elcamino

Az összes pózt kipróbáltam a buszon. Lehet hogy még aludtam is. Barcelonában az utolsó buszmegállóban szálltam le, mivel mikor megérkeztünk, még sötét volt. Mini városnézés lehetett volna, ha valaki mondta volna épp hol vagyunk. Miután leszálltam, rá 10 percre kiderült hogy elhagytam a kis lila zacskómat, amit végighurcoltam Észak_spnaoylországon, hogy ne nejlonzacskózzak. Tele volt kajával és anyukámtól meg benne maradt az anyukámtól kapott gyapjúzokni. Visszamentem, h kapja meg az esélyt h visszatalál hozzám, de a bus már sehol nem volt.

Hogy ne csak a szavak bizonyítsák mennyire komolyan vettem az elvesztés élményt, íme a videó:

Elgyalogoltam a Norde-ra, 1,5 órát kavarogtam. Ott végre kaptam térképet, és megszabadulhattam a hátizsákomtól. Ujjé!!! Majd szenteltem egy kis hisztirohamot annak h nincs kajám. Remélem nem sokáig fog tartani ez az érzés, hogy ha nincs nálam avokádó és kenyér, akkor nem érzem jól magam. Aztán gyalogoltam 2 órát, megérkeztem az Arc de Triomf-hoz. Majd végre lecsüccsentem.

Majd egy nagy séta egy mégnagyobb parkban, végül bevetettem magam a belvárosba. Majd valahogy odatévedtem a St Maria del Mar-ba, gondoltam megpihenek. Kb 10 percig bírtam, teljesen besokalltam a várostól. A tömeg, az épületek, az utcák kiütötték a biztosítékot, még akkor is ha mindez Barcelónában történt. Hm. Biztos éhes vagyok. Vettem avokádót meg kenyeret, emg narancsot, és irány a tengerpart. Az legalább mindehol ugyanazzal az életérzéssel kecsegtet.

Kifeküdtem, ettem 3 narancsot. Most jó.

Fél percenként masszázst árulók jelentek meg, és kérdezték, hogy akarok-e? Zaklatás volt itt a tengerpart is. At hiszem túl nagy falat volt nekem ez a Barcelona egy nap alatt projekt. Próbáltam magamba szívni, eldugott utcákon sétálni, cafe con lache-t inni, mint aki otthon van, de túl sok az ember, túl sok a túrista, sok a város meg a nyomasztó utcái, mega  bolt, ahol csak azt nem kapod meg amit keresel.

Feladtam, irány a Nord. Felszedem a táskám. Pihentem kicsit az állomáson, majd már csak 2 dolgom volt itt, képeslapokat venni, írni, feladni, és kaját venni az útra. Sikerült kifognom egy olyan boltot ahol 6 narancs meg 1 túlérett avokádó 8 euro volt.. kicsit átvágtak. Majd elbattyogtam a Saint-re, ahonnan a buszom indult. A busz- és vonatvégállomás itt egy helyen van, így kiderült h fel is tudom adni a képeslapokat. Kb. egy órával korbban érkeztem meg, így megkerestem a postaládát ami a vonatvégállomáson volt, és őrült írásba fogtam, felbélyegeztem a képeslapokat. Majd közben rájöttem h a lemerült telefonomban vannak a címek, és csak egy címet tudok fejből, a cégemét.. Mind1, majd odaadom őket személyesen, írtam tovább. 15 perccel indulás előtt fejeztem be. Felpattantam, kivettem a fogkefémet a hátizsákból és beleraktam az övtáskámba, h minden nálam legyen, ami a 30 órás úthoz kell. Majd irány a postaláda. Bedobtam az egy darab képeslapot, majd megálltam, hiányérztem van. Hol a hátizsákom?

Sehol nem volt. Kiraboltak. Hisztiroham, dühroham, próbáltam feltűnően rohangálni hátha valaki észreveszi mennyire dühös  vagyok. Hátha valaki segít.. Ott álltam, mint egy csöves, Barcelona legnagyobb közlekedési csomópontjában, kirabolva, fáradtan. Átmentem a buszvégállomásra, kérdeztem a kedves biztonsági őrt aki kinyomozta nekem hol a postaláda, hogy most mit csináljak? Hol a rendőrség? Kérdeztem az Orangeways-eseket, hogy akkor elmehetek-e a rendőrségre, késik-e az a busz, megvár? Mert egy hete 2 órát késett.. Úgy néztek rám, mintha semmi okom nem lenne rá hogy teljesen szét vagyok hullva, azt mondták ha elmegyek, lekésem, nem garantálnak semmit. Ősköcsögök voltak. Leültem, a düh könnyei lüktettek a szememen. Végülis minden nálam van ami kell. Azt a sok kölcsönruhát, polárt, kirándulógatyát, esőkabátot meg majd valahogy megveszem a delikvenseknek. Majd jött a biztonsági őr h fekete-e a táskám, nem zöld. Odamentem. Ott volt a kibelezett táskám. A forintot is benne hagyták. Egy dolgot vittek el, a zarándok útlevelemet. Végre bőghettem és röhöghettem.

