A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Lehet hogy az indiánok 6 óra alatt teszik meg a 3 napnyi utat az Elveszett Városba, nekem már az is sok volt hogy 2 napnyi utat egy napba sűrítettünk.
Reggel korán kelés, hogy az első táborhelyen alhassunk, mert így nem utolsó nap kell megtennünk a legnagyobb szakaszt. Meleg van, sokat megyünk fölfelé. Utolsó vagyok. Dobog a szívem. Patakokban folyik rólam a víz. A páratartalom kiüti a biztosítékot. És fölfelé. Furán lélegzem. Wilson segíteni akar, hogy viszi a táskám. Ő nem tudja, hogy mindenkinek magának kell cipelnie a saját terhét. Mondja hogy mindjárt felérünk, el előre megy. Nem kapok levegőt.
Pánik.
Düh.
Megállok.
Megpróbálok megnyugodni, de a gondolataim tovább pörögnek. A düh, hogy a testem nem szolgál elhatalmasodik, itt és most megfulladok. Aztán enyhül a szívdobogás, és továbbmegyek. 10 lépés választott el a tetejétől.
Leülök a többiek mellé. Sírok. Dühöngök.
Majd mikor indulunk tovább fölfelé, mantrázom magamban: „kifújok mindent, amire nincs szükségem, és életet lélegzem be.” A lényeg hogy ne essek megint pánikba. Csak koncentráljak. Kibírom és túlélem a következő csúcsot is. Aztán még egy órát megyünk lefelé. Úgy tűnik soha nem lesz vége, de elérjük a tábort, a vízesést, ugrunk.
Miután lezuhanyoztam, befekszem a függőágyamba, Judit hoz egy sört.
A többiek kártyáznak, bulizgatnak, én meg bealszom. Arra ébredek, hogy szólnak: kész a vacsi. Felpattanok, eszek, de nem esik jól. Nem vagyok éhes. Rádöbbenek, hogy nem kell kényszeresen mindent megennem, amit elém raknak. Megiszom a jugo-t, és visszaájulok a függőágyba.
Fent vagyunk az elveszett városban: a kis csapat és egy maroknyi katona. Szemerkél az eső. Leülünk az egyik kőerkély szélére, és hallgatjuk Wilsont, aki a sírrabló rokonával kezdi a mesét.
Elővesz egy csomag dinnyés nyalókát, mindenki kap egyet. (Nem tudom a többi túravezető milyen, de Wilson egy csuda.) Majd elővesz egy kis dobozt, amiben a sírrabló rokona örökségét mutatja. Gyöngyök.
Vajon milyen lehetett a paradicsom és az élet buja hegyei fölött lakni? Tökéletes összhangban a természettel? Milyen lehetett a varázsló iskolába járni a gyerekeknek? Milyen lehetett felfedezni a helyet a sírrablóknak 73-ban? Milyen lehetett évekig ide járni, fosztogatni, rombolni? Milyen lehetett itt embert ölni?
Merthogy a helyet sírrablók fedezték fel, akik évekig fosztogatták az arannyal tömött sírokat egészen ’76-ig. Akkor összevesztek, és a vita addig fajult, hogy 8 ember meghalt, ketten megsebesültek. Ekkor kihívták a rendőröket és az állam lefoglalta a területet. Egy vérfürdőnek köszönhetjük, hogy itt lehetünk.
2003-ban elraboltak 7 turistát, hogy felhívják a világ figyelmét a katonaság korruptságára, azóta a helyet katonák őrzik. Egy-egy csapat 6 hónapot van itt. Egy templom vagy buddhista kolostor jobban mutatna itt, mint 16 éves gépfegyveres suhancok. Ezek a fiatalok nagy valószínűséggel a hátuk közepére kívánják ezt, és örülnek a hosszú combú szőke holland lányoknak, akik fényképezkedni akarnak velük, meg a fegyvereikkel.
A story közben elmegy mellettünk a sámán felesége 2 gyerekőccel. Wilson odahívja őket, és nyalókát ad neki. Névről ismeri őket. A gyerekek örülnek, de az anyuka félénken és bizalmatlanul jön. Nem is igazán értem a szitut, minek kell nyalókát adni nekik, nem is egészséges, rossz a fogaknak, de a gyerekek persze nagyon örülnek, hogy mi van az asszony fejében, az meg örökre titok marad. Wilson elvisz minket a helyre, ahova az indiánok mentek. A Ciudad Perdida mellett van a ház, ahol a sámán a ceremóniákat végzi, és másnap reggel éppen lesz, így a család feljött. Sophie, az egyik holland lány kedvesen beszélget a gyerkőcökkel, az anyuka elbújik a házban.
