elcamino

Forró csoki illata, szelíd papagájok, párolgó dzsungel, ezzel kezdődött a ma.

Korán ébredek, lemegyek a fürdőhelyre a vízeséshez. Megpróbálom magamba szívni ezt az álmot, hogy valóságként éljem meg, de nem sikerül, annyira intenzívek az ingerek hogy nem tudom felfogni.

Mire visszaérek a táborhelyre a nap is elkezd sütni, és 2 barátságos papagájt próbálok lencsevégre kapni a WC-nél. Wilson kávéval és forró csokival kínál mosolyogva. (egy újabb jele hogy a paradicsomban vagyok) Készül a reggeli: sárgadinnye és papaya, majd rántotta kenyérrel. Nyami. Az egyik papagáj majdnem beleszáll a tojásba.

szólj hozzá: 5. nap: Ébredés a táborban

Aztán fotózom Juditot a függőhídon, és mikor a nap sugarai elérik a növényeket, elkezd minden párologni. Mintha füstölne a dzsungel. A papagájok hangoskodnak, miközben a falubeliek előkészítik a lovakat. Két gyerkőc is lakik itt, gyönyörűek, és az ember csodálkozik, hogy lehet így élni.

Az iskola minimum fél egy óra gyalog vagy lóval, és senki más nincs itt, csak a sok turista, akikkel kedvesnek kell lenni. Mindig hagyják, hogy lefényképezd őket, amiért hálás vagyok, de nem akarom tudni, miért. Mert felbukkan az emberben a felelősség kérdése, azért mert én gazdagnak számítok ezen a helyen, és minden embert gyönyörűnek látok, van-e jogom lefotózni őket? Belemászom az arcukba? Remélem legalább ők bölcsek és helyén tudják kezelni a dolgot, ha már nekem nem megy. Aztán persze összeáll a kép, ahogy Judit elkezd beszélgetni az egyik hely bácsival, aki örül, hogy beszélgethet, és mesél, mesél. Elmeséli neki például, mikor egy nagykövettel csíptek be egyik este. Mert ez küldönleges alkalom, hisz a nagy emberek helikopterrel mennek fel az Elveszett Városba. Tehát azon is múlik, hogy zaklatás-e a jelenléted, hogy mennyire tudsz kapcsolódni a helyiekhez, meg tudsz szólalni például az anyanyelvükön.

Aztán fotózom Juditot a függőhídon, és mikor a nap sugarai elérik a növényeket, elkezd minden párologni. Mintha füstölne a dzsungel.

Majd elindulunk a hőségben. Hegymenet, páratartalom 80%. És eszembe jut, miért nem kell ide esőkabát. Ha esik is, kb annyira lehetsz vizes, mint amennyire egyébként is leizzadsz. Viszont a levegő nem hűl le az esőtől.

Hippifaluban ébredés, és dzsungelben alvás. A kettő között meg ennyi történt:

Reggel a hippifaluból behoznak minket Santa Marta-ba az ügynökséghez, irány a dzsungel! Bepattanunk egy terepjáróba egy német-kolumbiai-amerikai család társaságában. A gyerkőcök 14 és 17 évesek. A szülők bevállalósak, ha a gyerekekkel a dzsungelbe mennek kirándulni. Ráadásul a gyerkőcökben nyoma sincs a lázadó, szüleiknek beszólogató, világból kiábrándult tininek. Inkább nyíltak, pengék és érdeklődőek. Aztán egy másik hostelből felszedtünk még 2 őrult holland lányt 2 angol srácot, és egy ausztrált. 12 ember egy terepjáróban, multikulti party. 2-3 órát megyünk, a holland lányok énekelnek, ismerkedünk ki kicsoda, egymásba izzadva. Végül lepakolnak minket egy kis faluban a dzsungelben.

A túra következő pillanatai evéssel telnek. Megetetnek szendviccsel, és Wilson, a túravezető elmondja, hogy miről fog szólni az elkövetkező 5 nap. Aztán irány a hegy. Párás meleg van, és csak fölfelé megyünk. Azok a növények, amiket otthon cserépben nevelgetek, itt méteresre nőnek és gyönyörűek.

szólj hozzá: 4. nap: Elveszett Város túra

Mikor felérünk egy hegytetőre, megállunk, és dinnyét kapunk. Elég abszurd, hogy ilyen szinten kiszolgálják a turistákat. Bár az ötnapos túra több, mint háromszor annyiba kerül, mint itt egy ember havi fizetése.. de valóban, a dinnye után könnyebben megy a gyaloglás.

