elcamino

Már megint eldöntöttük hogy pihenő napot tartunk. Talán kezdtünk is ezzel unalmassá válni. Mert az úton nem te döntesz, hanem max amit dob a gép, azt kezelheted simulékonyan, vagy akaratosan. És mi egyre simulékonyabbakká váltunk.

TERV: mert tervezni kell.. Santillana del Mar-ig gyalog, aztán 20 km busszal Comillas-ig, mert ott van a nagybetűs Óceán. Meg is érkeztünk gyorsan Santillana-ba. Csili vili hely, olyan érzése van az embernek mintha egy miniatürizált budai várba érkezett volna. Kiülős KV-zó nincs nagyon, viszont Michelin csillagos éttermük van.

Még jött a busz, kiültünk a parkba, jógáztunk, napoztunk, majd elkezdtem szállíngózni az iskolai csoportok a parkba apácák vezetésével. Az egyik gyerkőc azt firtatta a többeiknek, hogy a nénik levetkőznek meztelenre. Furák ezek a spanyolok, elég távol voltunk attól hogy meztelenek legyünk.. Megvarrtam az övtáskám a parkban, majd elindultunk a buszhoz, íme:

Már csak néhány perc volt csak a busz érkezéséséig, de Éda rájött, h nincs meg a bankkártyája. Keresés, káromkodás, visszarohanás a parkba.. vajon a busz kegyes lesz hozzánk és késik? Eddig szinte minden nap ránktört a pánik, hogy ezt-azt elhagytuk: 1x Éda sapkája, majd öcsém esőkabátja, Éda kölcsönpolárja, Éda sálja (na ezt tényleg elhagyta) és most a bankkártya. Az estek 99 %-ban megkerül a tárgy, de a hiányérzet állandó. Hiszen bármit elhagysz, az hiányzozni fog, mert mindenből csak a minimálisat cipeled.

Szóval természetesen meglett a bankkártya, a leglogikusabb helyre rakta el, és a busz is késett. Elzötyögtünk Comillas-ig, kb. 15 perc alatt kiderült hogy az albergue másnap nyit ki, busz meg csak este jön. Így azt tettük ami a legkézenfekvőbbnek tűnt, dőzsöltünk. Egy pohár bor a legdrágább étteremben, majd óceán, és feltöltődve irány a legközelebbi albergue, ami elvileg 12 km-re van, San Vincente-ben.

Miután véget ért a szokásos óceán tematikájú meditáció, elindultunk. Az út egyenes volt és lefelé vezetett, és vagy három óra múlva megérkeztünk San Vincente-be. Hegyről repültünk lefelé, csillogott az óceán,  az öböl, és minden álomszerűnek tűnt. A településre egy hídon át vezetett az út.

Az albergue persze a hegytetőn volt. Fölfele mindig kilátástalannak és értelmetlennek tűnik, de mikor megérkezel, lezuhanyol, és iszol egy bögre teát, és a házigazda még vacsival is megkínál, akkor kerek a világ. A kilátás meg csoda.

Castro Urdiales után itt volt az 2. hely, ahol valóban otthonra leltünk. Egy szerelmespár, Sofia és Jose? volt a házigazda, a zarándokok pedig a gyermekeik. :) Mostak ránk, főztek ránk, meleg itallal kínáltak. Volt egy agyon kényeztetett cicájuk is, aki épp akkor pattant föl az asztalra és döntötte fel a vázát, mikor kérdeztem Sofiát, hogy hívják a cicót.

Ezeregy kép díszíti a falat, mindegyiket a zarándokokkal. A camino az életük, és nem szimbolikusan. :)

Az albergue-ben reggel hatkor feloltották a neont, hogy keljünk, majd nem túl burkoltan kidobtak minket a zuhogó esőbe. Ezért hirtelen búcsút kellett intenünk a belga párosnak, de még sokat beszéltünk a fiúról, hiszen valószínűleg többet tapasztalt meg az életből az elmúlt 17 év alatt, mint mi fogunk összesen halálunkig.

A tesómtól kapott esőkabátom nem volt vízhatlan, ezért Édától kaptam egy 1szer használatos darabot, amiben úgy néztünk ki, minta  medúzák, mindenhol mosolyogtak rajtunk.

Mentünk, mendegéltünk, és én 20 km után feladtam. Fájt a lábam. Éda rám nézett, hogy ok, akkor találkozunk Polanco-ban, és elment.

Bennem felmerült a kérdés hogy hogyan is találkozunk? Hiszen nem működött a telefonja, otthon nem fizetett be egy számlát és pont akkor kapcsolták le. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy nálam voltak a térképek és pénz is.

