Fura érzés az, ha az ember valaki másnak a családjában érzi magát gyereknek, és tudja meg milyen egy ideális családi kirándulás. A tapasztalathoz csak 10 000 km-rel odébb kell ugrani, egy fejlődő országba.

Reggel kiderül, hogy Carlos és Rosalba elrendezte a mai napunkat is. Kölcsönkérték a tesótól az autót, Carlos tegnap éjjel lement velük Tunja-ba és vissza is jött az autóval, így együtt megyünk el megnézni a kiszemelt két csinos kisvárost. Az első Raquira, egy aprócska gyöngyszem tele színesre festett házikókkal, főtérrel, apró üzletekkel. Mire megérkeztünk, rosszul vagyok, így Carlos velem maradt, a csajok meg elmentek vásárolni. Nem tudom, mennyi idő telt el még Carlos vigyázó tekintete mellett a fa alatt erőtlenül fetrengtem, de összeszedem magam és csatlakozom a vásárló csajokhoz. Valóra vált egyik álmom, elmondhatom, hogy függőágy tulajdonos vagyok.

Rosalba még le is alkudta. Miután 3 órát vásárolgatással töltött a csapat, beülünk ebédelni a legmenőbb étterembe. Ettem egy bogotai levest, amiben van kukorica, borsó, banán vagy jukka, hozzá pedig adnak rizst, avokádót, patakont (sült banán) és kapribogyót, és salsát. Nyamí! Egyébként megtaláltam ennek a levesnek a magyar adaptációját kolumbiai krumplileves művésznéven fut.

A következő falu Villa de Lyeva. A település olyan, mintha az egész egy nagy Gozsdu udvar lenne. Az előző településhez képest itt a házak fehérre vannak meszelve, minden fehér, és sötétedés után óriási az élet a téren. (ezt nem vártuk meg) Annyi szépséges dolgot árultak, hogy a világ pénzét el tudnám költeni. Pl majd lekoppintom ezt a falamra:

A kívülről egyszerű fehér épületek belülről vendéglőket, galériákat, dizájn boltokat takarnak, a több száz éves házak gyönyörűen karban vannak tartva. Nem spórolnak errefelé se a színekkel, se az alapanyagokkal, rengeteg fát használtak. Íme egy mésik tipikus túrista fotó. Tér, fehér épületek, hegyek a háttérben, és csuda felhők.

Majd búcsúzunk a falutól, beülünk egy pékségbe teázni a családdal és irány Tunja. Tunjaban lakik Carlos testvére a családjával, és Camilla, a család kicsi lánya náluk töltötte a napot, megyünk felszedni. SIETÜNK. Elmegyünk a buszpályaudvar mellett, és kérdezem, hogy miért nem szállunk ki, és majd valaki elmegy Camilláért, de nem lehet. Kiszállunk a tesó házánál az autóból, Rosalba csillogó szemmel megmutatja a 3 emeletes lakást, megcsodáljuk a lépcsőfordulóba kirakott óriás Bibliát. A 3 unokatesó és Camilla épp sütit csinál, beszélgetünk, viccelődünk, már senki NEM SIET. Majd kiderül, hogy a vacsira várunk. Az asztal köré ültetik a vendégeket, és kapunk husit salátával, és desszertet. Én csak a salátából eszem, hogy ne legyek megint rosszul.

Aztán Carlos tesója kivisz minket a buszpályaudvarra. Ott nem megyünk be, mert áll a kígyózó sor a Bogota felé közlekedő járaton, hanem elkezdjük kérdezetni a buszokat az út mellett, végül beszállunk egy teljesen üres buszba. Nem tudom, mennyi időt kellene eltöltenem Kolumbiában, hogy megértsem miért éri meg elmenni 6 utassal Bogotába, mikor a pályaudvaron rengeteg utas van? A busz két óra alatt száguld el Bogotáig, és nagyon-nagyon hideg van mint az összes kolumbiai távolsági buszon. Hálózsákba bújva vészeljük át, a helyiek persze megszokták.

Megérkezünk, kiszállok és hát rosszul leszek a változatosság kedvéért. A saláta nem volt egy jó ötlet. Taxi, ami bogotai mértékkel 40 perces út, mosdó, ágy. Rosalba hoz egy bögre aromaticát az ágyba, hogy jobban leszek tőle. Alvás.