elcamino

Hőség, páratartalom, éhség, sok-sok órányi buszozás, ennyi választja el Tayronát - és minket - a szerelem városától.

Csak másodszor ébredünk a paradicsomban, és már vége is. Gyaloglás, busz, majd egy taxis megfog minket, és 5000 peso-ért bevisz Santa Marta-ba. Hogy miért éri meg neki, azt nem tudom, mert a pályáért több mint 10 000-ret fizetett. Talán arra utazik hogy hogy 60 000-ért kihozza ide az embereket, és a lényeg hogy ne üresen menjen vissza a városba.

A busz Cartagena-ba azonnal indul, 4-5 óra az út. Közben végig nagyon fáj a torkom, próbálom megtalálni az okát, hátha valami pszichoszomatikus, meg hogy miért pont most, hisz sosem vagyok beteg, miért pont Kolumbiára sikerült időzítenem? Nem jutok semmire, de mire Cartagena-ba érünk, már nem fojtogat a fájdalom, csak felliftezik az orromba, egyszóval nem kapok levegőt.

A buszpályaudvarról egy óráig tart, mire bezötyögünk a városba. Az itteni buszozási szokások megérnek egy misét. Mivel mindenki akkor szál le és fel, mikor óhajt, a sofőr gyakorlatilag nem kapcsol föl kettesbe.. Ahogy látom, az itteniek 50 métert se hajlandóak gyalogolni azért, hogy a többiek gyorsabban eljussanak a céljukhoz. Másképp telik az idő. Az ember ilyenkor döbben rá, milyen nehéz feladat lehet bevezeti bármilyen újítást, például hogy a buszoknak vannak megállói és útvonala, és a megállóig el kell gyalogolni.

Majd elérünk a kiszemelt hostelbe, amiről kiderül, hogy hotel, azaz nem a mi kategóriánk. Besötétedett, kivagyunk a félnapos zötyögéstől, és nincs szállásunk. Megkérdezzük a recepcióst, hol tudunk nethez jutni a környéken, azt mondja jöjjünk be nyugodtan, használjuk a hotel számítógépét. Fura milyen kedves egy ilyen csilivili helyen. Aztán kiderül azonnal, hogy mi a hostelbe készültünk, és az azonos nevű hotelben vagyunk. Kiírjuk a szimpatikus hosteleket, Judit ragaszkodik hozzá hogy csak a tuti biztonságos zónába keressünk szállást. (Én simán elmennék neccesebb környékre ha ő nincs itt, de a nap folyamán megtalálom annak a helyi lánynak a hirdetését aki a neccesebb környéken tűnt el és keresik, a pasiját már megtalálták holtan. Szval az agyam nem nagyon veszi be, hogy Kolumbiában vagyok, és nem otthon.) Aztán megindulunk a legszimpatikusabb hostel felé, közben Judit leszólít egy bácsit, hogy merre menjünk. A bácsi azt mondja, elkísér. Kiderül, hogy ismeri Magyarországot és Szabó Istvánt személyesen, mert 20 évig filmfesztiválokat szervezett. Majd a hostel előtt elbúcsúzik mosolyogva.

Felmegyünk, és kiderül, hogy tele vannak. Hm. De a recepciós fiú telefonálgatni kezd, majd jelenti: van hol aludnunk! juhhej! Felpattan a székéből, rábízza valakire a hostelt és átkísér minket. Séta közben kéri, hogy beszéljünk magyarul, erre Judit: „Ha tudnád hogy most mennyire szeretünk hogy nem kell az utcán aludnunk és ennyire kedves vagy hogy még el is kísérsz..” Megérkezünk, jut ágy mindkettőnknek, és a közösségi szoba is nagyon kellemes.

Azonban még mindig szörnyen szomjas, éhes és hisztis vagyok. Elmegyünk zacskós vizet szerezni a boltba, megvacsizunk: kókuszos rizs hallal és salival. A pincér fiú egy tündér, teli pocakkal már érzékelem. Majd séta. Párás hőség, fáradtság. Cartagena, lovaskocsik, szerelmes párok, villámok, tenger, mediterrán utcák, rendőrök, és megint villám. Hol vagy Cartagena? Ahelyett hogy örömködnék, hogy itt vagyok, annak örülök ha néha kapok levegőt. Majd mikor hazaindulunk, eltévedünk. Elveszünk.

Judit azonban megint bevonzza a megoldást, kiszúr egy srácot az utcán a hostelből. Kontaktál, nevet, beszél, örül, és nyitva van. A srác meg elkísér minket a hostelig. Csuda egy nap. Csak levegő kéne.

