek az elsuttogott mondatok figyelmeztetnek, hogy nem vagy otthon.

Visszamegyünk Bucaramangába, talákozunk Cata-ékkal, elmegyünk bevásárolni a vacsihoz. Végre lecsevégre kaphattam azt a buja felhozatalt amitől Kolumbia a zöldség és gyümölcskedvelők mennyországa.

szólj hozzá: 16. nap: Kolumbiai piac magyar hanggal

Aztán Cata szól, hogy rakjam el a fényképezőgépet. A lányok főznek nekünk, salátát és patakont eszünk, Judit megmutatja nekik, hogy kell patakont csinálni J Ha valakit érdekel, hogy kell a főzőbanánt elkészíteni kolumbiai módra: http://videa.hu/videok/nagyvilag/16.nap-hogy-csinald-patakon-i.-banan-bucaramanga-kolumbia-kWKbwEgP4XnjrbVm

A vacsi után bemegyünk a városba miattunk. Beülünk egy rock kocsmába, az egyik barátnő pasijának a társaságához. Még sosem ültem egy asztalnál ilyen fiatalokkal. J Azt játsszuk, hogy az egyik ember kérdez valamit a másiktól, és annak azonnal valamit kérdeznie kell a harmadiktól. Ha elgondolkozol, akkor innod kell. Ezért olyan kérdéseket tesznek fel, amik meghökkentőek, provokatívak. Kipróbálom a piros sört kísérőnek, (Club Colombia Roja) illetve rendelünk egy kis akvárium méretű koktélt. Ha valaki elvéti a játékot, ebből iszik. Aztán tanítunk nekik egy magyar kocsmajátékot, az asztal csapkodósat. Egy idő után megunjuk, a srácok lelépnek, mi is hazamegyünk, mert a csajoknak holnap reggel korán kell kelniük, így hazataxizunk.

(Kb annyi a különbség az itthoni meg az ottani 19 évesek között, hogy ott nyitottak és kedvesek. Bár én nem beszéltem spanyolul, ők meg nem beszéltek angolul, simán a kis csapat koherens, ha nem is teljes jogú tagja voltam. Az is megpróbált velem angolul beszélni, akinek egyértelműen sok gátlást kellett leküzdenie, hogy megszólaljon egy másik nyelven. Óriási szívük van, és mindennek nagyon örülnek.)

Majd mikor hazaérünk Judit 10 percig győzködi őket, hogy mi alszunk a matracon, ők az ágyon, de teljesen esélytelen. Szóval igazi puha vetett ágyban alszunk, nem berreg a ventilátor, a légkondi, nincsenek szúnyogok, nem fagyunk meg a buszon, miközben a fejünk jobbra-ballra lendül félálomban a kanyarban. Ez a mennyország.

Utolsó nap álmaim városában, és a híres-hírhedt piacon még egy gyönyörű türkiz Havaianas gumipapucsot is zsákmányoltam, mielőtt az ökörszem árusba botlunk. Pfuj.

Gyorsan eljön a reggel a hostel közösségi helyiségében a kanapén gyötrődve. Ma csak tunyulni akarok. Még mindig köhögök, prüszkölök. A hajókirándulást úgy csináltam végig, hogy szinte wc-papírt dugtam az orromba, hogy ne csöpögjön. (Még szerencse hogy egy luxushajón van WC-papír.) És nem múlik. És itt vagyok Kolumbiában, Cartagena szívében, és az egészet úgy érzékelem, mint ahogy egy náthás ember a fejében lüktető buboréktól érzékeli a világot. Aztán mégis csinálunk egy programot. Elmegyünk a helyi piacara. A lelkünkre kötik, hogy ne vigyünk se pénzt, se kamerát.

Kivergődünk egy busszal, és egy extrémen nagy és dzsuvás piacra jutunk, még esik is. Azaz sár van. Bemenekülünk a bazársorba, várunk, hogy elálljon. Majd elindulunk a piac belseje felé, de olyan érzésem van, mintha szennyvízben gázolnánk.