Tehát folytatta a camino-t, én meg megcéloztam a vasútállomást. Eltrécseltem egy bácsival, ő spanyolul, én meg kézzel-lábbal, mondtam neki h Polancoba megyek, erre közölte hogy arra nincs vonat. Hm. Ez érdekes. Nos, akkor megyek én is, de nem a camino-n, hanem csak úgy toronyiránt. Láttam ugyanis hogy a camnio össze vissza kanyarog, sokszor betonúton, autók mellett, az meg kit érdekel? Mentem a 40 foknak tűnő hőségben, egyenesen. Mármint egyenesen fel egy nagy dombra, mert bár közlekedési analfabéta vagyok, de érzésre arra ment az út. Majd eljutottam egy kis faluba, annak is a kis kocsmájába, ahol belőtték az irányt.

Ezeknél az útabigazítás kéréseknél az embernek mindig TörpPapa effektusa van. Messze van még? 7km. Eltelik 2 óra, és megkérdezed, milyen messze van Polanco? Hát, úgy 7km. Az idő relatív, vagy a távolság, vagy egyszerűen csak kilép az időből a térbe az ember ezen a spanyol camino-n, nem tudom, de naponta megtörtént hasonló.

Végre megláttam egy csúnya iparvárost kéménysereggel a távolban, és abban kezdtem reménykedni hogy a szállás nem a település másik végén van. Majd elhagytam egy vasútállomást, és rá 5 percre egy néni utánam ugrott egy kv-zóból, hogy zarándok vagyok-e. Betessékelt a KV-zóba, majd kérte a zarándok útlevelem, elővette a pecsétet, hiába mondtam neki hogy hol akarok megszállni, mutattam neki a képét és címet is a zarándokszállásnak, nem tágított. Erőszakos egy nőszemély. Csicsergett és mosolygott spanyolul, folyékonyan. Majd megkérdezte hogy egyedül vagyok-e, és mikor megfordultam, egy totál széthullott Éda vánszorgott a KV-zó előtt. Kiugrottam, megállítottam. Mondtam neki hogy úgylátszik itt kapkodnak a túristák után, mert ez a néni olyan erőszakos, azt akarja aludjunk itt. Éda meg hogy nem érdekli, menjünk és keressük meg az albergue-et.

Addigra a néni bepecsételte a zarándok útlevelembe az albergue pecsétjét, és ugyanaz volt a pecséten a név, mint amit mi kerestünk. Az ár is ugyanaz volt. Képzavar. Hát akkor itt vagyunk. Az adminisztráció után pedig elvezetett minket a néni az albergue-be, mindent megmutatott. A félreértés abból fakadt, hogy azt hittem a KV-zó fölötti panzióban akar altatni, az albergue pedig nem ott volt, hanem feljebb 50 méterrel az út mentén.

Aztán a néni felajánlotta hogy vesz nekünk kenyeret meg zöldséget a boltban, de Éda bavállalta hogy elmegy. Én ugyanis közöltem hogy nem tudok mozogni. Kidőltem, és elmeséltem a kis testemnek, hogy pihenjen most, mert ez így nem fog menni. Bár mindig úgy gondoltam, hogy fejben dőlnek el a dolgok, a betegségek is sokszor azért alakulnak ki mert nem figyel az ember a testére, hiszen az akarat erősebb, de hát majd pihenhet otthon, annyi idő lesz piheésre.. DE ITT ÉS MOST MENNI KELL!

A napnak volt több csattanója is:

Nem tudom mennyi esély volt rá hogy találkozom még kalandtársammal, de találkoztunk.

Az alberges néni mesélte hogy sokan nem veszik észre az albergue-et, össze-vissza mászkálnak a városban, majd visszajutnak a város elejére, de mi kihagytuk ezt a felesleges kört.

Miután feltöltődtünk picit, kíváncsiságból elmentem az 5 percre található vasútállomásra, ahol kiderült, hogy nem Polanco a vasútállomás neve, de ez ugyanaz a vonal, tehát ha várok fél órát, 10 perc alatt ide juthattam volna.

Majd beültünk az egyetlen vendéglátóipati egységbe, és megittunk egy pohár bort. Ilyen az édes élet. Gyaloglás, természet, napfény, izzadás, víz és bor. 

Minél tovább gyalogoltam, annál többször eszembe jutott, hogy vacsi mellé jólesne egy pohár bor. Aztán már ebéd után is. Ahogy erre a napra visszaemlékszem, legjobban a bor és a hal ragadt meg bennem. Egyszerű örömök.