Aztán lemegyünk a táborba, és a 4 csapat együtt kapja a vacsorát. Mi kapunk utoljára, de a mienk a legfinomabb. :) Patakon, zöldséges rizs, sali, a többieknek vasalt csirke, nekem sajt. Már megint micsoda lakoma.
Vacsi után azzal szórakoztattatjuk magunkat, hogy Wilson rémisztő történeteket mesél, például az egylábúról, aki elviszi a gyerekeket, és a síró folyóról. Egy nőnek meghalt a férje, és az új párja nem akarta a két gyerekét, ezért a folyóba ölte őket. Azóta hallják néha, hogy sír a folyó keservesen. Elmeséli mikor itt fent fényeket, lelkeket láttak a turisták. Mikor boszorkányt látott. Kérdeztem, honnan tudja, hogy boszorkány volt. Erre ő, hogy az a félelem érzés, amit akkor érez az ember, az nagyon jól elkülöníthető más érzésektől. Meg hogy két hónappal ezelőtt ugyanitt beszélgettek, és valaki jéghideg kézzel megfogta a lány lábát, akinek sztorizgatott. A lány szólt is neki, hogy miért fogtad meg a lábam? Hm. Majd az is kiderül az este folyamán, hogy az indiánok hisznek a szellemekben, de csak jószándékúakban.
Élvezem nagyon az estéket mikor Wilson mesél. Mindent tud a dzsungelről, a növényekről, az állatokról, a dzsungel történetéről. Egy helyi faluból származik, és közben turizmust hallgat az egyetemen. És van annyira nyílt, hogy ezeket a sztorikat megossza.
Az éjszakában 70 ember szuszog az Elveszett Város alatti táborban. Senki nem lát fényeket. Nem sír a folyó. Nem fogja meg a bokámat egy hideg kéz.
Ma este érkezünk meg az Elveszett Városba. Semmi más nem választ el kettőnket, csak egynapi hegymenet. Az úton még a cukornád készítésből is kapunk leckét, és a sámán felesége meggyógyít egy kibicsaklott lábat 2 perc alatt.
Reggel ugyan korán indulunk, de a nagy reggeli ma se marad el. Toast, papaya, stb. Igazából mindig annyira buja reggeli, hogy nem is emlékszem, hogy mi volt.
Aztán nekivágunk a dzsungelnek, újabb pihenőhelyek, újabb fürdések. Az egyik táborhelyen egy cukor kinyerésére alkalmas szerkezet fogad, és Wilson megint kitesz magáért. A szakácsunk szed nekünk a cukornádból, és Wilson elmagyarázza, hogyan használják a mai napig ezt az elég ősinek tűnő szerkezetet.
2 percig tartott az egész, de sokkal jobban néz ki. Odagyűlnek az indián gyerekek is kíváncsian. Ki figyel kit?
Majd kapunk tésztát ebédre, végre nem egy pazar lakoma. Wilson azt mondja, nem megyünk föl az Elveszett Városba, mert sötét az ég alja, ami azt jelenti, esik. Nem is látszik a hegy teteje.
Aztán meg azt mondja, megyünk, mert kék az ég alja. Szóval megyünk. Először gyors folyású hegyi folyó mellett mászunk, majd átkelünk a folyón. Camilla Wilson hátán jut át a rossz lábával. Már csak 1200 lépcsőfok. Felvánszorgunk, bevallom nagyon nem bírtam. Nem bírom a párát, nem bírom a hegymenetet.
Fönt vár a csuda hely. Az őslakos indiánok 1600 körül menekültek el, majd 50 éve jöttek vissza. Több száz házban több száz család lakott itt. Csak mi vagyunk. 12 turista, Wilson, és a katonák. Az egész gyönyörű. Igazából leírhatatlan, felfoghatatlan. Nem tudom, milyen lehet a Machu Pichu, de itt nem volt emberáldozat. Végtelen nyugalom van a kövekben, a levegőben, a növényekben, a hegyekben.
Beléptünk az indiánok területére, és Wilson eintézi, hogy megnézhessünk egy indián falut.
Elhagyott indián falu. Nők háza, férfiak háza, 28 család - 28 ház. Hogy kerültem egy indián faluról szóló antropológiai szakirodalmi gyöngyszembe? Szép fiatal férfi fogad, és valószínűleg a felesége elénk siet. A lányon két gyermek lóg, a harmadik üvölt. Megzavartuk a csendjüket. Még mindig nem értem miért viselik el a turistákat.
És a falu belülről:
Aztán tovaállunk. Izzadunk. Már senki nem beszélget. Korán megérkezünk a szállásra és a tündér szakácsunk 3-ra főz nekünk egy fincsi zöldséglevest.
