Épphogy beleszagoltam Bogotába, máris indulás a tengerpartra. Busszal 30 óra lenne, így inkább repülünk. 2 nap alatt a harmadszor vagyok a levegőben, most csak 40 percig. 

A tavaszi-őszi esős párás 20 fokból a párás trópusi melegbe érkezünk. Mint felkészült turista, nem tudjuk, hogy jutunk be a városba a reptérről. Judit megkérdez egy reptéri dolgozót, ő azt állítja csak taxi van. De gyanús, mert mások állnak és várnak, és egy mikrobusz is várakozik. De hiszünk a fickónak és bepattanunk. Kiderül persze hogy átvertek.

A sofőr kirak a hostel előtt. Tipikus Lonely Planet által felkapott hostel, tele európaiakkal és észak-amerikaiakkal. A szoba amiben alszunk 10 fős, ventilátor berreg a fejünk fölött, a hőség sokkoló. Miután lepakolunk, kapunk welcome sört, ezt már szeretem. Felmászunk a hostel tetejére sörözni, belesimulunk a függőágyakba. Édes élet. Most sem hiszem el hogy itt vagyok.

Elős kolumbiai függőágy élmény, sörrel

Pihi után lemegyünk a partra, mert ez egy bulizós város. Az utcák tele szeméttel. Nem igazán tudom biztonságban vagyunk-e. Juditot figyelem, ő talán jobban érzi már mi a biztonság Kolumbiában. Mikor néhány férfi utánunk jön egy téren, látom, hogy megijed, de végül nem történik semmi. Eljutunk egy koncertre, a kordonon kívülről nézzük a bulit. Mindig az volt a képem a kolumbiaiakról, hogy bulis nép, de most alig-alig táncolnak. Figyelem, ahogy flörtölnek a fiatalok, sokkal látványosabban csinálják, hangosabban, gesztikulálnak, hadonásznak. Aztán visszamegyünk a hostelbe, party hiányában beájulunk aludni a párás melegben. Ahogy a ventillátor berreg a fejem fölött, úgy érzem magam, mintha egy western filmben lennék, látom ahogy a légy rászáll a kocsmapulton a pohárra, és elalszom.