Mintha ez a túra nem szólna másról, csak az evésről, vízesésbe ugrásról, hegyi folyóba ugrásról, és az indiánok intim szférájába való belemészásról. Mindez őrült tempóval történik a 100%-os páratartalomban, és nehéz felvenni a tempót.
Miután gyaloglunk néhány órát, megint fürdés. Most egy magasabb szikláról ugrunk, mint tegnap este. Nagyon félek, de előttem mindenki túlélte. Visítok, az segít. Miután kiúszom, kiderül hogy az alacsonyabb szikláról ugrottam. Hm. Akkor most jöhet a magasabb.
6 méter lehet. Innen már senki nem ugrik fejest, a szakács virgonc fia sem. Visít, ugrik. Túléltem. Röhögök. Remegek. Igazából az alacsonyabbnál jobban féltem. Wilson, a túravezető azt mondja, őrült vagyok. Nem is értem. Talán mert onnan már csak a srácok ugranak, a csajok csak lentről nézik és napoznak.
Aztán megkérem Juditot, hogy vegye fel a kis kamerámmal. A következő csapat turista az ugróhely környékén lebzsel, a szuper kis kameráikkal kattogtatnak. Nem állnak félre, pedig itt jobb, ha nekifut az ember, ha nem akar a sziklákon maradni. De az adrenalintól nem tudok kulturáltan kérni, inkább várok rájuk, és nem szólalok meg. Majd ordítok Juditnak, hogy ugrok, és mindenképp vegye fel, mert nagyon félek, és nem szeretnék még feljönni ide remegő lábakkal. Aztán nekifutás.
Fura hogy megint túléltem. Kisiklok a sziklára. Nagyon elfáradtam. Félni nagyon fárasztó.
Mögöttem 2 ausztrál fiú ugrik. Judit megkérdezi tőlük, hogy nem féltek-e. Azt mondják, nem félni kell, hanem ugrani. Megint szembeköszön a Nike zseniális „Just do it” szlogenje.
És még nincs vége a napnak..
Utolsó kommentek