A buli utáni reggel reggeli vadászatra indulunk. Hisztis vagyok a melegtől, illetve nem működik semmim ilyen időben. Nem funkcionálok. Reggeli, szenvedés, föl a hostelbe pakolni. Kinyomozzuk, hogy innen 60.000-ért taxival, 17.000-ért kisbusszal visznek el a Tayrona Nemzeti Parkba. A legolcsóbb, ha Santa Marta-ból 5.000-ért megyünk busszal, és végre először érzem, hogy nem sétálunk bele a turistákra vadászók csapdájába.

Bebuszozunk Santa Marta-ba, bevásárlunk egy szupermarketben, a melegtől és az éhségtől kivagyok, Juditon nem látszik semmi. Nekem ennem kell, hogy legalább az egyik zavaró tényezőt likvidáljam, és kipróbálom a gyorséttermi patakont (banánlepény) tojással. Nyami. Így már készen állok a következő menet buszozásra. A Tayrona Nemzeti Parkba 35 ezer a belépő, megpróbálom eladni a nemzetközi diákom, de nem jön be. Kicsit örülök hogy észre vették hogy csalni akarok.

A park bejáratánál egy másik pici buszba szállunk, ami bevisz addig a helyig, ahonnan már tényleg csak vagy gyalog, vagy lóháton folytathatjuk. Az első szállás 40 perc, útálok cipekedni, izzadni a 40 fokban. De egy helyi lánnyal jövünk, olyan, mint egy angyal. A pékségben dolgozik a kempingben, meggyőz, hogy aludjunk ott, így sokkal olcsóbbra jön ki a szállás, mint számítottunk rá. Hurrá!! Mesél magáról, hogy tanul és közben itt dolgozik, csicsereg a hangja. Ő is Santa Marta-ból jött, ő is itt kutyagol ebben a szaunában, de ő örül neki. Pedig melózni megy, nem lazulni, mint én. Kiderül, hogy mindenképp ki kell próbálnunk a csokis kenyeret a pékségben, meg hogy a kemping tulajdonosa ma ünnepli a szülinapját. És végre megérkezünk. A kemping egy pálmafás liget, függőágy 10.000, sátor 12.000. A duplájára számítottunk. Állítólag nincsenek szúnyogok, de a helyieket egyébként se csípik, a lábunk meg úgy néz ki mintha valami durva kiütésünk lenne, tehát Judit nagyon okosan meggyőz hogy aludjunk sátorban. A recepciós fiú a sátorhoz vezet, áthúzza a lepedőt, és nagyon kedves. Miután lecuccolunk, irány a vízpart.

szólj hozzá: 10. nap: A gyilkos Karip-tenger

A látvány igéző, mintha az óceánparton lennél, olyan erő van a Karib-tenger hullámaiban. A kirakott tábla figyelmezet, hogy ha nem akarsz csatlakozni ahhoz a több mint 100 halotthoz, aki elcsábult a hullámoktól és vizihullaként végezte, akkor menj tovább a következő öbölbe. A végtelen tömeg és erő szerintem minden idelátogatót szerelembe ejt.

Ez pedig az életérzés video, mintha nem is 2012-ben lennél.

szólj hozzá: 10. nap: Egy szelet a paradicsomból

Egy órát sétálunk, partról partra, keresve azt a nagyon szépet. Nem nagyon találom melyik miért szebb, mint a másik, és kompromisszumot kötünk, most fürdünk, majd utána megyünk tovább. Fél 7-re, sötétedésre tervezzük, hogy visszaérünk, közben természetesen szembejön az egyszarvú és kis csapata, a video elején véletlenül rögzítettem is.

szólj hozzá: 10. nap: Paradicsom fehér lóval

Majd eszünk és beájulunk a kis sátrunkba.

A mai napon befejeződik a túra, és néhány óróra kipróbáljuk hogyan lehet pénz nélkül boldogulni.

Reggel Wilson hiányolja, hogy mi volt este a bulival, amit előző reggel követeltem. Hm. Reggeli után indulunk, és 3 óra alatt visszaérünk a faluba, ahol a terepjáró kirakott minket néhány napja. Kapunk egy finom búcsúebédet, mindenki vesz sört, és ünnepeljük milyen ügyesek voltunk. Utána jön két terepjáró, és visszavisz minket Santa Marta-ba. Mire megérkezünk számomra is kiderül ,hogy nincs egy fityingünk sem. „Kölcsönkérünk”a német-amerikai-kolumbiai apukától 500 pesot, ennyi kellene még 2 buszjegyhez. Persze egyértelmű hogy sose fogjuk visszaadni, mert nem találkozunk többet. Csak tízezres van nála.Ezzel el tudunk jutni a szomszéd faluba, Tagangába, ahol a csomagjainkat hagytuk. Búcsúzóul egy kávéra is meghívnak.