A busz időben jött, és az egyetlen nem román lány mellé keveredtem, aki francia volt. Ha valaha eljutok Indiába, és buszra ülök, megvolt a tréning. Mindenkinek csak ajánlani tudom, csecsemő, madarak kalitkában. A sofőr végig cigizett a buszban. Méltó befejezése egy barcelonai napnak.

Majd pörögnek a kilométerek hátrafelé. Itt jöttünk stoppal, ott álltunk  meg. 30 órám van megérkezni az életembe.

Egyszer csak kapom az sms-t hogy Welcome in Croatia. Hm. Kár hogy nem kéne Horvátországban lennünk. Majd hajnali kettőkor felnézek, ez vajon Zágráb? Ha most itt jobbra fordulunk és egy irodaépület lesz itt, akkor ez Budapest. Hm. Ha most itt ballra és ott az Infopark akkor ez nagyon Budapest. Ok, Budapesten vagyok. Szupi. De ilyenkor hogy jutok haza? Senki nem veszi föl. Hogy-hogy nem 7-re érünk be? a 3-as vonattal mentem haza, 4-kor a saját ágyamban aludtam.

Egyedül voltam az albergue szobámban, addig alhattam, ameddig nem szégyelltem. 12-kor kellett kicuccolni, kb. 10-kor elindultam sétafikálni. Semmi dolgom.

Nem megyek sehova. Nincs cél. Maradnak a berögződött rutinok. Cafe con leche. :)

Elmentem jegyet venni. Megkérdeztem a bárban a srácot, mennyi idő alatt jutok el gyalog az állomásra. Egy órát mondott. 15 perces séta volt, biztos gyakran gyalogol. Megvettem a jegyet Barcelonába. Aztán dokumentáltam a Szt Márk teret.

Bementem megint a Katedrálisba, csináltam fényképet ott, ahol ki volt írva, hogy nem szabad. Csak ott.

Majd bekattantam, hogy tartozom annyival kalandokért, hogy elmegyek a rendőrségre és feljelentést teszek a szatír ellen. Elmentem. 15 perc alatt sikerült találniuk valakit aki valamennyire ért angolul. Elhadartam. Aztán elmondtam lassabban. Végighallgattak, majd azt mondta a tag, h nem tud mit tenni, az másik körzethez tartozik.

Imádom őket, de ez a rendszer így elég működésképtelennek látszik.. bármit akar az ember elintézni, ahhoz 3x annyi enegia kell, mert mindenre tesznek. Ami sok esetben előny, hisz ugyanúgy nem izgatja őket ha éjfélkor becsöngetsz idegenként, vagy hajnali 6-kor kelted őket. Nem baj, megtettem az ügyért azt, amit tudtam, elrohantam az albergue-be, kicuccoktam, és uzsgyi a buszvégállomás. Buszra föl, kezdődhet a buszkirándulás.

14-kor indul a busz, és 7-8 körül ér be Barcelonába.

Arzuába 47 perc alatt ért a busz, de mégsem, ez A Coruna volt. :) Egy utolsó pillantás az óceánra, kellemes meglepetés. :)

Telnek, múlnak az órák, próbálom belőni hol vagyunk. Az Alsa annyira kedves, hogy minden megállónál mindenkit felébreszt, és kihajja a népet a saját maga üzemeltetett vendéglátó ipari egységbe.

Hajnali 3-kor fél órás szünetet tartottunk. Mikor máskor?

Az kattog a fejemben, milyen jó ez a környezetvédelmi alibi. Adok magamnak 2,5 napot megérkezni. Nincs repülő, száguldás, nem olyan hirtelen jön a vége, mint egy villanás, amiről csak rémlik hogy láttad de nem vagy biztos benne. Visszafelé robog a busz, néha bevillan egy-egy kép, hol mi történt.

15 óra Barcelonáig. 21 nap gyaloglás 15 óra alatt busszal. 1,5 óra repülővel. De kinek kell a sebesség, mikor a lényeget csak egy hullócsillagnak látod, amiről tudni véled, hogy elmulasztottad?