De jöjjön az út: Laredo után már tényleg pihenő napot akartunk tartani, mert már három napja fájt a lábam. Mikor bemelegedtek az izületeim, akkor ugyan nem éreztem, de egy bizonyos számú kilométer után nem tudtam nem érzeni, illetve nem tudtam nem odafigyelni a fájdalomra. És a távolság egyre csökkent két fájás között. (na erre a mondatra mindig büszke leszek :)) Viszont azt volt a legnehezebb elviselni, hogy a fájdalomtól nem tudtam gyorsan menni, csak úgy lépegettem. És hogy az izületeimet ne viselje meg a bicegés, megpróbáltam úgy menni mintha nem fájna semmi. Egy idő után persze sikertelenül.

Szóval a terv, hogy Laredobol eljutunk Güemesbe, ahol a Camino del Norde leghíresebb albergue-jében szállunk meg. Döcögtem-bicegtem előre, és kb 15 km után mondtam Édának h köszi, ennyi. Én nem megyek sehova, csak kávét akarok meg egy széket. Szerencsére nem volt nehéz meggyőzni. Elmentünk az első kv-zóba, ahol megtudtuk mikor megy a busz. Merthogy ugye sehova nincs kiírva. Addig szépen ittunk egy pohár bort olívabogyóval, és a pultostól még szendvicskét is katunk. Bevallom kellemes volt valami teljesen mást csinálni, mint amiért idejöttünk. A képen látható az a szóróanyag is, amiről korábban áradoztam.

Majd jött a busz, és kiderült, hogy nem megy Güemes-be, csak Santanderbe, ami a holnapi végcélunk lett volna. Három másodperc alatt eldőlt, hogy ez nem fog problémát okozni, legalább nyerünk egy napot. És fél óra múlva ott voltunk Santanderben. Ebből is látszik, milyen csodálatos találmány a busz. Ha gyalog kellett volna mennünk, két napig tartott volna az út. És a szállás:

A csuda albergue a közponntól max 10 percre volt, és 2 önkéntes üzemeltette, akiket mostantól recepciósnak hívok. Nagyon fura párt alkottak, egy olasz ffi és egy spanyol szőke nő. Éda mondta hogy vigyázzunk mert a féfi tetkója tipikus börtön tetkó. Mindketten nagyon kedvesek voltak, a férfi megmutogatta hogy ő már öt földrészt bejárt, a nő írt is róla egy könyvet. Az olasz fiatalon nagyon hedonista életet élt milliomos volt, aztán sötét ügyekbe keveredett, lesittelték, utána jött a zarándok élet. Most meg az önkéntesség.

Rajtuk kívül találkoztunk ott még egy fura párossal is, egy kis szőke fiú egy idősebb bácsival járta az utat. A kisfiú be volt tépve, és első ránézésre sem volt nagykorú, és úgy dohányoztak mindketten folyamatosan, mint a gyárkémény. Szóval nem voltak túl bizalomgerjesztőek. Aztán együtt főzögettünk a konyhában, és egy szívszorongató történetet adott elő a kisfiú. Belga volt, és 14 éves korától utcagyerek. Most 17, de elkapták dílerkedésért, és akkora mázlija volt, hogy egy "Fundation of Children", legalábbis így fordította le kiválasztotta a programjába: vagy a dutyi, vagy végig kell járnia a camino-t Franciaországból, elég egyszerű lehetett a döntés. Az út összesen 3 hónapos, és már 2 hónapon túl voltak.

Nem volt pénzük, ezért csak három hetente szálltak meg albergue-ben, hogy tudjanak zuhanyozni meg mosni. Ez a pénz dolog azért volt fura, mert közben folyamatosan sört vedeltek és cigiztek. De azt mondta sokkal jobban szeret a sátrában aludni, mint albergue-ben.

Az recepciós közben folyamatosan kommentelte a fura párost, hogy szerinte ezek nem is zarándokok. Ki volt borulva hogy söröznek, mert egy zarándok nem sörözik. A konyhából is kipateroltak minket, mert vacsizni akartak, bár simán elfértünk volna.

Az volt az érzésem az olasz recepcióssal, hogy szentfazék szerepet játszik, a szőke tini meg bölcsen hagyta, és mosolygott rajta. Reggel például az olasz lefőzött egy adag kávét, és kiírta hogy süti+káve 2 Euro. Erre a szőke fiú kiöntötte a kávét, mert mint mesélte, azt magyarázták neki este, hogy nekik nem számít a pénz. Majd csinált magának egy necafét. Mikor pedig kérték a pénzt recepciós barátaink, mutogatott mosolyogva a necafés üvegre. Lázadó tini. :)

Aztán reggel kidobtak minket az albergue-ből a zuhogó esőbe. Soha ne szálljatok meg Santanderben..