Még megyünk egy órát, itt meg Wilson meghív minket kávézni egy bódéban.

Mesél arról, milyen az élet a dzsungelben. Hogy a helyiek először banánt, kávét, majd kanabiszt, végül kokát termeltek, hisz nekik mindegy banán, vagy koka. Aztán az amerikaiak lefújtáka  területet, és az itt élők gyakorlatilag megélhetés nélkül maradtak, mert kipusztultak a növények. Azt mondja, jelenleg csak néhány paraszt maradt, a legtöbben elhagyták a földeket. Íme a story spanyolul:

Már nem sokat gyaloglunk, mire megérkezünk a táborba, és fürdés. Ha nem lenne ennyire meleg, azt hinném álmodom. Egy vízeséshez megyünk, és 3-4 méterről kell ugrani, hogy fürödhess. Körülötted a dzsungel, liánok. Zubog az élet hangja. Az egyik barátnőm mesélt erről a helyről, ők két éve járták meg a Ciudad Perdida-t. Neki köszönhetem, hogy most itt vagyok.

Besötétedett, és egy függőágyban ringatózom. A szakács főz. A dzsungel körülöttem tele van élettel, zubog, zizeg, zúg, zümmög.

A vacsi fennséges, halat csináltak nekem, a többiek csirkét kapnak. Tele a pocak, majd a kb. velünk egykorú túravezető sztorizgatni kezd. Megmutatja, milyen kígyók vannak, melyik agresszív, melyik nem, és hogy melyikbe mennyi idő alatt halsz bele. Aznap este senki nem mozdul ki a függőágyból hogy elmenjen WC-re..

(Ja, és ma láttam indiánokat átkelni a folyón, 2 gyermekkel!!!!!!, olyan volt mint egy jelenés.)

Még több életérzés video a mai napról itt:

Haza az iskolából a dzsungelben: http://videa.hu/videok/nagyvilag/4.-nap-hogy-elnek-a-ciudad-perdida-dzsungel-Ps6dKcOUQ1tYOoQk

Véletlen video a fürdésről: http://videa.hu/videok/nagyvilag/4.-nap-furoparty-a-dzsungelben-ciudad-perdida-elveszett-varos-Da5sB1aq5KTLQW1J

Santa Marta unalmas, inkább irány egy trendi kis hippifalu, Taganga.

A mai terv megtalálni az ügynökséget, akikkel az elveszett városba (Ciudad Perdida) megyünk. Santa Marta nem túl izgalmas, ezért kihasználjuk a lehetőséget, és az ügynökségben dolgozó hölgy rokona átvisz minket a szomszéd hippifaluba, Tatangába.

Mivel bedöglött a domb alján a kocsi, a sofőr megkéri a fiát, hogy hozzon fel minket motorral a hostelbe. Kb. életem második motoros élménye, csak most egy kisfiú mögött ültem, és egy poros faluban száguldoztunk, de izgi volt..

Majd irány a part. Ha nem lenne tele szeméttel, olyan lenne mint Horvátország, csak izgalmasabb ételekkel, meg jugo-val. Ebédre halat eszünk kókuszos rizzsel és salátával, vacsorára jugo-t tejjel. Az enyém egy paradicsomszerű gyümölcsből készült, és luxusérzés volt a gyümölcslé szürcsölése, még meg nem láttam, hogy a benne levő jég nem zacskós vízből van. Hm. Egy óra alatt csak kiderül hogy rosszul leszünk-e. 

Kolumbiában alappara, hogy az étel, amit eszel jó-e, a víz amit iszol, tiszta-e. Nem néztem unánna, mi történik, ha megbetegszem az ételtől, italtól, jobb, ha nem tudom. Végül egy óra alatt kiderül, túlélem.. Hálás vagyok, hogy nem egy gyomorrontással kezdem a csuda nyaralást.

