elcamino

Budapest, Madrid, Bogota, mintegy 10.000 kilométer. Nem várok semmit. Csak arra vagyok kíváncsi, miért kell elmennem Kolumbiába. 

Elhagytam Európát életemben másodszor. Most Kolumbia a cél. Már csak az óceán van alattam. Néhány 11 kilométernyi légréteg választ el kettőnket.

Juditot nem értem el, és aggódom, hogy vajon várni fog-e a reptéren. Nem beszéltünk meg semmit. Hol fogok aludni? Vajon emlékszik rá, hogy jövök? Ha nem, akkor hogy oldom meg, hogy értesítsem? Zavart vagyok. 

Mikor Dél-Amerika felé érünk, már sötét van, elsuhanunk Caracas fölött, majd nemsokára megpillantom Bogotát. 10 millió ember otthona.

Sikeresen földet érünk, követem a tömeget. Kint zuhog az eső. Nincs más választás, ki kell menni a terminálról, anélkül hogy tudnám hogy vár-e valaki. Judit azonnal kiszúr. (ezt megúsztam) Fogunk egy taxit, és megyünk hozzájuk.

Egy csuda mosolygós, ölelős család vár. Juditot immár 4 hónapja „fogadták örökbe”. Olyan volt, mintha hazaérkeztem volna. Kaptam egy jugo-t szederből, és egy lapos pogácsaszerű kenyeret, arépát. Kolumbia íze olyan természetes.

10 éve elmentem egy Kaláka koncertre, és mikor a Románc című Kányádi verset énekelték, lebegtem. Láttam a cartagenai naplementét, Kolumbia legromantikusabb városát, láttam magam előtt minden szót, amiről énekeltek. Zene még sose volt rám ilyen hatással, és mikor véget ért a dal, lebegtem tovább.

Mikor egy barátnőm kitalálta, hogy Dél-Amerikába megy önkéntesnek, és lehet, hogy Kolumbiába, akkor éreztem először, hogy a látomás lehet hogy valóra válik. Amikor egy másik barát összekötött egy utazási irodában dolgozó lánnyal, aki 40 százalékkal olcsóbbra hozta ki a jegyet, mint amire számítottam, akkor már tudtam, hogy megkaptam a zöld lámpát.

Azóta sok embernek megmutattam ezt a dalt:

"Eltelt egy hónap. A télből a tavaszba, majd át a tavaszba repültem. Most minden sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint előtte, valószínűleg mert kitisztult a csatorna. Mindegy hogy fönt vagy épp lent, és mindegy hogy kivel, mert minden esetleges, múló pillanat. A jót megpróbálom mélyebben átélni, a rosszat pedig elfogadni és ellenkezés nélkül hagyni megtörténni. Próbálom észrevenni a biztató jövő csíráit a jelenben.

Kíváncsi vagyok, hogy a pangás és az elkurvulás érzése csak a világlátó szemüvegemből fakad vagy a világból, vagy ne adj isten belőlem. Könnyű lenne a világra fogni, de ha nem én sugároznám akkor nem ez köszönne vissza. Kedvencem a jelenből Alekosz és a mákos meggyes túrórudi. Már nincs bennük semmi eredeti, csak tömények, tele vannak tartósítószerrel meg ízfokozóval. Kicsit fáj is hogy ez van, de azon kívül hogy kizárom  külvilágot, nem tudok mást tenni.

Marad az értékkeresés, az értékekhez való ragaszkodás, és az öröm, hogy még mindig akadnak társak egy-egy gondolathoz, vagy a fájdalom, ha mégse."

Ezt írtam akkor. Emlékszem, nem értettem miért idegesek az emberek, miért ragaszkodnak ahhoz hogy dühösek és elégedetlenek legyenek. Azt se értettem mit várnak tőlem, mit akarnak hallani, mit éltem át. Most se nagyon tudom.

Az összes pózt kipróbáltam a buszon. Lehet hogy még aludtam is. Barcelonában az utolsó buszmegállóban szálltam le, mivel mikor megérkeztünk, még sötét volt. Mini városnézés lehetett volna, ha valaki mondta volna épp hol vagyunk. Miután leszálltam, rá 10 percre kiderült hogy elhagytam a kis lila zacskómat, amit végighurcoltam Észak_spnaoylországon, hogy ne nejlonzacskózzak. Tele volt kajával és anyukámtól meg benne maradt az anyukámtól kapott gyapjúzokni. Visszamentem, h kapja meg az esélyt h visszatalál hozzám, de a bus már sehol nem volt.

