elcamino

Eddig tart az út Villaviciosa-tól Gijon-ig. Már csak az a kérdés hogy az autópályán vágtatva hogyan látod azt, amiről ez a hónap szól. Hogyan találkozol az elemekkel, a saját tested-lelked korlátaival és képességevel.

"Egy francia pellegrina mellett ülök a buszon, aki a pasijával csapott fel zarándoknak. Gyakorlatilag végig busszal teszik meg az utat. A cipőjét a Decathlonban vette, de nem tapadt rá az út pora, teljesen tiszta. Ha azon a sártengeren tapicskolt volna végig, amely bármely perfekcionistát és tisztaságmániást az idegöszeomlás szélére sodorhatna, az ő cipője is bokáig sáros lenne, akárcsak a mienk. A pasija cipője fehér, hófehér sportcipő. Ezt a színt már rég elfelejtettem. :)"

Az volt a terv hogy az út felét busszal, a másik felét gyalog tesszük meg, mert azt az infót kaptuk többektől, hogy megoldahtó. A buszsofőr viszont elárulta, hogy a camino és a busz útvonala nem keresztezik egymást. Hm. Mindegy, majd Gihonban sétafikálunk. A buszról lepattanva WC-t és turistico isformacione-t keresünk. Az Információ előbb megvan, én otthagyom a cuccaimat és elfutok a publikus fizetős WC-k felé, de nincs apróm, 30 cent kéne. Letámadom a WC-hez közeli padon ücsörgő 3 nénit, akiknek a nemlétező spanyol tudásommal és kézzel lábbal elmagyarázom, hogy váltsanak nekem. Először azt hiszik hogy pénzt akarok adni nekik - minő kultúrsokk - majd végre váltanak... Majd vissza a Turisztiko-ba Édához, csomagokat a vállra, de most ő rohan el. Várom. Majd föl a város tetejére, hogy lenézhessünk. Egy kis helyzetjelentés Gijon-ból.

szólj hozzá: Helyzetjelentés Gihon-ból

Majd irány a part. Óceánozás. Homok, hullámok, szél. Csigák, kagylók. Futó emberek. Cipő le és irány az óceán. Játszani a homokkal, ámulni a hullámok erején. Mezítláb a homokban sosem fáj a lábam. A fájdalom azzal múlik el ahogy az ujjam a nedves homokhoz ér. Lehet hogy arra teremtettek hogy az óceánparton sétáljak?!

szólj hozzá: Gihon part 2.

Négyig voltunk a parton, kifeküdtünk a csokibarnára sült spanyolok mellé napozni, figyeltük a szörföző fiatalokat. Búcsúzóul menu del dia-ra (napi menü) vadásztunk, egy jó hallevesre, de valahogy nem jött össze. Aztán bevásároltunk az abc-ben, és irány a kemping. Merthogy a Gijon-i zarándokszállás a kempingben van. 5 km, azaz 1, max másfél óra. 8 órára értünk oda, tehát legalább, 2,5 órát gyalogoltunk. Úgy érzetem mintha legalább 30 lett volna. A lábam is fájt. lehet hogy ez pszichés? Mármint busszal tettük meg az út nagy részét.. Az egyetemi negyednél végre valaki útba igazított és valahogy egy kisebb eltévedés után megérkeztünk. Saját házat kaptunk terasszal, saját WC-vel. Szép az élet. :) A vacsit a teraszon fogyasztottuk el, zöldségbefőtt és konzerv, nem volt egy gasztronómiai élmény. (Éda salit evett.)

Rajtunk kívül egy idősebb mosolygós spanyol hölgy volt egyedül egy faházban, és a lengyel pár, akikkel napok óta egy helyen szálltunk meg de nem tudtunk beszélni, mert nem volt közös nyelv.

Ez az utolsó napunk együtt, holnap Éda felpattan a Barcelona-ba induló buszra, én meg megyek tovább a Camino-n. Vajon milyen lesz?

Kezdem kicsit nevetségesenk érezni hogy minden napot azzal kezdtünk, hogy elterveztük mit szeretnénk, aztán meg szinte sosem az történt. Vajon az életben is így megy? A camino is az élet része, nem?

