elcamino

Mintha ez a túra nem szólna másról, csak az evésről, vízesésbe ugrásról, hegyi folyóba ugrásról, és az indiánok intim szférájába való belemészásról. Mindez őrült tempóval történik a 100%-os páratartalomban, és nehéz felvenni a tempót.

Miután gyaloglunk néhány órát, megint fürdés. Most egy magasabb szikláról ugrunk, mint tegnap este. Nagyon félek, de előttem mindenki túlélte. Visítok, az segít. Miután kiúszom, kiderül hogy az alacsonyabb szikláról ugrottam. Hm. Akkor most jöhet a magasabb.

6 méter lehet. Innen már senki nem ugrik fejest, a szakács virgonc fia sem. Visít, ugrik. Túléltem. Röhögök. Remegek. Igazából az alacsonyabbnál jobban féltem. Wilson, a túravezető azt mondja, őrült vagyok. Nem is értem. Talán mert onnan már csak a srácok ugranak, a csajok csak lentről nézik és napoznak.

Aztán megkérem Juditot, hogy vegye fel a kis kamerámmal. A következő csapat turista az ugróhely környékén lebzsel, a szuper kis kameráikkal kattogtatnak. Nem állnak félre, pedig itt jobb, ha nekifut az ember, ha nem akar a sziklákon maradni. De az adrenalintól nem tudok kulturáltan kérni, inkább várok rájuk, és nem szólalok meg. Majd ordítok Juditnak, hogy ugrok, és mindenképp vegye fel, mert nagyon félek, és nem szeretnék még feljönni ide remegő lábakkal. Aztán nekifutás.

Fura hogy megint túléltem. Kisiklok a sziklára. Nagyon elfáradtam. Félni nagyon fárasztó.

Mögöttem 2 ausztrál fiú ugrik. Judit megkérdezi tőlük, hogy nem féltek-e. Azt mondják, nem félni kell, hanem ugrani. Megint szembeköszön a Nike zseniális „Just do it” szlogenje.

És még nincs vége a napnak..

Forró csoki illata, szelíd papagájok, párolgó dzsungel, ezzel kezdődött a ma.

Korán ébredek, lemegyek a fürdőhelyre a vízeséshez. Megpróbálom magamba szívni ezt az álmot, hogy valóságként éljem meg, de nem sikerül, annyira intenzívek az ingerek hogy nem tudom felfogni.

Mire visszaérek a táborhelyre a nap is elkezd sütni, és 2 barátságos papagájt próbálok lencsevégre kapni a WC-nél. Wilson kávéval és forró csokival kínál mosolyogva. (egy újabb jele hogy a paradicsomban vagyok) Készül a reggeli: sárgadinnye és papaya, majd rántotta kenyérrel. Nyami. Az egyik papagáj majdnem beleszáll a tojásba.

szólj hozzá: 5. nap: Ébredés a táborban

Aztán fotózom Juditot a függőhídon, és mikor a nap sugarai elérik a növényeket, elkezd minden párologni. Mintha füstölne a dzsungel. A papagájok hangoskodnak, miközben a falubeliek előkészítik a lovakat. Két gyerkőc is lakik itt, gyönyörűek, és az ember csodálkozik, hogy lehet így élni.

Az iskola minimum fél egy óra gyalog vagy lóval, és senki más nincs itt, csak a sok turista, akikkel kedvesnek kell lenni. Mindig hagyják, hogy lefényképezd őket, amiért hálás vagyok, de nem akarom tudni, miért. Mert felbukkan az emberben a felelősség kérdése, azért mert én gazdagnak számítok ezen a helyen, és minden embert gyönyörűnek látok, van-e jogom lefotózni őket? Belemászom az arcukba? Remélem legalább ők bölcsek és helyén tudják kezelni a dolgot, ha már nekem nem megy. Aztán persze összeáll a kép, ahogy Judit elkezd beszélgetni az egyik hely bácsival, aki örül, hogy beszélgethet, és mesél, mesél. Elmeséli neki például, mikor egy nagykövettel csíptek be egyik este. Mert ez küldönleges alkalom, hisz a nagy emberek helikopterrel mennek fel az Elveszett Városba. Tehát azon is múlik, hogy zaklatás-e a jelenléted, hogy mennyire tudsz kapcsolódni a helyiekhez, meg tudsz szólalni például az anyanyelvükön.

