Budapest, Madrid, Bogota, mintegy 10.000 kilométer. Nem várok semmit. Csak arra vagyok kíváncsi, miért kell elmennem Kolumbiába. 

Elhagytam Európát életemben másodszor. Most Kolumbia a cél. Már csak az óceán van alattam. Néhány 11 kilométernyi légréteg választ el kettőnket.

Juditot nem értem el, és aggódom, hogy vajon várni fog-e a reptéren. Nem beszéltünk meg semmit. Hol fogok aludni? Vajon emlékszik rá, hogy jövök? Ha nem, akkor hogy oldom meg, hogy értesítsem? Zavart vagyok. 

Mikor Dél-Amerika felé érünk, már sötét van, elsuhanunk Caracas fölött, majd nemsokára megpillantom Bogotát. 10 millió ember otthona.

Sikeresen földet érünk, követem a tömeget. Kint zuhog az eső. Nincs más választás, ki kell menni a terminálról, anélkül hogy tudnám hogy vár-e valaki. Judit azonnal kiszúr. (ezt megúsztam) Fogunk egy taxit, és megyünk hozzájuk.

Egy csuda mosolygós, ölelős család vár. Juditot immár 4 hónapja „fogadták örökbe”. Olyan volt, mintha hazaérkeztem volna. Kaptam egy jugo-t szederből, és egy lapos pogácsaszerű kenyeret, arépát. Kolumbia íze olyan természetes.