Fent vagyunk az elveszett városban: a kis csapat és egy maroknyi katona. Szemerkél az eső. Leülünk az egyik kőerkély szélére, és hallgatjuk Wilsont, aki a sírrabló rokonával kezdi a mesét.

Elővesz egy csomag dinnyés nyalókát, mindenki kap egyet. (Nem tudom a többi túravezető milyen, de Wilson egy csuda.) Majd elővesz egy kis dobozt, amiben a sírrabló rokona örökségét mutatja. Gyöngyök.

Vajon milyen lehetett a paradicsom és az élet buja hegyei fölött lakni? Tökéletes összhangban a természettel? Milyen lehetett a varázsló iskolába járni a gyerekeknek? Milyen lehetett felfedezni a helyet a sírrablóknak 73-ban? Milyen lehetett évekig ide járni, fosztogatni, rombolni? Milyen lehetett itt embert ölni?

Merthogy a helyet sírrablók fedezték fel, akik évekig fosztogatták az arannyal tömött sírokat egészen ’76-ig. Akkor összevesztek, és a vita addig fajult, hogy 8 ember meghalt, ketten megsebesültek. Ekkor kihívták a rendőröket és az állam lefoglalta a területet. Egy vérfürdőnek köszönhetjük, hogy itt lehetünk.

2003-ban elraboltak 7 turistát, hogy felhívják a világ figyelmét a katonaság korruptságára, azóta a helyet katonák őrzik. Egy-egy csapat 6 hónapot van itt. Egy templom vagy buddhista kolostor jobban mutatna itt, mint 16 éves gépfegyveres suhancok. Ezek a fiatalok nagy valószínűséggel a hátuk közepére kívánják ezt, és örülnek a hosszú combú szőke holland lányoknak, akik fényképezkedni akarnak velük, meg a fegyvereikkel.

A story közben elmegy mellettünk a sámán felesége 2 gyerekőccel. Wilson odahívja őket, és nyalókát ad neki. Névről ismeri őket. A gyerekek örülnek, de az anyuka félénken és bizalmatlanul jön. Nem is igazán értem a szitut, minek kell nyalókát adni nekik, nem is egészséges, rossz a fogaknak, de a gyerekek persze nagyon örülnek, hogy mi van az asszony fejében, az meg örökre titok marad. Wilson elvisz minket a helyre, ahova az indiánok mentek. A Ciudad Perdida mellett van a ház, ahol a sámán a ceremóniákat végzi, és másnap reggel éppen lesz, így a család feljött. Sophie, az egyik holland lány kedvesen beszélget a gyerkőcökkel, az anyuka elbújik a házban.

Aztán lemegyünk a táborba, és a 4 csapat együtt kapja a vacsorát. Mi kapunk utoljára, de a mienk a legfinomabb. :) Patakon, zöldséges rizs, sali, a többieknek vasalt csirke, nekem sajt. Már megint micsoda lakoma.

Vacsi után azzal szórakoztattatjuk magunkat, hogy Wilson rémisztő történeteket mesél, például az egylábúról, aki elviszi a gyerekeket, és a síró folyóról. Egy nőnek meghalt a férje, és az új párja nem akarta a két gyerekét, ezért a folyóba ölte őket. Azóta hallják néha, hogy sír a folyó keservesen. Elmeséli mikor itt fent fényeket, lelkeket láttak a turisták. Mikor boszorkányt látott. Kérdeztem, honnan tudja, hogy boszorkány volt. Erre ő, hogy az a félelem érzés, amit akkor érez az ember, az nagyon jól elkülöníthető más érzésektől. Meg hogy két hónappal ezelőtt ugyanitt beszélgettek, és valaki jéghideg kézzel megfogta a lány lábát, akinek sztorizgatott. A lány szólt is neki, hogy miért fogtad meg a lábam? Hm. Majd az is kiderül az este folyamán, hogy az indiánok hisznek a szellemekben, de csak jószándékúakban.

Élvezem nagyon az estéket mikor Wilson mesél. Mindent tud a dzsungelről, a növényekről, az állatokról, a dzsungel történetéről. Egy helyi faluból származik, és közben turizmust hallgat az egyetemen. És van annyira nyílt, hogy ezeket a sztorikat megossza.

Az éjszakában 70 ember szuszog az Elveszett Város alatti táborban. Senki nem lát fényeket. Nem sír a folyó. Nem fogja meg a bokámat egy hideg kéz.