Mostantól a terv 40 km gyaloglás-20-30 km buszozás, és célhoz érek. Íme egy kis búcsúvideó a kis csöves-romos városkától, a hullajelölt fuldoklótól, a német sráctól: 

Azt tervezgettem hogy meteszem az első 40 km-t, és busszal megyek tovább Baamonde-ból, de a végén nem volt busz, mire megérkeztem. A táj az első 16 km-en Godam-ig hegyes volt, csóró tanyákkal, finom hegyi levegővel. Majd a következő 22 síkon ment, szögegyenesen. Tanyák, kőkerítések, bárányok, akik ugyanúgy csóválták a farkincájukat, mikor szopiztak, mint a kutyus.

Voltak olyan kanyarok ahol a pálya mellett kellett mennem, így sikerült megpillantanom az első Santiago táblát:

Az utolsó előtti pihenő, még a mennyországban, a Pokol klub előtti állomáson. Mikor még nem tudtam mi vár rám, csak a testemmel meg az elemekkel küzdöttem:

Így kénytelen voltam a szupermodern Villanova-i albergue-ben aludni, amitől már első ránézésre kirázott a hideg.

Acélszürke márvány, feketére festett szobák. Recepciós nincs sehol. A néhány hónappal ezelőtt meghalt kollégám spanyol változata nyitotta rám az ajtót, ez volt a 2. hidegrázás. Brrr. Ugyanaz az alkat mint ő, ha távol akarod tartani tőle magad, annál jobban szeretné kimutatni a kedvességét. 13x elmondtam neki hogy nem beszélek spanyolul, de ő ettől függetlenül magyarázott. Odaült az asztalhoz, ahol a vacsimat fabrikáltam a recepció mellett: Ruccola és tonhal. Illett ez a kesernyés saláta a szörnyű helyhez és a halottidézéshez.

Még1x elmondtam hogy nem értek spanyolul, ő meg röhög. Nem tudom milyen lesz egy ilyen taggal egy szobában aludni. Igazából nincs zarándok igazolványa sem. Kíváncsi vagyok, beengedik-e, végigröföghetné az éjszakát. Úgy röhög hogy a szipogásból néha röffent.

Egyetlen meneülési tervem volt a tag elől, átmentem a szomszéd bárba, kértem egy teát. A recepciós azt mondta hogy a recepciós egy óra múlva fog megjelenni az albergue-ben. tehát addig várok itt, de a spanyol barátom megjelent. Megijedtem h leül mellém, de szerecsére csak cigit vett. Nem kell mondanom hogy a halott kollégám is piros Malbit szívott. Hidegrázás. Brrr.

Eltelt az óra, és mire visszaértem, a recepciós már nem volt ott. Elment. No comment. Majd reggel jön. A következő sokk hogy megjelenta  tüdőbeteg hullajelölt hálótársam, az álomrabló fuldoklógép. Nem tudom leírni mit éreztem. Hogy kerül ide ilyen tüdővel. Nem bírom ki ha ezzel a csapattal kell egy szobában aludnom... hogy lehet hogy 2 napra vagyok a céltól, és kísért a halál, egy halott kripta jellegű modern építményben? A következő zarándokcsapat egy roma család volt, kis gurulós batyuval, faragott székecskét hurcoltak. Kész. Olyan volt mintha egy laboratóriumban egy kémcsőben ülnék és valaki csepegtetné be hozzám 1-1 félelmemet, vajon hogy reagálok. Majd megjelent végre egy spanyol pasi aki kiszúrta hogy totál kétségbeesve, elsápadva figyelem h most mi lesz, és még angolul is volt kicsit hajlnadó beszélni velem, ami megnyugtatott, majd egy fiatal párocska is megjelent. Végre normálisnak tűnő emberek... A recepciós mégis előkerült, a háta közepére kívánt mindenkit, 20 percig tartott a munkássága még mindenkit felírt és lesarcolt, majd idegesen lekoccolt. Spanyol munkamorál.

Ok. Egyetlen lehetőségem van, hogy aludjak és ne rettegjek egész éjjel attól hogy lekapok valami gyilkos kórt, hogy bemegyek a lezárt szobába, amit egy piros szallaggal el is barikádoztak. Beléptem, de láttam hogy már vannak a szobában. A párocska volt az. Nem mondhatnám hogy örültek nekem, mikor a pasi nevetve eltorlaszolta belülről az ajtót, majd meglátott. Szegények, most mit tegyek, vagy nekik egy forró éjszaka hiánya, vagy nekem a pokol a szomszéd szobában, nulla alvással a holnap 40 kili előtt.