17 kilométer a mai adag, labkímélés gyanánt, a cél Sebrayu, ahol 3 Euro a szállás. Gyorsan megérkeztünk, és megkérdeztük hogy hol a bolt, szertnénk kenyeret venni. A néni mosolygott, heti egyszer jön föl egy autó ami a helyi abc-nek felel meg. Kocsma nincs. (Otthon elképzelhetetlen hogy egy településen ne legyen kocsma.) Tehát irány tovább, a kecses nevű Villaviciosa-ba. Legalább két órát gyalogoltunk, és nagyon ki voltunk tikkadva. Ez is a baj a tervekkel, ha azt tervezem hogy 10 km-t megyek és 20-at kell, akkor 10 után szenvedés van.

Mindenesetre megérkeztünk a helyre, ahol nagyon gyorsan kiderült, hogy nincsen albergue. Hm. A legközelebbi 12 km-re van. DE: a helyi hotelnek van zarándokok számára ajánlata, 15 Euro/fő. Így egy csili vili rózsaszín szobát vettünk ki. Antik bútorok, tiszta ágy, tiszta ágynemű! Festmények, fésülködő asztal, szappan!!!! Hajszárító. Ez a földi mennyország. :) Lakni is kellemes lenne itt. A tegnapi körülményekhez és egyébként a tipikus zarándok szállásokhoz képest is luxus. Amit szeretünk. :)

Sajnos kép nem készült, csak ez az egy a szálló előtt.

Elmentünk bevásárolni, és becsempésztük a szobába a műzliszeleteinket, egy üveg bort, szójatejet, kenyeret, narancsot.

Még reggelit is kaptunk, lekváros toast és tejes kávé. Az étel nem volt túl tápláló, de a családi étterem varázslatos hangulata miatt megérte elhúzni a kávézást. Mikor kikérdeztük a recepciós hölgyet, hogyna jutunk tovább, mert a holnapi táv felét busszal akartuk megtenni, azt magyarázta hogy a zarndokok számára a busz mikor indul. ?? Micsoda? Zarándokoknak busz? Ez egy kicsit önellentmondás.. Mindenesetre nem tűnt annyira annak, mert volt a szállóban még egy zarándok páros, akiknek a bakancsa nem volt poros, és ide is busszal jöttek, innen is busszal mennek. Fura.

Csodás volt a bormámoros álom egy tiszta ágyban és szobában.

A mai móka fentről, bár az útvonalban nem vagyok biztos:

A mai menünk lábkímélés. (micsoda újdonság) Ez annyit tesz, hogy többet megyünk ugyan,  a tervek szerint 25 kilit, de lassabban. Így érünk majd el egyszer csak Ribadesella-ba.

A napot azzal kezdtük, hogy átadtuk az enyészetnek a stoppoláskor oly hűséges táblánkat, de előtte lefényképeztük, és örökre a szívünkbe zártuk. Pápá.

Majd elsétáltunk a llanes-i kikötőbe, mert muszáj volt a gyaloglás előtt magunkba szívni az óceánt.

Mennyország gyanús tájakon keresztül vezetett az út, kellemes volt a levegő, eldugott pici tanyák mellett haladtunk. Egy pillanatra, mikor az ember megállt, és a száradó ruhát bámulta ahogy bele-belekap a szél, olyannak tűnt mintha egy álomban lennénk. Közben fekete csirkék kapirgálnak a domboldalon, néha kakas kukorékolt, és békés nyugalom öntötte el a környéket. A video sajnos hang nélküli.

szólj hozzá: Csirkék hang nélkül

Erdők, hegyek, csirkék és kakasok, kecskék és kolompoló lovak voltak a társaink, majd mini malacokkal is találkoztunk, amiből szívesen hazavittem volna egy-kettőt.

Teltek múltak az órák és a kilométerek, és 4 körül kezdtünk nyűgösek lenni, de valahogy mégis megérkeztünk Ribadesella-ba. Sütemény és KV következett, hogy az akutt alacsony vércukor szintemen időlegesen változtatni tudjak, majd kiderült, hogy nem alszunk itt. Az óceánparti albergue drága volt, az 5 km-re levő településen azonban csak 3 Euro volt a szállás.