Végigjárjuk a partot, kb 100 méterenként egy újabb öböl terül el, és egyre kevesebb az ember. Fél óra alatt kétszer találkoztunk 16 éves katonákkal, akik átvizsgálták a táskáinkat. Kábítószert keresnek. Engem zavar, Judit már megszokta.

Íme ilyen az első karibi strandolásunk:

Épphogy beleszagoltam Bogotába, máris indulás a tengerpartra. Busszal 30 óra lenne, így inkább repülünk. 2 nap alatt a harmadszor vagyok a levegőben, most csak 40 percig. 

A tavaszi-őszi esős párás 20 fokból a párás trópusi melegbe érkezünk. Mint felkészült turista, nem tudjuk, hogy jutunk be a városba a reptérről. Judit megkérdez egy reptéri dolgozót, ő azt állítja csak taxi van. De gyanús, mert mások állnak és várnak, és egy mikrobusz is várakozik. De hiszünk a fickónak és bepattanunk. Kiderül persze hogy átvertek.

A sofőr kirak a hostel előtt. Tipikus Lonely Planet által felkapott hostel, tele európaiakkal és észak-amerikaiakkal. A szoba amiben alszunk 10 fős, ventilátor berreg a fejünk fölött, a hőség sokkoló. Miután lepakolunk, kapunk welcome sört, ezt már szeretem. Felmászunk a hostel tetejére sörözni, belesimulunk a függőágyakba. Édes élet. Most sem hiszem el hogy itt vagyok.

Elős kolumbiai függőágy élmény, sörrel

Pihi után lemegyünk a partra, mert ez egy bulizós város. Az utcák tele szeméttel. Nem igazán tudom biztonságban vagyunk-e. Juditot figyelem, ő talán jobban érzi már mi a biztonság Kolumbiában. Mikor néhány férfi utánunk jön egy téren, látom, hogy megijed, de végül nem történik semmi. Eljutunk egy koncertre, a kordonon kívülről nézzük a bulit. Mindig az volt a képem a kolumbiaiakról, hogy bulis nép, de most alig-alig táncolnak. Figyelem, ahogy flörtölnek a fiatalok, sokkal látványosabban csinálják, hangosabban, gesztikulálnak, hadonásznak. Aztán visszamegyünk a hostelbe, party hiányában beájulunk aludni a párás melegben. Ahogy a ventillátor berreg a fejem fölött, úgy érzem magam, mintha egy western filmben lennék, látom ahogy a légy rászáll a kocsmapulton a pohárra, és elalszom.

Egy teljes nap Bogotában, a 10 milliós városban. Budapest ehhez képest egy barátságos és nyugodt kisváros. Mégis annyira ismerős. 

Reggelire gyümölcslé guayabana-ból. és az este megkóstolt kukoricalepény: aprépa sajttal. Nyam. Az első képen a gyümölcs, a 2. képen pedig a Rosalba&Judit&a reggeli& csomó trópusi gyümölcs.

Aztán Bogota. Judit miatt minden ismerős. Felülünk egy buszra, nincsenek megállók és nincs fix útvonal. Ami fix valamennyire az az ár. De az se teljesen, ha az ember úgy inti le a buszt, hogy a mutatóujját fölfele mutatja, azt jelenti, hogy elviszel egy ezresért?

Ismerős minden. Bármit kérdezek, Judit tudja. Egy antropológus-szociológus érdeklődésével szívta magába Bogotát:

• hogy működik a tömegközlekedési rendszer, az utcák számozása (kaotikusan)
• hogy lehet fogyasztani a sok-sok gyümölcsöt
• mi az aqua aromatica
• hogy főzik a kávét, mi a neve a péksütiknek
• mi a minutos - mobilpercek minden szolgáltatóhoz

Ami különbség, az talán a bőség. Itt mindenből bőség van. Gyümölcsből és péksütiből. Bőség van a különböző féle emverekből: feketétől fehérig, indiántól a mindenféle keverékekig. És bőség van a nyomorból. Beteg kérdegetőkből, saját portékájukat rád tukmáló utcai árusokból, betegségből, esőből, párából, napfényből.

Milyen az átlag kolumbiai?