Aztán fotózom Juditot a függőhídon, és mikor a nap sugarai elérik a növényeket, elkezd minden párologni. Mintha füstölne a dzsungel.

Majd elindulunk a hőségben. Hegymenet, páratartalom 80%. És eszembe jut, miért nem kell ide esőkabát. Ha esik is, kb annyira lehetsz vizes, mint amennyire egyébként is leizzadsz. Viszont a levegő nem hűl le az esőtől.

Hippifaluban ébredés, és dzsungelben alvás. A kettő között meg ennyi történt:

Reggel a hippifaluból behoznak minket Santa Marta-ba az ügynökséghez, irány a dzsungel! Bepattanunk egy terepjáróba egy német-kolumbiai-amerikai család társaságában. A gyerkőcök 14 és 17 évesek. A szülők bevállalósak, ha a gyerekekkel a dzsungelbe mennek kirándulni. Ráadásul a gyerkőcökben nyoma sincs a lázadó, szüleiknek beszólogató, világból kiábrándult tininek. Inkább nyíltak, pengék és érdeklődőek. Aztán egy másik hostelből felszedtünk még 2 őrult holland lányt 2 angol srácot, és egy ausztrált. 12 ember egy terepjáróban, multikulti party. 2-3 órát megyünk, a holland lányok énekelnek, ismerkedünk ki kicsoda, egymásba izzadva. Végül lepakolnak minket egy kis faluban a dzsungelben.

A túra következő pillanatai evéssel telnek. Megetetnek szendviccsel, és Wilson, a túravezető elmondja, hogy miről fog szólni az elkövetkező 5 nap. Aztán irány a hegy. Párás meleg van, és csak fölfelé megyünk. Azok a növények, amiket otthon cserépben nevelgetek, itt méteresre nőnek és gyönyörűek.

szólj hozzá: 4. nap: Elveszett Város túra

Mikor felérünk egy hegytetőre, megállunk, és dinnyét kapunk. Elég abszurd, hogy ilyen szinten kiszolgálják a turistákat. Bár az ötnapos túra több, mint háromszor annyiba kerül, mint itt egy ember havi fizetése.. de valóban, a dinnye után könnyebben megy a gyaloglás.

Még megyünk egy órát, itt meg Wilson meghív minket kávézni egy bódéban.

Mesél arról, milyen az élet a dzsungelben. Hogy a helyiek először banánt, kávét, majd kanabiszt, végül kokát termeltek, hisz nekik mindegy banán, vagy koka. Aztán az amerikaiak lefújtáka  területet, és az itt élők gyakorlatilag megélhetés nélkül maradtak, mert kipusztultak a növények. Azt mondja, jelenleg csak néhány paraszt maradt, a legtöbben elhagyták a földeket. Íme a story spanyolul:

Már nem sokat gyaloglunk, mire megérkezünk a táborba, és fürdés. Ha nem lenne ennyire meleg, azt hinném álmodom. Egy vízeséshez megyünk, és 3-4 méterről kell ugrani, hogy fürödhess. Körülötted a dzsungel, liánok. Zubog az élet hangja. Az egyik barátnőm mesélt erről a helyről, ők két éve járták meg a Ciudad Perdida-t. Neki köszönhetem, hogy most itt vagyok.

Besötétedett, és egy függőágyban ringatózom. A szakács főz. A dzsungel körülöttem tele van élettel, zubog, zizeg, zúg, zümmög.

A vacsi fennséges, halat csináltak nekem, a többiek csirkét kapnak. Tele a pocak, majd a kb. velünk egykorú túravezető sztorizgatni kezd. Megmutatja, milyen kígyók vannak, melyik agresszív, melyik nem, és hogy melyikbe mennyi idő alatt halsz bele. Aznap este senki nem mozdul ki a függőágyból hogy elmenjen WC-re..

(Ja, és ma láttam indiánokat átkelni a folyón, 2 gyermekkel!!!!!!, olyan volt mint egy jelenés.)

Még több életérzés video a mai napról itt:

Haza az iskolából a dzsungelben: http://videa.hu/videok/nagyvilag/4.-nap-hogy-elnek-a-ciudad-perdida-dzsungel-Ps6dKcOUQ1tYOoQk

Véletlen video a fürdésről: http://videa.hu/videok/nagyvilag/4.-nap-furoparty-a-dzsungelben-ciudad-perdida-elveszett-varos-Da5sB1aq5KTLQW1J