Ekkor következett számomra a camnio legbotrnyosabb, -bénább és -idegbetegebb egy órája, a süti és kv ellenére... Megkérdeztük a helyiket hogy jutunk el a szállásra SanEsteban-ba, és az autóútra terltek minket. Éda ment elöl az úton, ahol száguldoztak az autók, én utána. Tudtam hogy rossz helyen vagyunk, hogy életveszélyben vagyunk, hogy ez nem a camino, de követtem. Ettől még idegesebb lettem, hogy miért követek valakit, aki nem sütizett be ésatöbbi. Majd szétrobbant a fejem, hogy mit keresek itt, hogy a megfelelő pillanatban miért nem mondtam hogy pápá, menj amerre akarsz, ezzel párhuzamosan meg halálfélelmem volt az mellettem elhúzó autóktól.

Eltelt egy óra, és megérkeztünk. A hely csöves volt, de olcsó, a víz hideg, bolt semmi. A spanyolul beszélő alberget "üzemeltető" nő sütött nekem egy tortillat 3 euro-ért. Az idegességem persze nem múlt el, a dühöm öngyűlöletté fajult, és lassan csillapodott. Megérkeztek a lengyel barátaink, akiket láttunk Ribadesella-ban, ők a camino-n jöttek.

Mikor végre már lehiggadtam annyira, hogy szavak tudtak kigördülni a számból, és Éda megkérdezte hogy van-e kedvem elmenni sétálni, kinyögtem hogy épp kérdezni akartam. Az apró településen igaz tényleg nicsen semmi néhány házikón kívül, de óceánparti hegyen fekszik. Csoda volt. Megindultam hogy elérek a partig, mint aki se nem lát, se nem hall, Édát valahol elhagytam, és megpróbáltam megörökíteni ami ott volt, valószínűleg sikertelenül.

És egy kis video itt.

A nap végén kiderült, hogy a hisztinek fizikai okai is voltak, 37 km-t mentünk a 30 helyett, amit érzékel a test. A cím egyébként nem tudom honnan jött, főleg a Hókuszpók.

A tegnapi hőséget elkerülendő, hatkor akartunk kelni. (hehe) De legnagyobb igyekezetünk ellenére a nap nem akart felkelni. És milyen egy igazi ébredés napfény nélkül?? A Nap végül 7.50-kor kitápászkodott az ágyból, mi hűen követtük, és 8.30-ra már úton is voltunk.

Jó ideig betonon gyalogoltunk, és nem volt egy nagy élmény. Aztán elkanyarodtunk az óceán felé, és Írország életérzésű dombos, óceános, birkás, tehenes homoktövis látomás borult körénk, közben nagyon picit, szinte észrevétlenül szemerkélt az eső, de nem éreztem a cseppeket a bőrömön, csak hogy nedves.

szólj hozzá: Haverkodás juhokkal-nincs hang 

Délre beértünk egy helyes faluba, onnan volt 5 km-re végcélunk, Llanes. Felvezetett az út egy hegytetőre, és ott kanyargott a hegyoldalban, az egyre közelgő Llanes a hátérben, mellettünk és felettünk pedig a szürke felhős párás ég és az óceán.

Az eslő létező albergue-be betértünk, mert már átértünk Asztúriába, és nem volt róla semmilyen infónk. Az albergue-et egy szálloda hátsó barakkjában alakították ki, valószínűleg a tároló épületekből. Volt benne 2 szoba, mindkét szobában 2-2 emeletes ágy. Büdös volt és fülledt egyszerre.

Miután lepakoltunk bementünk a városba, megkerestük a túrista információt. A katábriai logikusan megszerkesztett tömör és jól használható infók helyett Asztúriában egy kg papírt kaptunk, ami használhatatlannak bizonyult. Az infomációban dolgozóknak fogalmuk sincs a camino-ról. Megkérdeztük az ott dolgozó pasit, hogy hol a legközelebbi albergue, azt mondta hogy itt és itt. Erre én: hogy nyitva van-e biztosan? Azt mondta nem tudja. Erre én: akkor fel tudnád hívni nekünk? Nem. Cukimuki. Látszik hogy már ezerszer átélte, hogy egy egész napos gyaloglás után megérkezik valahova, és  kiderül hogy nincs hol aludnia.

