Lehet hogy az indiánok 6 óra alatt teszik meg a 3 napnyi utat az Elveszett Városba, nekem már az is sok volt hogy 2 napnyi utat egy napba sűrítettünk.

Reggel korán kelés, hogy az első táborhelyen alhassunk, mert így nem utolsó nap kell megtennünk a legnagyobb szakaszt. Meleg van, sokat megyünk fölfelé. Utolsó vagyok. Dobog a szívem. Patakokban folyik rólam a víz. A páratartalom kiüti a biztosítékot. És fölfelé. Furán lélegzem. Wilson segíteni akar, hogy viszi a táskám. Ő nem tudja, hogy mindenkinek magának kell cipelnie a saját terhét. Mondja hogy mindjárt felérünk, el előre megy. Nem kapok levegőt.

Pánik.

Düh.

Megállok.

Megpróbálok megnyugodni, de a gondolataim tovább pörögnek. A düh, hogy a testem nem szolgál elhatalmasodik, itt és most megfulladok. Aztán enyhül a szívdobogás, és továbbmegyek. 10 lépés választott el a tetejétől.

Leülök a többiek mellé. Sírok. Dühöngök.

Majd mikor indulunk tovább fölfelé, mantrázom magamban: „kifújok mindent, amire nincs szükségem, és életet lélegzem be.” A lényeg hogy ne essek megint pánikba. Csak koncentráljak. Kibírom és túlélem a következő csúcsot is. Aztán még egy órát megyünk lefelé. Úgy tűnik soha nem lesz vége, de elérjük a tábort, a vízesést, ugrunk.

Miután lezuhanyoztam, befekszem a függőágyamba, Judit hoz egy sört.

A többiek kártyáznak, bulizgatnak, én meg bealszom. Arra ébredek, hogy szólnak: kész a vacsi. Felpattanok, eszek, de nem esik jól. Nem vagyok éhes. Rádöbbenek, hogy nem kell kényszeresen mindent megennem, amit elém raknak. Megiszom a jugo-t, és visszaájulok a függőágyba.