Aztán fürdünk a szállás melletti gyorsfolyású hegyi folyóban, itt nagy a sodrás, ezért az angol fiúk azzal szórakoznak, hogy átúsznak a túlpartra. Egyszer engem is elsodort picit, nem nagyon paráztam be. Miután sikerült kikecmeregnem, azzal szórakoztam, hogy a sodrás ellen úszom. A folyó mélyen kettéhasítja a dzsungelt, olyan mintha egy-egy dzsungelfal nőne a folyó fölé. A víz zuhog és dübörög.
Egy indián fiú itt sétál el mellettem, egy koszos vászonruha van rajta, gumicsizma és a jellegzetes helyi táska. Bámulja, ahogy a szakácsnő zöldséget pucol. Az indián leül két helyi mellé. Nem beszélnek. Vajon van beszédes indián?
A fiúk (szakács és Wilson) főzik a vacsit, kókuszos rizs, hal, saláta. (a dzsungel közepén) A második táborhelyen nincsenek kutyák, csak cicák. Sovány cicák. Az előbb az egyik kiszedte a kukoricacsutkát a kukából és elkezdte rágni. Vajon az indián fiú mit vacsizik?
A szálláson nincs villany. Az urak fejlámpával főznek. A kókuszos rizs mellé még patakont is csinálnak, kétszer sült banánlepényt. Mert egy köret ugye nem köret.
Aztán a tündér Wilson beszervezi nekünk az egyik helyi indián törzsfőnököt, azt mondja, azt kérdezhetünk tőle, amit akarunk. Kivétel a szex. Úgy látszik szemérmesek. És kiderül a nagy titok, miért viselik el az indiánok a turistákat. Ez egy kompromisszum részükről. A megállapodás úgy szól, hogy itt elfogadják és segítik a turizmust, de vannak olyan területeik, amikre ezért nem léphetnek kirándulók. Plusz azokon a szállásokon, amelyek az indiánok területén vannak, a turisták után fejpénzt kapnak. Jó deal. Tetszik. Nincs feszülés, alkalmazkodás van. Nem lázadnak a hatalom és a gazdasági, társadalmi folyamatok ellen, (ez persze nem igaz :) ) hanem nyitottsággal biztosítják a saját túlélésüket. Ami még izgalmas, hogy a törzsfőnök szinte minden mondatában benne van az a kifejezés, hogy „az indián kultúra”. Tengernyi definíció van, hogy mi a „kultúra”, és az antropológusok megtanították nekik, mi az. Piacképes.
Miután a törzsfőnök elment, Wilson elmesélte, hogy régen az indiánok mozdulatlanul szexeltek, mert ugye minden fejben dől el. Meg hogy ők még mindig nem kórházban szülnek, mégis minimális a gyermekhalandóság. Találkoztunk egy indián nővel, aki egy hete szült. Táskát csomózott. Nem látszott rajta semmi. Valamit nagyon tudnak, és nem a császármetszésről. Jó lenne, ha ezek a természettel harmóniában élő indiánok át tudnák adni a tudásukat a szülésről-születésről.
Mintha ez a túra nem szólna másról, csak az evésről, vízesésbe ugrásról, hegyi folyóba ugrásról, és az indiánok intim szférájába való belemészásról. Mindez őrült tempóval történik a 100%-os páratartalomban, és nehéz felvenni a tempót.
Miután gyaloglunk néhány órát, megint fürdés. Most egy magasabb szikláról ugrunk, mint tegnap este. Nagyon félek, de előttem mindenki túlélte. Visítok, az segít. Miután kiúszom, kiderül hogy az alacsonyabb szikláról ugrottam. Hm. Akkor most jöhet a magasabb.
6 méter lehet. Innen már senki nem ugrik fejest, a szakács virgonc fia sem. Visít, ugrik. Túléltem. Röhögök. Remegek. Igazából az alacsonyabbnál jobban féltem. Wilson, a túravezető azt mondja, őrült vagyok. Nem is értem. Talán mert onnan már csak a srácok ugranak, a csajok csak lentről nézik és napoznak.
Aztán megkérem Juditot, hogy vegye fel a kis kamerámmal. A következő csapat turista az ugróhely környékén lebzsel, a szuper kis kameráikkal kattogtatnak. Nem állnak félre, pedig itt jobb, ha nekifut az ember, ha nem akar a sziklákon maradni. De az adrenalintól nem tudok kulturáltan kérni, inkább várok rájuk, és nem szólalok meg. Majd ordítok Juditnak, hogy ugrok, és mindenképp vegye fel, mert nagyon félek, és nem szeretnék még feljönni ide remegő lábakkal. Aztán nekifutás.
Fura hogy megint túléltem. Kisiklok a sziklára. Nagyon elfáradtam. Félni nagyon fárasztó.
Mögöttem 2 ausztrál fiú ugrik. Judit megkérdezi tőlük, hogy nem féltek-e. Azt mondják, nem félni kell, hanem ugrani. Megint szembeköszön a Nike zseniális „Just do it” szlogenje.
Utolsó kommentek