Majd elmentünk egy intrenetKV-zóba, mert Édának meg kellett vennie a buszjegyet hogy hazajusson. (Közeledik a pillanat hogy tényleg egyedül megyek az úton.) Nagy nehezen sikerült átverekedni magunkat a helyi busztársaság online jegyvásárló rendszerén, majd bevásároltunk egy boltban, és hazamentünk. Már otthon voltunk, mikor Éda észrevette, hogy elhagyta a bankkártyáját. Immár másodszor. Felpattant és elment. Mint kiderült, most tényleg elhegyta, de a netKV-zóban sértetlenül visszakapta. :)

Este pikniket rendeztünk, egy pokrócot terítettünk az emeletes ágyak közé, kipakoltuk a kajánkat, sült paprikát, sajtot ettünk, és műzlit borral.

Ma 15 km-t mentünk, mert tegnap megint nem tudtunk pihenni. 20 km nem sok, de ha fáj a lábad, csak egyre rosszabb és gyilkosabb lesz, ha nem tartasz szünetet. Egy kis életkép az útról:

szólj hozzá: Nyár a hegyekben,tél a csúcson

Gyorsan el is értünk San Vincente-ből Colombres-be, ahol majdnem abban a csodában lehetett részünk, hogy egy tornacsarnokban alhattunk volna 3 Euro-ért. Viszont nem volt szerencsénk, aznap meccs volt, ami azt jelenti hogy hajnali 1-ig megy a vidámkodás. Ezt az infót egy spanyoltól tudtuk meg, akuvel legalább 10 percig beszéltünk. Először megkérdezte, hogy tudunk-e angolul, majd folyékonyan tolta tovább spanyolul, először nekem, majd Édának.

Viszont a toracsarnokos büfés fickó leültetett minket, és hősies telefonálgatásba kezdett, mint kiderült, szállás szerzett. Közben a pozitív válaszra várva 3 pasi megmenette a 2 szegény zarándoklánykát, le is rajzolták nekünk, hogyan juthatunk el a panzióba, végül az egyik bácsi gavallérként bepakolt minket az autójába, és ház előtt rakott ki. Legalább 5 percig tartott az út, és egy forgalmas autóút melletti szálláson volt a végcél. Alul kocsma, kint perzselő napsütés. A kimosott szerkónk max egy óra alatt száradt meg. (Most hogy ezt a legnagyobb nyári kánikulában írom, annyira nem meglepő, demikor ez történt, április elseje volt.)

Szóval zuhany, mosás, csendespihenő, és a szokásos párbeszéd az achilles-emmel, hogy remélem értékeli, hogy ma csak épp hogy bemelegítünk, csak őmiatta. vegye már észre végre hogy körülötte forog a világ. 

16.30 után felkerekedtünk, és átmentünk az út túloldalán levő szálloda sörözőjébe, mert volt wifi. Mert bevallom, a wifi lelki táplálék. Éda csak így tudta tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, ugyanis a telóját lekapcsolta a Telekom. Az én szuper Samsung okostelefonom azonban csak simán nem volt hajlandó az esetek 80%-ában csatlakozni, de azért mindenhol próbálkoztam. Soha nem fogom megérteni, hogy emberek nem kevés pénzt adnak ezért az "okos"telefonért, ami a felhasználóbarát skálán minusz 200-as minősítést kapna, és az is biztos, hogy akik összerakták egy légkondizott irodában természetes fény nélkül élik az életüket, ugyanis természetes fényben semmi nem látható a kijelzőn.

Tehát Wifi és sör. Mi kell még?

Majd felkerekedtük és visszasétálltunk a kánikulába Colombres-be, legalább 20 perc volt az egyenes út, amit ugyanennyi ideig magyaráztak a tornacsarnokos tündér bácsik hogy mennyire bonyolult lesz.

Colomresben beültünk a templom melletti kocsmába, akkor mi voltunk az egyedül túristák a városban. Végezve a sörrel körbesétálltuk a kisvárost, tehenekkel, egy kiscsikóval és a mamájával haverkodtunk a határban. Focizó 5évesek, nyugi, békés meleg. 10 napja a télből a tavaszba, most a tavaszból a nyárba röppentünk.