Hőség, páratartalom, éhség, sok-sok órányi buszozás, ennyi választja el Tayronát - és minket - a szerelem városától.

Csak másodszor ébredünk a paradicsomban, és már vége is. Gyaloglás, busz, majd egy taxis megfog minket, és 5000 peso-ért bevisz Santa Marta-ba. Hogy miért éri meg neki, azt nem tudom, mert a pályáért több mint 10 000-ret fizetett. Talán arra utazik hogy hogy 60 000-ért kihozza ide az embereket, és a lényeg hogy ne üresen menjen vissza a városba.

A busz Cartagena-ba azonnal indul, 4-5 óra az út. Közben végig nagyon fáj a torkom, próbálom megtalálni az okát, hátha valami pszichoszomatikus, meg hogy miért pont most, hisz sosem vagyok beteg, miért pont Kolumbiára sikerült időzítenem? Nem jutok semmire, de mire Cartagena-ba érünk, már nem fojtogat a fájdalom, csak felliftezik az orromba, egyszóval nem kapok levegőt.

A buszpályaudvarról egy óráig tart, mire bezötyögünk a városba. Az itteni buszozási szokások megérnek egy misét. Mivel mindenki akkor szál le és fel, mikor óhajt, a sofőr gyakorlatilag nem kapcsol föl kettesbe.. Ahogy látom, az itteniek 50 métert se hajlandóak gyalogolni azért, hogy a többiek gyorsabban eljussanak a céljukhoz. Másképp telik az idő. Az ember ilyenkor döbben rá, milyen nehéz feladat lehet bevezeti bármilyen újítást, például hogy a buszoknak vannak megállói és útvonala, és a megállóig el kell gyalogolni.

Majd elérünk a kiszemelt hostelbe, amiről kiderül, hogy hotel, azaz nem a mi kategóriánk. Besötétedett, kivagyunk a félnapos zötyögéstől, és nincs szállásunk. Megkérdezzük a recepcióst, hol tudunk nethez jutni a környéken, azt mondja jöjjünk be nyugodtan, használjuk a hotel számítógépét. Fura milyen kedves egy ilyen csilivili helyen. Aztán kiderül azonnal, hogy mi a hostelbe készültünk, és az azonos nevű hotelben vagyunk. Kiírjuk a szimpatikus hosteleket, Judit ragaszkodik hozzá hogy csak a tuti biztonságos zónába keressünk szállást. (Én simán elmennék neccesebb környékre ha ő nincs itt, de a nap folyamán megtalálom annak a helyi lánynak a hirdetését aki a neccesebb környéken tűnt el és keresik, a pasiját már megtalálták holtan. Szval az agyam nem nagyon veszi be, hogy Kolumbiában vagyok, és nem otthon.) Aztán megindulunk a legszimpatikusabb hostel felé, közben Judit leszólít egy bácsit, hogy merre menjünk. A bácsi azt mondja, elkísér. Kiderül, hogy ismeri Magyarországot és Szabó Istvánt személyesen, mert 20 évig filmfesztiválokat szervezett. Majd a hostel előtt elbúcsúzik mosolyogva.

Felmegyünk, és kiderül, hogy tele vannak. Hm. De a recepciós fiú telefonálgatni kezd, majd jelenti: van hol aludnunk! juhhej! Felpattan a székéből, rábízza valakire a hostelt és átkísér minket. Séta közben kéri, hogy beszéljünk magyarul, erre Judit: „Ha tudnád hogy most mennyire szeretünk hogy nem kell az utcán aludnunk és ennyire kedves vagy hogy még el is kísérsz..” Megérkezünk, jut ágy mindkettőnknek, és a közösségi szoba is nagyon kellemes.

Azonban még mindig szörnyen szomjas, éhes és hisztis vagyok. Elmegyünk zacskós vizet szerezni a boltba, megvacsizunk: kókuszos rizs hallal és salival. A pincér fiú egy tündér, teli pocakkal már érzékelem. Majd séta. Párás hőség, fáradtság. Cartagena, lovaskocsik, szerelmes párok, villámok, tenger, mediterrán utcák, rendőrök, és megint villám. Hol vagy Cartagena? Ahelyett hogy örömködnék, hogy itt vagyok, annak örülök ha néha kapok levegőt. Majd mikor hazaindulunk, eltévedünk. Elveszünk.

Judit azonban megint bevonzza a megoldást, kiszúr egy srácot az utcán a hostelből. Kontaktál, nevet, beszél, örül, és nyitva van. A srác meg elkísér minket a hostelig. Csuda egy nap. Csak levegő kéne.