A legtöbb cucc kínai gagyi. Veszek egy gyönyörű brazil gumipapucsot, mert a hajókiránduláson többször leszakadt rólam a sajátom. Majd a kaják felé megyünk. Ha éreznék szagokat, lehet, hogy felfordulna a gyomrom.

Az emberek kedvesek, mindenkinek feltűnünk, mindenki köszön, „a la orden, a la orden, a la orden” - visszhangzik utánunk. (szolgálatára). A leggusztustalanabb az ökörszem, Judit ezzel kielégítette antropológiai kíváncsiságát, mehetünk, és a piac is zár, pakolnak.

Úgy nézünk ki, mint a malacok. A lábunk tiszta sár, ahogy tocsogunk a mocsokban. Az árusok pakolnak, mi megcélozzuk azt az irányt, ahonnan jöttünk. Aztán jön a kedvenc kombóm, sár és szmog együtt, ameddig a buszra várunk. Zötyögés, hostel, zuhany, pakolás, maradék papaya pociba, és negyed órás út helyett 1,5 órányi zötyögéssel érünk ki a buszpályaudvarra. A cél Bucaramanga. A busz 21.00-kor indul, és a 440 kilométert 12 óra alatt teszi európai időszámítás szerint, Kolumbiában ez 15 óra. 15 óra meditatív félálom.

Korán kelés, szüttyögés, reggeli avéna és arépa NÉLKÜL. Sietünk. Majd hajózunk a Karib-tengeren.

Kikötő. Szétszednek. Mindenki a te pénzedet akarja. Az arcodba másznak. De valahogy mégis elnézi az ember mert a kenyerükért küzdenek. Mert itt nem lehet ám csak úgy odamenni a pulthoz és hajójegyet venni. Csomagot árulnak: hajójegy, strand, meg ebéd. És sok pult van, és sok fogóember, és sok cég. Persze igazából két lehetőség van, nagy hajó vagy kis hajó. A nagy hajó ritkábban süllyed el. A kis hajó gyorsabb és drágább. Spúr vagyok, az olcsóbbat és a biztonságosabbnak tűnőt választom, ami ugyan lassabb, de hát idő van.

Felszállunk a nagy hajóra. Hőség van, qvára. Micsoda újdonság. Izzadunk. Együtt. Mangót árulnak, üdítőt és sört. A  tengerben a korallok annyira látszanak hogy megváltozik a víz árnyalata.

Gyerkőcök és szabadság

Sok a gyerkőc, akár egészen aprók is. A szülők szabadon engedik őket, a gyerkőcök meg nyitottak, randalíroznak, ismerkednek, hancúroznak, kutyust simogatnak-rángatnak. Az egyik baba chipssel a kezében végigmegy, és mindenkinek a szájába dug egy darabot. Az enyémbe is. Izzadnak és pörögnek. Néhány baba kidől, és bealszik. Itt nincs babakocsi. A gyerekeket cipelik. Bőr a bőrön. Minden gyerek nyugis, és nyitott. A szülő vigyázó tekintete messziről követi őket. Az egyik baba itt mellettem táncolni kezd, az anyukájával. Alig hogy megtanult járni, rázza a fenekét. Nevet. A hajó rádióból szól a salsa, buli van.

"Kaszt"

Főleg 4-es és 5-ös jövedelmi rétegbe tartozó kolumbiaiakkal utazunk, ami azt jelenti, hogy a leggazdagabb réteg alatti 2 réteg. Judit összesen 6 turistát számolt, tehát most egy igazi helyieknek szóló programban veszünk részt. A szezon közepén vagyunk. Mindent lefényképeznek. Izzadnak. Söröznek és sós mangót esznek. 1-1 ember elkezd táncolni, ha valami ismert sláger jön. Szinte mindenkin szalmakalap.

Akvárium

Megérkezünk az akváriumhoz, kagylót árulnak a kikötőnél.