Majd Wilson szuper kedves, elkísér arra a sarokra, ahonnan Tagangába indul a busz. Este ő is átjön sörözni. A buszon leszólít egy holland nő, aki Venezuelából 1,5 éve költözött át Tagangába, mert ott gáz a helyzet mostanában. Ajánl egy kellemesebb hostelt, a mienk ugyanis gyakorlatilag olyan, mint egy szoci kollégium. A helyet egy lány tartja fenn, a kisbabája is vele van. Megbeszéljük, hogy visszajövünk, ha tudunk pénzt kivenni. Viszont az ATM rossz. A Turkol Hostel-nél tudunk bankkártyával fizetni, de se kajára, se semmi másra nincs egy fityinkánk. Annyi pénzünk sincs, hogy egy ember be tudjon menni a busszal Santa Marta-ba. Azért szólok Juditnak, hogy kérdezze meg a buszsofőrt, elvisz-e minket ennyiért. A fickó mosolyog és int, hogy pattanjunk be. Ez egy szuper lejmolós nap.

Santa Marta-ban már a harmadik bankban int be az ATM, tehát nem működik a kártyám Kolumbiában, nagyon jó. Judit viszont tud pénzt kivenni. Veszünk szúnyog elleni spray-t, mert Judit már a túra eleje óta gyönyörű óriási szúnyogcsípésekkel büszkélkedett, én meg a tegnap kinszenvedős napon nem figyeltem, és úgy nézek ki mintha kiütéseim lennének.

Veszünk a Santa Marta főtere melletti büfében avénát, ezt a nagyon finom zabitalt, amit  akár majd otthon is megpróbálhatok megcsinálni.

Majd legeltetjük a szemünket a gyönyörű színes, kézzel készített álomtáskákon.

Hét órára érünk vissza a szállásunkra, ekkorra beszéltük meg Wilsonnal is. Végül 9-re készülünk el. A boltban veszünk sört, és kiülünk a Karib-tenger partjára beszélgetni.

Épphogy beleszagoltam Bogotába, máris indulás a tengerpartra. Busszal 30 óra lenne, így inkább repülünk. 2 nap alatt a harmadszor vagyok a levegőben, most csak 40 percig. 

A tavaszi-őszi esős párás 20 fokból a párás trópusi melegbe érkezünk. Mint felkészült turista, nem tudjuk, hogy jutunk be a városba a reptérről. Judit megkérdez egy reptéri dolgozót, ő azt állítja csak taxi van. De gyanús, mert mások állnak és várnak, és egy mikrobusz is várakozik. De hiszünk a fickónak és bepattanunk. Kiderül persze hogy átvertek.

A sofőr kirak a hostel előtt. Tipikus Lonely Planet által felkapott hostel, tele európaiakkal és észak-amerikaiakkal. A szoba amiben alszunk 10 fős, ventilátor berreg a fejünk fölött, a hőség sokkoló. Miután lepakolunk, kapunk welcome sört, ezt már szeretem. Felmászunk a hostel tetejére sörözni, belesimulunk a függőágyakba. Édes élet. Most sem hiszem el hogy itt vagyok.

Elős kolumbiai függőágy élmény, sörrel

Pihi után lemegyünk a partra, mert ez egy bulizós város. Az utcák tele szeméttel. Nem igazán tudom biztonságban vagyunk-e. Juditot figyelem, ő talán jobban érzi már mi a biztonság Kolumbiában. Mikor néhány férfi utánunk jön egy téren, látom, hogy megijed, de végül nem történik semmi. Eljutunk egy koncertre, a kordonon kívülről nézzük a bulit. Mindig az volt a képem a kolumbiaiakról, hogy bulis nép, de most alig-alig táncolnak. Figyelem, ahogy flörtölnek a fiatalok, sokkal látványosabban csinálják, hangosabban, gesztikulálnak, hadonásznak. Aztán visszamegyünk a hostelbe, party hiányában beájulunk aludni a párás melegben. Ahogy a ventillátor berreg a fejem fölött, úgy érzem magam, mintha egy western filmben lennék, látom ahogy a légy rászáll a kocsmapulton a pohárra, és elalszom.