Abbahagytam a posztolást. De most mindent felrakok, hogy egyben meglegyen. Következzen az az utolsó néhány nap, mikor minden pillanat a búcsúról szólt.

Ma ha törik, ha szakad, megyek. Fel is kelek korán, 7 körül. Várom, hogy felkeljenek a lányok, ők tudják megmutatni, hogy tudok felülni a Metróbuszra, a transmillenio-ra. Ez a busz külön sávban közlekedik és vannak megállóhelyei, így egy idegen könnyebben kiigazodik rajta. Judit 3 hónapig csak ezzel járt, utána mert elkezdeni buszozni. Hisz a buszoknak se pontos útvonaluk, se megállóhelyeik nincsenek, így ha nem ismered a várost, könnyen olyan helyen szállsz le, ahol nem szeretnél leszállni.

9 körül ébred a család, Carlos kérdezi, mit ennék, és kapok nemzeti reggelit, ami hagymán pirított paradicsomos tojásrántotta. Jó felnőttként gyereknek lenni nagyon, itt valahogy jobban értékelem. A lányok csokis corn falkes-t kapnak, ők azt szeretik. Aztán megpróbálom belőni, hogy jutok el a Monserat-ra, azt mondják busszal jobb lesz, elhiszem. Elkísérnek családostul a buszmegállóba, és megbeszélik a sofőrrel, hogy szóljon, mikor szálljak le. Bogotában az utcák számozva vannak. Így ha az ember elég, ha 2 számot tud: az észak-déli és a kelet-nyugati utcaszámot. Ezen kívül vannak számok, amik a sarkoktól kezdve számozzák az épületeket. Persze ez nem ennyire egyszerű, de ez a lényeg. Szóval nagyjából tudtam hova akarok eljutni, megvan a két szám.  Megunom a zötykölődést, és 20 perc múlva lepattanok, gondoltam biztos elfelejtette a sofőr. Aztán rájövök, hogy valami nem stimmel. Az utca számát összetévesztettem a sarkoktól számozott utcák számával. Nem tudom mekkora hibát követtem el. És mekkora szerencse, hogy nem tudom, hogy ez egy veszélyes környék-e. Érzem, hogy az, de nem tudom. Ez a lényeg. Megyek. Határozott vagyok, mintha én irányítanám a dolgokat. Megkérdezem egy műhelyben, merre van a múzeum, a műhely előtt vastag rács. Az úr azt javasolja mennyek busszal, így fél óra. Hm. Nem baj.

Nem félek, megyek. Sejtem, hogy félnem kéne, de ha félnék, felesleges energiát vesztenék. Inkább nem. Csöves környékeket hagyok el, templom, egyetemi épület. Bíztatom magam, hogy egy templom vagy egyetem környékén csak nincs veszély. Aztán később persze a fülembe jutnak olyan hírek, hogy XY templom mellett cserél gazdát sok kokain, ezért az egy nagyon veszélyes környék. De ekkor én ezt még nem tudom, az van bennem, ha nekik megy erre az életben maradás, talán nekem is fog. Emberek az utcán. Papák. Gyerekek. Olyanok, mint mindenhol. Iskola. Csöves. Veszélyes. Mázlista vagyok, hogy nem kell itt élnem. Ők mégis elvannak. Kenyeret vesznek. Almát. Néha életet el.

Egy órát gyaloglás után minden baj nélkül elérem a "biztonságos" belvárost. Majd egy két órás mászással juthatok fel a Monserat-hoz. De messze van..

Elcsaltam volna a hegymászást, és libegőztem volna, de nincs elég pénzem, legalábbis azt hiszem. Meg egyébként is milyen, hogy egy 31 éves, életerős nő libegővel megy föl? Szóval gyaloglás. Tudom milyen 60 évesnek lenni.