Hogy ne csak a szavak bizonyítsák mennyire komolyan vettem az elvesztés élményt, íme a videó:

Elgyalogoltam a Norde-ra, 1,5 órát kavarogtam. Ott végre kaptam térképet, és megszabadulhattam a hátizsákomtól. Ujjé!!! Majd szenteltem egy kis hisztirohamot annak h nincs kajám. Remélem nem sokáig fog tartani ez az érzés, hogy ha nincs nálam avokádó és kenyér, akkor nem érzem jól magam. Aztán gyalogoltam 2 órát, megérkeztem az Arc de Triomf-hoz. Majd végre lecsüccsentem.

Majd egy nagy séta egy mégnagyobb parkban, végül bevetettem magam a belvárosba. Majd valahogy odatévedtem a St Maria del Mar-ba, gondoltam megpihenek. Kb 10 percig bírtam, teljesen besokalltam a várostól. A tömeg, az épületek, az utcák kiütötték a biztosítékot, még akkor is ha mindez Barcelónában történt. Hm. Biztos éhes vagyok. Vettem avokádót meg kenyeret, emg narancsot, és irány a tengerpart. Az legalább mindehol ugyanazzal az életérzéssel kecsegtet.

Kifeküdtem, ettem 3 narancsot. Most jó.

Fél percenként masszázst árulók jelentek meg, és kérdezték, hogy akarok-e? Zaklatás volt itt a tengerpart is. At hiszem túl nagy falat volt nekem ez a Barcelona egy nap alatt projekt. Próbáltam magamba szívni, eldugott utcákon sétálni, cafe con lache-t inni, mint aki otthon van, de túl sok az ember, túl sok a túrista, sok a város meg a nyomasztó utcái, mega  bolt, ahol csak azt nem kapod meg amit keresel.

Feladtam, irány a Nord. Felszedem a táskám. Pihentem kicsit az állomáson, majd már csak 2 dolgom volt itt, képeslapokat venni, írni, feladni, és kaját venni az útra. Sikerült kifognom egy olyan boltot ahol 6 narancs meg 1 túlérett avokádó 8 euro volt.. kicsit átvágtak. Majd elbattyogtam a Saint-re, ahonnan a buszom indult. A busz- és vonatvégállomás itt egy helyen van, így kiderült h fel is tudom adni a képeslapokat. Kb. egy órával korbban érkeztem meg, így megkerestem a postaládát ami a vonatvégállomáson volt, és őrült írásba fogtam, felbélyegeztem a képeslapokat. Majd közben rájöttem h a lemerült telefonomban vannak a címek, és csak egy címet tudok fejből, a cégemét.. Mind1, majd odaadom őket személyesen, írtam tovább. 15 perccel indulás előtt fejeztem be. Felpattantam, kivettem a fogkefémet a hátizsákból és beleraktam az övtáskámba, h minden nálam legyen, ami a 30 órás úthoz kell. Majd irány a postaláda. Bedobtam az egy darab képeslapot, majd megálltam, hiányérztem van. Hol a hátizsákom?

Sehol nem volt. Kiraboltak. Hisztiroham, dühroham, próbáltam feltűnően rohangálni hátha valaki észreveszi mennyire dühös  vagyok. Hátha valaki segít.. Ott álltam, mint egy csöves, Barcelona legnagyobb közlekedési csomópontjában, kirabolva, fáradtan. Átmentem a buszvégállomásra, kérdeztem a kedves biztonsági őrt aki kinyomozta nekem hol a postaláda, hogy most mit csináljak? Hol a rendőrség? Kérdeztem az Orangeways-eseket, hogy akkor elmehetek-e a rendőrségre, késik-e az a busz, megvár? Mert egy hete 2 órát késett.. Úgy néztek rám, mintha semmi okom nem lenne rá hogy teljesen szét vagyok hullva, azt mondták ha elmegyek, lekésem, nem garantálnak semmit. Ősköcsögök voltak. Leültem, a düh könnyei lüktettek a szememen. Végülis minden nálam van ami kell. Azt a sok kölcsönruhát, polárt, kirándulógatyát, esőkabátot meg majd valahogy megveszem a delikvenseknek. Majd jött a biztonsági őr h fekete-e a táskám, nem zöld. Odamentem. Ott volt a kibelezett táskám. A forintot is benne hagyták. Egy dolgot vittek el, a zarándok útlevelemet. Végre bőghettem és röhöghettem.