Elhagytuk az első igazi szuperkedves albergünket, esőkabátban. Kiderült, hogy azért változott meg az életérzés Castro Urdiales-be érve, mert ez már egy új régió, elhagytuk Baszkföldet, és itt, Kantábriában nagy valószínűséggel minden zarándokszállás nyitva lesz, és olyan térképeket és szórólapokat kaptunk, amik abszolút a lényegre koncentráltak, egy A3-as lapon elfért az összes albergue, és úgy volt megszerkesztve a szóróanyag hogy látható volt hány kilométert kell gyalogolnunk attól függően melyik albergue-ben akarunk megszállni.

Aznapra 25 km-t terveztünk, mert szerettünk volna kicsit lazulni, az achilles-em kitartóan fájt, és nem volt rá esély, hogy ez meg fog változni a jövőben. Ezt jelenti szimbolikusan: 

"az elrugaszkodás képessége lelki szinten, előrehaladás, felemelkedés; a test legerősebb kötege, amelyen a sarok teljes izomzata függ; klasszikusan gyenge pont: sebezhetőség; Feladat: lehetővé tenni a haladást, felemelkedést." Hát köszi..

Repültek az órák a gyaloglás közben, és Éda meghívott egy kv-ra 10:55-körül. Ekkor voltam ugyanis 30 éves. Ezért menekültem el otthonról, a hétköznapokból, és bevált. Eszembe se jutott, nem volt depresszió, hiszti, önmagamból ki és befordulás. Semmi. Csak az út, a táj, és a szívdobogás, az útitárs humora és a csodálatos cafe con leche.

Majd továbbálltunk, és lazán 3 körül beértünk Laredo-ba. A nálam levő kamera memóriakártyája meg betelt, így Éda örökítette meg a kis fényképezőgépével a várost:

Ahogy egy szülinaphoz illik, a szállás az út városba vezető szakaszán volt. :) Max öt perc alatt meg is találtuk, a templom melletti cellákban aludhattunk volna, 13 cm2-es ablakokkal. Hát, könnyű volt a döntés, továbbálltunk. Legalább 3 percre volt a következő, a Buen Pastor.

Mikor becsöngettünk, egy ezer éves csak spanyolul beszélő apáca jött le lifttel, hogy felvegye az adatainkat. A kis recepciós íróasztal mögé akart leülni egy forgó székre, de percekig tartott, mire eltalálta a fenekével stabilan a szék közepét. Nagyon izgultam hogy ne boruljon le. Majd elkérte a zarándok izazolványunkat, és 3-3 percig igazgatta a pecsétet, hogy pontosan eltalálja a négyzetet és ne lógjon ki sehol a pecsét. Olyan volt az egész mintha egy paródiában lettünk volna, csak nem lehetett neveni mert véresen komoly lett volna, ha mondjuk mégis leesik a székről.. Majd fizettem, és mivel nem volt visszajárója, eltűnt a pénzemmel. Azzal fárasztottam Édát hogy biztos el fogja felejteni. Felmentünk a kis szobánkba, lezuhanyoztunk, és megjelent egy másik apáca, és hozta a pénzt. Majd irány az óceán!

Amint levettem a parton a cipőmet és a lábam belefúródott a homokba, a fájdalom elpárolgott. Egy órát sétáltunk a parton, játszva az óceánnal. Ez volt az első alkalom hogy belementünk, mármint amennyire felhajtott nadrágal kivitelezhető. Kb. egy óra telt el így, megigézve bandukoltam a parton mint aki se nem lát, se nem hall, csak az óreán érintését figyeltem, a hullámokat, a víztömeget, akárcsak ők:

Majd kimentünk az óceán melletti sétállóutcára, és megörökítettük a tappancsinkat:

A vízhólyagokról sok szó esik a camino-s fórumokon, de a kiütésekről, vagy például a szemem alatt bejelenő piros pöttyökről sehol senki nem tett említést. Gondoltam hogy a megerőltetéstől van, hogy a kis testem így tiltakozik az agyam diktálta tempó ellen, de ijesztő volt.

Aztán elmetünk kaját venni, és a Buen Pastorban megettük a salinkat, a sajtot meg a halat. Majd vettem egy üveg bort (a német bácsik minden egyes este betolnak egy üveg spanyol vörösbort, lehet ez a titkuk) és megittuk a szobánkban, szülinapi ivászat gyanánt.

