Elhagytuk az első igazi szuperkedves albergünket, esőkabátban. Kiderült, hogy azért változott meg az életérzés Castro Urdiales-be érve, mert ez már egy új régió, elhagytuk Baszkföldet, és itt, Kantábriában nagy valószínűséggel minden zarándokszállás nyitva lesz, és olyan térképeket és szórólapokat kaptunk, amik abszolút a lényegre koncentráltak, egy A3-as lapon elfért az összes albergue, és úgy volt megszerkesztve a szóróanyag hogy látható volt hány kilométert kell gyalogolnunk attól függően melyik albergue-ben akarunk megszállni.

Aznapra 25 km-t terveztünk, mert szerettünk volna kicsit lazulni, az achilles-em kitartóan fájt, és nem volt rá esély, hogy ez meg fog változni a jövőben. Ezt jelenti szimbolikusan: 

"az elrugaszkodás képessége lelki szinten, előrehaladás, felemelkedés; a test legerősebb kötege, amelyen a sarok teljes izomzata függ; klasszikusan gyenge pont: sebezhetőség; Feladat: lehetővé tenni a haladást, felemelkedést." Hát köszi..

Repültek az órák a gyaloglás közben, és Éda meghívott egy kv-ra 10:55-körül. Ekkor voltam ugyanis 30 éves. Ezért menekültem el otthonról, a hétköznapokból, és bevált. Eszembe se jutott, nem volt depresszió, hiszti, önmagamból ki és befordulás. Semmi. Csak az út, a táj, és a szívdobogás, az útitárs humora és a csodálatos cafe con leche.

Majd továbbálltunk, és lazán 3 körül beértünk Laredo-ba. A nálam levő kamera memóriakártyája meg betelt, így Éda örökítette meg a kis fényképezőgépével a várost:

Ahogy egy szülinaphoz illik, a szállás az út városba vezető szakaszán volt. :) Max öt perc alatt meg is találtuk, a templom melletti cellákban aludhattunk volna, 13 cm2-es ablakokkal. Hát, könnyű volt a döntés, továbbálltunk. Legalább 3 percre volt a következő, a Buen Pastor.

Mikor becsöngettünk, egy ezer éves csak spanyolul beszélő apáca jött le lifttel, hogy felvegye az adatainkat. A kis recepciós íróasztal mögé akart leülni egy forgó székre, de percekig tartott, mire eltalálta a fenekével stabilan a szék közepét. Nagyon izgultam hogy ne boruljon le. Majd elkérte a zarándok izazolványunkat, és 3-3 percig igazgatta a pecsétet, hogy pontosan eltalálja a négyzetet és ne lógjon ki sehol a pecsét. Olyan volt az egész mintha egy paródiában lettünk volna, csak nem lehetett neveni mert véresen komoly lett volna, ha mondjuk mégis leesik a székről.. Majd fizettem, és mivel nem volt visszajárója, eltűnt a pénzemmel. Azzal fárasztottam Édát hogy biztos el fogja felejteni. Felmentünk a kis szobánkba, lezuhanyoztunk, és megjelent egy másik apáca, és hozta a pénzt. Majd irány az óceán!

Amint levettem a parton a cipőmet és a lábam belefúródott a homokba, a fájdalom elpárolgott. Egy órát sétáltunk a parton, játszva az óceánnal. Ez volt az első alkalom hogy belementünk, mármint amennyire felhajtott nadrágal kivitelezhető. Kb. egy óra telt el így, megigézve bandukoltam a parton mint aki se nem lát, se nem hall, csak az óreán érintését figyeltem, a hullámokat, a víztömeget, akárcsak ők:

Majd kimentünk az óceán melletti sétállóutcára, és megörökítettük a tappancsinkat:

A vízhólyagokról sok szó esik a camino-s fórumokon, de a kiütésekről, vagy például a szemem alatt bejelenő piros pöttyökről sehol senki nem tett említést. Gondoltam hogy a megerőltetéstől van, hogy a kis testem így tiltakozik az agyam diktálta tempó ellen, de ijesztő volt.

Aztán elmetünk kaját venni, és a Buen Pastorban megettük a salinkat, a sajtot meg a halat. Majd vettem egy üveg bort (a német bácsik minden egyes este betolnak egy üveg spanyol vörösbort, lehet ez a titkuk) és megittuk a szobánkban, szülinapi ivászat gyanánt.

Érdekes 30. szülinap volt. Kaptam néhány kedvesen váratlan sms-t, szerelembe estem az óceánnal, majd egy apácák által üzemeltetett szálláson becsíptem. Köszönet a napért.