Az emberek 60%-ának nincs bejelentett munkahelye, egészségbiztosítása. A minimálbér most 78 000 Ft körüli peso, de minimálbért az kap, aki be van jelentve, tehát a lakosság 40%-ának jó része. A lakosság 28%-a (12 millió ember) 2 dollárból él naponta, őket hívja a statisztika szegénynek. A lakosság 16%-a (7 millió ember) 1,25 dollárból él naponta, ők a nagyon szegények. Aki 2 dollárnál többet keres naponta, na ő az, aki nem szegény. (Ugyanakkor 1 buszjegy 1 útra Bogotában 200 Ft-nak felel meg, bérlet nincs.)

Szinte mindenki dolgozik, a gyerekek épp úgy, mint az öregek. Mindent árulnak, ami árulható. Kézzel készített ékszerek, kötött sapkát, ételt, italt, kávét, vagy épp ha más nincs, megmérheti az ember magát 500 peso-ért egy mérlegen. Szuper kreativitás az életben maradásért, csak beteg ne legyen az ember lánya-fia, mert akkor se pénz, se gyógyszer, se egészségügyi ellátás. Ezért mikor odajön valaki széles mosollyal, hogy honnan jöttél, nagyon szép vagy, üdvözöllek az én gyönyörű országomban, tudsz spanyolul? Vegyél tőlem egy karkötőt. Az európai nő első reflexe, hogy mit akar ez tőlem? Vajon hányan vannak? Kirabol, ha nem adok neki valamit? 2 hét múlva ugyanerre a következő suhan át a fejemen a széles mosoly mögött, hogy tisztelem azt az erőt meg kitartást amivel próbál életben maradni.

Szemét

Az utca tele szeméttel. A kirakott szemeteszsákokat kibelezik az utcakutyák, és az újrahasznosításból élők. Az üzletekben ugyanazok az ételek kaphatóak, mint itthon, ugyanúgy a termékek nagy része szemét, de Bogota még nincs felkészülve a szemétáradatra. Nincsenek kukák, és a kukásautó is európai szemmel kiszámíthatatlan időpontokban viszi el a szemetet.

Bogotai ömegközlekedés

A közlekedési hálózat is többé-kevésbé szokásjogon alapul. Rengeteg cég üzemeltet buszokat, melyeknek nagyjából megvan az útvonaluk. Viszont nincs kiírva pontosan hogy mi az útvonal. A tízmilliós Bogotában úgy vannak eligazítva az utasok, mintha az lenne kiírva a buszra Budapesten hogy Budáról Pestre megy. Buszmegállók nincsenek, bárhol fel- és leszállhat az isten fia. Van egy új közlekedési forma eszköz, a Transmillenio, ami igazából egy olyan buszjárat, aminek fix megállói vannak, és külön sávban jár.

Elvileg mikor eljöttem, már megkezdték a közlekedési rendszer egységesítését, fix megállókkal és útvonalakkal, de a gyakorlatban nyoma sem volt.

Toalet

Az első kultúrsokk, ami ért, a WC. „A WC papírt a WC kagyló melletti vödörbe dobd, de a WC-be.” Először megijedtem, hogy nem fog menni, de aztán azonnal magamévá tettem a helyi szokást, mert elég nagy felelősség dugulást okozni a világnak ebben a szegletében.

Fűtés 

Nincs fűtés, viszont minden bogotai arra panaszkodik hogy milyen hideg van. 15-20 fok. Az utcán kötött sapkát árulnak, és néha kesztyűs emberek is szembe jönnek. A gyerkőcökön kötött betörősapka, nehogy megfázzanak. Akkor jöttem rá mi is az alapja ennek fagyoskodásnak, mikor kiszálltam Santa Marta-ban a repülőről, és megcsapott a párás agyrohasztó hőség.

Hazamentünk ebédelni. Rosalba (az anyuka) kitett magáért. Az első fogás egy szeret mézédes ananász, a főétel banánlepényre halmozott húsos paradicsomos szószt sajttal, végül egy jugo, befejezésnek és eperrózsák leöntve sűrített tejjel. Nem emlékszem mikor ettem utoljára ennyi vitamint.

Fura világ. Itt egy ország, ahol minden van, maga a paradicsom. A föld fekete, bármi megterem rajta, szinte magától. És mégis úgy alakult, hogy ezt a nagy gazdagságot csak egy nagyon szűk réteg birtokolja. Vajon mi lett volna ha Európa nem zsákmányolja ki őket?