Érdekes 30. szülinap volt. Kaptam néhány kedvesen váratlan sms-t, szerelembe estem az óceánnal, majd egy apácák által üzemeltetett szálláson becsíptem. Köszönet a napért.

A spontán dolgok a legcsodásabbak, talán így tudnám leírni utólag Portugalete - Castro Urdiales közöti utunkat.

Előző nap még azon gondolkoztam hogy oké, ha eltévedtünk menjünk ezen az úton, de az óceán annyira vonzott, hogy nem volt nehéz beadni a derekam és vonatra pattanni, hogy újból találkozhassam őkelmével. Az óceán mellett állva bámulva a hullámokat nem nehéz rájönni, miért volt nagy hatalmú isten Poszeidón, a tenger istene, pedig ő csak a kistesója az óceánnak.

Aznapi tervünk Portugalete-Pobena volt, ami 13 km, tehát 2,5 óra. Ezért nem keltünk korán, kellemes sétafikálósnak ígérkezett a nap. Egy mocskos kávézóban elfogyasztottam a caffe con lache-met, és mentünk. A terep egyszerű volt, végig lapos. Úgy tűnt már most, hogytúl vagyunk a hegymászós szakaszokon. Éda megindult előre, benne több szusz volt, mint bennem. Nem beszéltünk meg semmit, hogy hol találkozunk, csak mentünk előre. Ha öszefutunk jó, ha nem akkor is. Nekem fájt a bal achillesem, neki a bilbaoi pihenéstől rendben volt a térde. Majd találkoztam egy pacival, ahogy máskor sosem szoktam, feküdt az út szélén:

Aztán beértem egy településre, néztem a kávézókat hol lehet kalandtársam, de nem láttam. Majd egy óceánpartra néző teraszú kávézóból került elő. A két német bácsi pont ugyanekkor ért ide, pedig azt hittük, már sosem találkozunk. Bevittem a cuccom, és kimenem a teraszra, hogy feltuningoljam magam a szokásos édességbombámmal, még azzal a naív hittel, hogy mindjárt ott vagyunk Pobena-ban.

Nekünk már csak néhány km volt hátra, a német bácsiknak meg plusz 25. (A fiatalabb 68, az idősebb 71 éves volt.) Hamarosan megint óceánpartra értünk:

Ezt a strandot követően a hegyoldalban sétálltunk, néha esett az eső, de ámulatos volt. Kilométerek és kilométerek tűntek el a hátunk mögött, hihetetlen környezetben. A spanyolok meg csak jöttek szembe, és nem tudtuk hogyan kerültek ide, a nagy semmi közepére, ahol nincs csak egy sétálóút meg az óceán. Az életérzést nem adja vissza, de a fantáziát talán beindítja:

Faltuk tovább a kilométereket, de Pobena sehol. Valahogy mégis rájöttünk, hogy már rég elhagytuk, de szerencsére nem vettük észre. Az volt a terv hogy ha nem alhatunk ott buszra ülünk, hogy ne kínozzam tovább a kis testem. Azonban nem vettük észre mikor elhagytuk Pobena-t, csak átadtuk magunkat az elemeknek, az óceánnak, az esőnek, a felhőknek, csacsiknak, kecskéknek, kutyáknak, sirályoknak, a nagy zöldségnek és kékségenk, és sok-sok km után megpillantottuk a Castro Urdialest.

Nagyon eleredt az eső, mire beértünk a városba, de végre megtaláltuk az alberguet. Egy vidám társaság fogadott minket, akik épp befejezték a hosszúra nyúlt ebédet. Örültek nekünk ki tudja miért. Gyorsan lezuhanyoztunk, mert meghívtak minket enni, tonhalsalátával, sütivel és finom spanyol borral édesítettük meg az esténket. Lassan a német bácsik is megérkeztek, majd a 77 éves francia és az 58 éves spanyol úriember is befutott. Miután megérkeztek és letusoltak, azonnal elindultak sétállni.

Legalább annyit mentek naponta mint mi, azaz 40 km körül, hiszen  legtöbbjükkel már találkoztunk korábban 1-1 albergue-ben. Vajon a halál közelsége adott nekik annyi erőt, hogy 40 km/nap után még volt erejük elmenni várost nézni?

Ez volt a legszebb nap, a táj és a fogadtatás miatt, a terülj-terülj asztalkám és a sok-sok öreg bácsi miatt, akiket hajt az élet - halál.