Egy óránk van. Van strand. Kb. olyan mint a szarvasmarhaitató a Hortobágy közepén. A több száz ember bemenekül a vízbe. A part kb. 5 méter széles, a fürdésre kijelölt terület pici, mégis felfrissül az ember. Az egy óra alatt annyi történt, hogy Judit bement a vízbe, aztán én is bementem. Adott hőmérséklet fölött sokkal gyorsabban telik az idő. 

Fehér homok

Aztán föl a hajóra, és egy másik strandra érkeztünk. Tutajjal kivisznek a szigetre. A homok puha, szinte fehér, de mielőtt letesztelhetnénk a strandot, ebédelünk. Kivárjuk a hosszú sort, utoljára általános iskolában volt ilyen élményem. Közben külföldi hippi fiatalok énekelnek, zenélnek, pénzt gyűjtenek az asztalok között, mások korall és hegyikristály ékszereket árulnak. Sajnos nem szabad ránéznem, mert akkor az árus kiszúrja és rátapad az emberre. Egy óránk maradt a strandra, ennyi idő alatt én fürödtem, Judit meg kb. 5 percet tartózkodhatott a vízben. Aztán tutaj, hajózás, és már csak 1,5 óra és itt is Cartagena.

Magyarul
Kolumbiában jó dolog magyarnak lenni, szinte esély sincs rá, hogy valaki megérti amiről beszélsz. Mi a mellettünk ülő családról beszéltünk. Az anyuka úgy nézett ki, mint Lara Craft szőkésben, pedig 14-16 éves gyerekei vannak. Olyan a tartása, mint egy versenytáncosnak, akkorára csináltatta meg a melleit, mint egy pornószínésznő, és olyan lapos hasa, mint egy aerobik edzőnek.

Mellek
Kolumbiában minden nőnek nagy melle van, és minden nő kirakja. A mellplasztika divat, azaz olcsó, így a lányok sokszor a 16. szülinapjukra kapják ajándékba. Itt igazából minden nő gyönyörű, mert mindegyik úgy feszít, olyan büszke, mint egy szépségkirálynő. Mindegy mekkora feneke van, vagy hol buggyan ki a háj és honnan, ők gyönyörűek. Imádom őket, taníthatnák nálunk a sok kisebbségi komplexussal küzdő léleknek.

Család
A másik oldalon egy gazdag család áll, mindegyiküknek 4-es iphone-ja van, Tommy Hilfinger papucsa. Vajon melyik gyerkőcnek ki az anyukája, apukája? A 3 férfi iszik, a gyerekek randalíroznak, a nők külön. A végén kiderül, hogy az őszes pasi lehet a nagypapa, akit havernak gondoltunk. Izgalmas milyen fontos itt a család, a baráti kapcsolatokat a családon belül élik meg. Vajon hány olyan magyar család van, akik előre megfontolt szándékkal elmennek együtt nyaralni, jól érzik magukat, és mikor vége a nyaralásnak, várják hogy mikor lesz megint alkalom az együttlétre?
A mellettük álló hat év körüli fiúcska úgy táncol és rázza magát, mint egy félisten. Szegény lányok, mi lesz itt, ha megnő. :) A kis macsó. Apuci már nem olyan dögös, megpocakosodott, de a kisfiúban még ott van a tiszta rosszaság, de persze kedvesen és őszintén isteni-ördögi életerővel táncol és énekel.

Óceánjáró
Elmegyünk egy óceánjáró mellett, és a tömeg a hajón az összes fényképezőgép társaságában átjön a hajó ball oldalára. Vajon miért lehet ennyire érdekes egy óceánjáró mellett elmenni? Judit szerint olyan ez, mint egy badacsonyi hajókirándulás karib módra, csak itt a gazdagok csinálják, nálunk meg a középréteg is megteheti. Aztán a kapitány szól hozzánk a hangosbemondón keresztül, hogy fáradjunk vissza a hajó jobb oldalára, mert a hajó ballra dől.

Behajózunk Cartagena-ba, látjuk a szupergazdag negyedet, ahol a 6-osok laknak a „felhőkarcolókban”. Kicsit többet lát a hajóról az ember az igazi Cartagena-ból.

szólj hozzá: 14. nap: Cartagena új nézetből

Hol alszunk ma?

