Az utolsó nap ebben az országban úgy zajlik, ahogy minden napnak zajlania kellene az életben. Mindent úgy csinálok, mintha ez lenne az utolsó alkalom.

El kell mennem a Arany Múzeumba ha törik ha szakad. Milyen lenne, hogy itt voltam és nem kap el az aranyláz? Judittal együtt indulunk, én Múzeum, ő Bevándorlási Hivatal. Fizetek egy fülhallgatóért is, amiben megy a tárlatvezetés, luxus nap van. (még sose mentem vezetett tárlaton J) A múzeum egy csoda, de kb az egyharmadáig jutok 2 óra alatt, mikor is az agyam bedobja a törülközőt, kikapcsol, és azon pörgök, hogy Judit tuti lent vár. Lemegyek, de nincs ott. Viszont az idegesség nem múlik, 10 perc alatt végigfutok a kiállításon, és mire lemegyek, már tényleg ott van. A kiállítás tényleg igéző, eddig nem voltam valami nagy arany ékszer rajongó, de már tudom, hogy tudnék az lenni. Mármint a mai ékszerek nem vonzanak, de ezekben a több száz éves darabokban benne van rengeteg munka, izzadság, vér, ami tiszteletet ébreszt. És el tudom képzelni, hogy mikor megjelentek erre az európaiak, és meglátták az indiánokon az arany ékszerek tömegét, teljesen bekettyentek. Még ma is ölnek egy-egy láncért, akár Bogota utcáin is, szóval véres egy elem az arany.

Múzeum, utolsó arépa (fehér kukoricalepény sajttal), utolsó jugo (gyümölcsturmix), lulos, utolsó avena (fahéjas zabital tejjel) Hogy lehet ezek nélkül élni? Kiderül nemsokára.

Következő program az ajándékvadászat. Kolumbiai kalapot keresünk. Mert létezik a fogalom, „kolumbiai szalmakalap”. Felkeressük Judit kollégájának nagybácsiját, aki kalap gyáros. A helyi szalmakalap remélem nagyon menő ajándék lesz anyukámnak, és Judit tesójának. A vásárlás élmény volt, de sajnos nem mertem elővenni a kamerámat, olyan környéken voltunk, maradnak a szavak:

60-as kalap kell a tesónak, nagy feje van. Megérkezünk, az úr kiad a boltból két széket, hogy üljünk le, és kávával kínál. Majd megkérdezi, mit szeretnénk, és milyen értékben. Én könnyű eset vagyok, de Judit tesójának kolumbiai mértékkel irtó nagy feje van, itt pici emberek élnek, pici fejjel. Maga a próbafolyamat úgy néz ki, hogy egy kupac kalapot 1esével az úr a fejére helyez, megrázza vízszintesen a fejét, mintha azt mondaná hogy nem, ezzel azt teszteli mennyire lötyög a feje a kalapban. Ez alapján dönti el, mekkora méretű a fejfedő. Miután egy kupacot végignézünk, a nagyobbakat megmérjük egy centivel. Mindhárman használjuk a 10 ujjunkat, ahogy körbeillesztjük a centit a megfelelő helyen. Ezt sokáig csináljuk, majd kiderül, hogy a legnagyobb kalap 58-as. Ekkor elküldi a kalapot az egyik emberével kitágíttatni. Hogy ne unatkozzunk, elővesz egy fényképalbumot, és végigmutogatja nekünk a képeket a családjáról, a házáról, feleségéről, gyerekről, elmeséli honnan származik, ott milyen a növény és állatvilág. Végre lassacskán megjön a kalap, amit fél centivel sikerült kitágítani, így Judit üres kézzel távozik.

A következő feladat: ékszervásárlás.  A barátnők ékszert kapnak, az mindig bejön. Megőrül itt az ember, annyi szépség veszi körül. Sajnos sietnünk kell, veszünk egy rózsacsokrot Rosalba-nak, talán picit kifejezi mennyire hálás vagyok minden percért amit itt tölthettem. Mikor megérkezünk, csinál nekünk enni, vegán arépa, majd gyümölcssaláta. Utolsó utáni arépa, utolsó ananász, papaya, kiwi, mangó, eperből virág.

Lekísérnek a taxihoz, sok boldogságot kívánnak, nem is akárhogy, hogy váltsam valóra minden álmom, valósítsam meg az ötleteimet, és jöjjek bármikor. Mondtam Juditnak, hogy mondja meg nekik, hogy inkább maradok, kíváncsi vagyok, mit szólnak. Hálás vagyok, hogy néhány napig magamba szívtam ezt az egészséges családi szeretetet. Igazából eddig nem tudtam mi az a család, mármint mi az alfája meg az omegája. Az ember sok racionális dolgot tanul az iskolában, hogy mire jó a család, gazdasági egység, társadalmi képződmény, kap rengeteg jót-rosszat a szüleitől. Nálunk az egyén a társadalom alapja, itt a család. Tudatosan tudják és élik és érzik a szeretetet. Őszintén hálásak a szülőknek, a szülők szüleinek, és végtelen szeretettel és odaadással fordulnak a gyermekek felé. Legalábbis ebben a kolumbiai családban.

45 perc alatt kiér a taxi a reptérre, lefóliázzuk a táskám, mert a tesóm a lelkemre kötötte, aztán búcsú Judittól, neki még van 3 hete ebben a pokoli paradicsomban. Ha ő nincs, én se vagyok. Itt. Se Cartagena-ban, se Elveszett Város, se dzsungel, se rémálom a tayronai paradicsomban, se családterápia.

A checkin sima, utáne egy plussz kör valami bevándorlási pecsét miatt. Utána mikor már azt hiszem, hogy csak várnom kell, kiderül, hogy minden egyes kézipoggyászt átkutatnak a rendőrök. A ruháimat átnézik, de a svájci bicskámat simán felviszem a repülőre. Az előttem levő utas bort vett a duty-free-ben, és percekig rázogatják az üveget, hogy biztos kokain van a borban. Végre a repülőn, már csak 9 óra 40 perc és közelebb kerülök az igazi otthonomhoz. Próbálok aludni a repülőn, de mivel Dél-Amerikai légitársasággal utazom, rájuk van méretezve a hely, esélytelen az alvás.