Lihegek, mint egy kutya, talán túlságosan is. Gyakran megállok pihegni, tényleg mintha nyugdíjas lennék. Milyen fura hogy fizikailag otthon azt hinném, hogy jó állapotba vagyok, itt meg gyengének és tüdőbetegnek érzem magam. Lehet a magasság? A páratartalom? A cél szempontjából mindegy, tény, hogy nem megy. Azzal nyugtatom magam, hogy 2 hete beteg vagyok még jó hogy legyengültem. Néha esik, néha süt, néha izzadok, néha fázom. És köhögök, tüdőből. Néha elhagy 1-1 sportos nagypapa futva, de hát felérek, élve. Nevetséges az egész.

Fent turisták, és egy csapat gólyalábas tini. (Később kiderül, hogy a gólyalábas tanár Judit kollégája.) Leülök a lépcsőre, pihegek, alattam a város.

Egy fiatal lány megszólít, ölében a babája. Kedves, nyílt, magyarázza, hogy nehéz az út fölfelé. Én meg mondom, hogy nem tudok spanyolul, erre sajnos abbahagyja a beszédet, és mutogat, amiből aztán semmi esélyem, hogy megértsem, mit mond. Tündérinek tűnnek ezek a gyerekanyák. Minden gyereknek örülnek, és a gyerekek pedig valahogy nem hisztiznek errefelé, vagy nem úgy, ahogy megszoktam. Mit tudhatnak ők, amit mi nem? A gyerekekről, családról, a boldogságról? Talán azért ilyenek, mert ez marad nekik. A világ veszélyes, marad a gyerek, a család és a nagy szeretet.

Bemegyek a templomba, a mise utolsó részét kapom el. A pap épp szentelt vizet hint a népre, a tündér lány odamegy a babájával, jusson a gyermeknek áldás.

Majd lemegyek gyalog a Monserat-tól. 45 perc. Egy órás késéssel felhívom Dánielt, egy kedves ismerősöm Bogotába szakadt keresztgyerekét. Dániel 7 éve él itt, és a Nokia-Simensnek dolgozik. Columbiai feleségétől már van egy gyermeke. Ameddig várakozom rá, két srác is karkötőt akar eladni, elég erőszakosan, felvetődik, hogy ez most vészhelyzet vagy nem, aztán megnyugszom hogy biztos nem vagyok hozzászokva a kolumbiai temperamentumhoz, meg ez itt Bogota, azért árulnak mert árulni kell, mert élni kell. És valóban, a fiú elmegy, Dániel meg jön. Még én is kiszúrom. Fehér bőr, kék szem, vasalt ing, irodai arc, mintha otthon lennék. Vagy 3 órát beszélgetünk, elvisz egy mexikói étterembe, ahol mexikói bablevest kapok, azonnal megnő az elégedettségi faktorom a mai napi hegymászás után.

A hely csuda, otthon majd megpróbálomrekonstruálni az életérzést.

Beszélgetünk a helyiekről, izgalmas látni ő hogyan látja Kolumbiát kockafejű mérnökként, és hogy 7 év után még mindig hisz benne hogy lehet változtatni a kolumbiai szokásokon, például ha késésben vagyunk és sietünk, nem állunk le órákra fecsegni. :)

Este megjelenik Judit, koncertre megyünk. Mármint a végére se érünk oda. Beülünk az óvárosba, a La Candeleria-ba egy pöpec bárba, élőzene szól, és egy helyi italt iszunk, van minek örülni. (Kiderül, hogy egy közös barátnőnknek babája lesz. Igazából a leányzó már akkor is anya akart lenni mikor eldöntötte, hogy erre a világra jön. És eltelt sok év, és most manifesztálta, nem is akárhogy. :) ) Panela vízzel és Aquadiente-vel. (panela=finomítatlan nádcukor, Aguadiente=ánizslikőr) A pohár széle cukorba mártva, szól, a zene, fogy az ital. Aztán a zene abbamarad, és mivel nincs pénzünk bulizni, szépen hazamegyünk. Szunya.