A kirándulás után hazamegyünk, és a recepciós fiú mond valamit Juditnak. Az arca ki van facsarodva, furán merev. Hát, az a helyzet hogy online eladták a helyeinket, és annyira tele vannak, hogy nincs hol aludnunk. De ha nem gond, akkor a függőágyakban aludhatunk. (imádom a függőágyakat, de ezek olyan rosszul voltak felszerelve, hogy nem lehet bennük max. picit relaxálni) Mivel hulla fáradtak vagyunk, maradunk.

Cartagena és sör

Elmegyünk vacsizni, elvileg kaptunk egy bónt a hajós kiránduláshoz, amivel egy bárban ihatunk egy sört, de kiderül hogy az mégsem úgy van. Aztán keresünk egy helyet, ahol élőzene van, és a tegnapi utcai árusunktól veszünk sört. Megvan a kedvenc árusunk és a szokásos helyünk, ahova kiülünk sört inni. Két nap alatt helyiek lettünk. Szól a zene, vonulnak a boldog dámák és hercegek, mindenki szuper csinos és örül hogy itt van. Majd leülünk a padkára egy luxusbár mellett a parton, szól az élőzene, salsa, néha chachacha. Ez a kedvenc Cartagena életérzésem. Az éjszakai utcazenés, sörözős, andalgós, örömködős. Viszont annyira fáradtak vagyunk, hogy mikor elfogy a sör, hazaindulunk, és még csak 11.

A hostel közös helysége tele, a fiatalok nézik a tévét, mi meg beájulunk a függőágyakba a folyosón. Durván kényelmetlen. A fejem felett lámpa világít, amit nem lehet lekapcsolni, mert. Mindegy miért. Kettő körül arra ébredek, hogy szétcsíptek a szúnyogok és zsibbad a fél hátam-nyakam. Judittól gátlástalanul kérem a szúnyogriasztót, és szerencsére ébren van. A srácok még bulizgatnak a balkonon, mi meg befekszünk a kanapéra, én félig az egyik puffon, csak a fél fenekem lóg le. A függőágyhoz képest nagyon kényelmes.

Csalódtam Cartahenában, de amint kimondtam, azonnal visszapattant a labda, és a város megmutatta valódi önmagát.

Még egy nap Cartagena. Istenit reggelizünk, avéna és arépa. Imádok reggelizni, főleg ha valaki a kezembe nyomja, és főleg ha a reggelivel teljesen beleolvadhatok a helyi szokásokba. Az arépa (kukoricalepény fehér kukoricából, most épp sajttal) isteni.

Majd sétállunk körbe, tinto-t keresünk, de nincs. Nem szeretnék az utcai tinto árusoktól kávét venni, mert műanyag pohárban adják és Kolumbiában annyi a látható szemét, hogy nem szívesen járulok hozzá az összképhez. De nem kapunk. Később kiderül, hogy itt azért nem árulnak kávét, mert meleg van, és a kávé arra való úgy látszik, hogy kicsit melegítsen. Kimegyünk Cartagena turisztikai negyedéből, csövesebb utcákra tévedünk. Itt szintén vannak boltok, éttermek, de olcsóbb minden. Aztán Juditot megszólítja egy bácsi egy étteremből, és kiderül hogy tart tinto-t. A hely nagyon kellemes, a tinto szuper cukros. Annyira bejön a hely hangulata, hogy iszunk még egy kört, aztán hazamegyünk.

szólj hozzá: 12. nap: Cartagena hétköznapok

A hostelben befekszem a tévé elé, megy egy jóbarátok szerű film spanyol kivitelben, majd veszek egy sört. Délelőtt 11 van. Berregnek a ventillátorok, hőség. Miután vége a csuda sorozatnak és elfogy a sör, nekiindulunk megint. Veszünk ebédnek valót, és hazamegyünk főzni. Judit banánt süt. Papaya és tayronai mangó az első fogás, majd saláta és sült banán, végül az a fura bogyós gyümölcs, ami hasonlít kinézetre a szőlőhöz, de ki kell szippantani a belsejét a bogyónak és le kell szopogatni a gyümölcsöt a magról. Mivel nem vagyok hozzászokva ilyen gyümölcsökhöz, begörcsöl a nyelvem. Nehéz itt az élet.