A busz időben jött, és az egyetlen nem román lány mellé keveredtem, aki francia volt. Ha valaha eljutok Indiába, és buszra ülök, megvolt a tréning. Mindenkinek csak ajánlani tudom, csecsemő, madarak kalitkában. A sofőr végig cigizett a buszban. Méltó befejezése egy barcelonai napnak.

Majd pörögnek a kilométerek hátrafelé. Itt jöttünk stoppal, ott álltunk  meg. 30 órám van megérkezni az életembe.

Egyszer csak kapom az sms-t hogy Welcome in Croatia. Hm. Kár hogy nem kéne Horvátországban lennünk. Majd hajnali kettőkor felnézek, ez vajon Zágráb? Ha most itt jobbra fordulunk és egy irodaépület lesz itt, akkor ez Budapest. Hm. Ha most itt ballra és ott az Infopark akkor ez nagyon Budapest. Ok, Budapesten vagyok. Szupi. De ilyenkor hogy jutok haza? Senki nem veszi föl. Hogy-hogy nem 7-re érünk be? a 3-as vonattal mentem haza, 4-kor a saját ágyamban aludtam.

Egyedül voltam az albergue szobámban, addig alhattam, ameddig nem szégyelltem. 12-kor kellett kicuccolni, kb. 10-kor elindultam sétafikálni. Semmi dolgom.

Nem megyek sehova. Nincs cél. Maradnak a berögződött rutinok. Cafe con leche. :)

Elmentem jegyet venni. Megkérdeztem a bárban a srácot, mennyi idő alatt jutok el gyalog az állomásra. Egy órát mondott. 15 perces séta volt, biztos gyakran gyalogol. Megvettem a jegyet Barcelonába. Aztán dokumentáltam a Szt Márk teret.

Bementem megint a Katedrálisba, csináltam fényképet ott, ahol ki volt írva, hogy nem szabad. Csak ott.

Majd bekattantam, hogy tartozom annyival kalandokért, hogy elmegyek a rendőrségre és feljelentést teszek a szatír ellen. Elmentem. 15 perc alatt sikerült találniuk valakit aki valamennyire ért angolul. Elhadartam. Aztán elmondtam lassabban. Végighallgattak, majd azt mondta a tag, h nem tud mit tenni, az másik körzethez tartozik.

Imádom őket, de ez a rendszer így elég működésképtelennek látszik.. bármit akar az ember elintézni, ahhoz 3x annyi enegia kell, mert mindenre tesznek. Ami sok esetben előny, hisz ugyanúgy nem izgatja őket ha éjfélkor becsöngetsz idegenként, vagy hajnali 6-kor kelted őket. Nem baj, megtettem az ügyért azt, amit tudtam, elrohantam az albergue-be, kicuccoktam, és uzsgyi a buszvégállomás. Buszra föl, kezdődhet a buszkirándulás.

14-kor indul a busz, és 7-8 körül ér be Barcelonába.

Arzuába 47 perc alatt ért a busz, de mégsem, ez A Coruna volt. :) Egy utolsó pillantás az óceánra, kellemes meglepetés. :)

Telnek, múlnak az órák, próbálom belőni hol vagyunk. Az Alsa annyira kedves, hogy minden megállónál mindenkit felébreszt, és kihajja a népet a saját maga üzemeltetett vendéglátó ipari egységbe.

Hajnali 3-kor fél órás szünetet tartottunk. Mikor máskor?

Az kattog a fejemben, milyen jó ez a környezetvédelmi alibi. Adok magamnak 2,5 napot megérkezni. Nincs repülő, száguldás, nem olyan hirtelen jön a vége, mint egy villanás, amiről csak rémlik hogy láttad de nem vagy biztos benne. Visszafelé robog a busz, néha bevillan egy-egy kép, hol mi történt.

15 óra Barcelonáig. 21 nap gyaloglás 15 óra alatt busszal. 1,5 óra repülővel. De kinek kell a sebesség, mikor a lényeget csak egy hullócsillagnak látod, amiről tudni véled, hogy elmulasztottad?