Már négy óra van, megint tévé bámulás, de Judit kirángat. Sétálunk. Naplementét akarunk nézni borozgatva a tengerparton, útba ejtve a halászokat, mert az öcsém cápafogat rendelt ajándéknak. Halászokat nem találunk, pénzünk nincs, így marad a naplemente bámulás.
„napot soha még így égni hol a bokor víz és viskó, s még a beton is érzéki” Fura az élet. Ezért jöttem ide, de nem érzem. Judit megkérdezi, erre számítottam-e, mondom hogy nem. Azt hittem hogy itt mindenki mindig táncol, énekel és remeg a levegő. Nem tudom mit hittem.

Kis kamerám ezt rögzítette képben és videóban:

szólj hozzá: 13. nap: cartagenai naplemente

Mikor vége a naplementének, sétálunk tovább az óvárosban. Zenészek. Buena Vista Social Club életérzés. Judit azt mondta beszóltam Cartagena-nak, ő meg visszaszólt. Él a zene, a bácsi hangja is igazi, van benne minden, amire vágytam. Sóhaj. :) Finomság, erő és szenvedély. Véget ér a jelenés, és elindulunk haza. Útközben a téren zene, táncosok, színek, ritmus, zsizsgés, nem spórolnak semmivel. A táncosok. Mikor viszont körbekalapoznak, a nézők annál inkább. Ezt a videót akár én is csinálhattam volna:

Továbbmegyünk, egy zenés klubot keresünk, amit a helyi Pesti Estből néztünk ki, de a hely be van zárva. Mellette kurvák. Fiatalok. Egy terhes. 6-8 hónapos lehet. Bemegyünk egy Salsa Bárba, ahol 8 000 a sör. Kimenekülünk és irány a bolt. Majd inkább egy utcai árustól veszünk sört. Leülünk az utcán közel a parthoz, chill out zene szól. Fura, de jó.

Indulunk, és útközben egy utcai buliba ütközünk. A társaság angolul és spanyolul is beszél egymással, valószínű elszármazott, meggazdagodott kolumbiaiak. Rendelik a zenéket az összeverbuválódott utcazenész bandától. Táncolnak, fizetik a muzsikusokat. Az egyik zenész bedobja a törülközőt, nem kapott annyit, amennyit szeretett volna, de egy percen belül van utánpótlása, és folytatódik a buli. Olyan mintha egy filmet néznék az utcapadkáról. Szépen felöltözött gazdag kolumbiaiak buliznak a szálloda előtt, ez valami olyasmi, amit vártam a várostól. Ettől a buja párás várostól. Ha szerelmes lennék, lehet ide jönnék. Lovaskocsikáznék. Szép ruhában járnék, mert a turisták által kedvelt óváros olyan mintha egy divatbemutatóba csöppentél volna. Lehet szerelemtől részegülten táncolnék az utcán. Lehet hogy csak azért nem érezem ezt a várost mert nem vagyok szerelmes?

Aztán vége a bulinak. A gazdag társaság elillan, a zenészek és a bámészkodók szétreppennek. Az utcán csak néhány járókelő, Cartagena szelleme megmutatta magát, majd köddé foszlott. Tévelygünk tovább, egy kávézóból elkapjuk az utolsó dalt.

Vajon hol lakunk? Valahogy hazakeveredünk végül. És mit csinálunk holnap? Judit tervezgető hangulatban van, én meg csak lebegek a melegben, fél szemmel valami vámpíros bugyuta filmet nézek. Judit észreveszi, hogy nem figyelek, még ő görcsöl. Mi legyen? Mompos? Messze van. Sárvulkán? 3 órát kell zötyögni és visszafele van. Legyen a hajókirándulás ahol korallokat lehet nézni. Bingo. Mindenki nyugodt, megvan a holnapi terv.