A sötétszürke szobában az egyik sarokban a felső emeleten vackoltam be magam. Lementem zuhanyozni, mire feljöttem, eltűntek. A szélvihar tépi e szörnyű hely ablakait, a neont nem lehet lekapcsolni. Egyedül a sötétszürke modern épület szobájában. Csak a szél. Kicsit nyomasztó. Aztán hallom a köhögést a szomszéd szobából, és megnyugszom hogy mégis kicsit jobb helyen vagyok, mintha ott lennék. Majd a fejem felett levő neon elkezd villogni, berregni. Kész ez a hely. A recepciós bunkó, és minden fura. Mind1, reggel 8-kor megy a buszom.

Az albergue-ben ketten voltunk egy 25 éves német sráccal, aki Santago-ból ment visszafele a camino-n. Vicces volt hallanom, hogy már a második napon sms-t küldött a családjának h itt a vége, fuss el véle. Ugyanis nem vitt elég vizet magával a rekkenő hőségben, és letévedt. Rossz irányba kanyarodott. Mosolyogtam rajta, hogy neki ez a második camino-ja, mégse érzi merre van az út. És simán megissza az utolsó korty vizet, mielőtt kúthoz érne. Sose tennék ilyet.

Vettünk egy üveg bort, meg vacsinak valót, kiderült, hogy 25 évesen mindent felborított az életében, dobta a csaját, eladta a lakását, felmondott, mikor ki akarták nevezni a nagyfőnök helyettesének, és eljött. Már végigment a portugál úton, most pedig ad magnak egy évet arra, hogy eldöntse, mit akar. Gyalog megy el innen haza, majd talán Ausztráliába. Jó cél. Gondolom tipikus pénzhajhászó irodakukac volt, még be nem kattant.

Fura volt egy teljesen idegennel úgy vidámkodni, mintha együtt nőttünk volna föl. Sétafikáltunk a városban becsípve, találkoztunk egy helyi német bácsival is, majd játszótereztünk, minden olyansmit, amit mostanában felnőtt fejjel nem szoktam, de a régi életemhez hozzátartozott.

Később csatlakozott egy köhögős hippi is, szörnyen nézett ki, féltem tőle. Egy szobámban fogunk aludni, jobban félnék ha egyedül aludnék a fenső emeleten. Holnap kb. 60 km-t kell megtennem, 30-at gyalog, 30-at busszal. Hajrá kislány! Kb. olyan mint tíz éve Amerikában, magamat bíztatom.. 3, max 3,5 napom van hátra óceán nélkül. Végülis miatta jöttem, őt meg már elhagytam. Azt hiszem, spanyolul az óceán szó nőnemű, megint elhagytam anyám, újjászülettem.

Éjjel megjött a fuldoklós, szuszogós, köhögős zarándok, és lecuccolt a szoba ellenkező végébe. Feküdtem a sötétben, tágra nyílt szemekkel bámultam a falat, és hallgattam ahogy minden pillanatban fuldoklik, éjszaka még durvább mint nappal. Nem tudom mennyi idő telt el, mikor összecuccoltam a sötétben, és felmentem a felső szobába. A német srác utánam. A köhögős még így is annyira fuldoklott, hogy egész éjjel tőle zengett a ház. Milyen lehet mikor 40-en vagytok a szobában és őkelme alszik az emeletes ágyad tetején?

Azt a sztorit szőttem a fickó köré, hogy egy kb. velem egykorú srácnál tüdő daganatot diagnosztizáltak, és kb. 2 éve eldöntötte, hogy nem kell több kemo, azóta se vágatta le a haját. A fogai is szörnyen néztek ki, de nem csöves volt, szuper kis hátizsák, jó cipő, hozzá képest én voltam a csöves. Ki tudja mi lehet a története? Semmit nem tudtam róla, de kimeredt szemekkel kombináltam a sötétben, kibámulva az ablakon, majd végre valahára elaludtam.

Lehet a tegnapi sörözés kicsit betett, de kb. délután egykor értem Ribadeo-ba. Az úton végig szemerkélt az eső, néha eltévedtem. Még a Ribadeo-ba vezető híd előtt elidőztem a parton, könnyes búcsút véve az óceántól.

Pápá1.

Pápá és napsütés:

A hídon elrontottam egy fotót, videó lett belőle, de most nagyon élvezem hogy nem sikerült. :)

Majd találkoztam a dagadt bokájú némettel a buszmegállóban.  Kb. 30 km-t kellett buszoznom, a menetred persze sehol, de a pultos pontosan tudta hogy 14.40. Kb. 35 perc volt az út, ennyi idő alatt 3 km-t tudnék metenni gyalog. Utána gondoltva, csak 12 km-t gyalogltam.. mégis minden bajom volt. Szúrt a mellkasom, kisugárzott a hátamra.

A madridi dán lány ezt úgy írta le, hogy a fájdalom csak jön és megy, aztán valahol máshol üti fel a fejét. A lábam többé kevésbé ok. Minjárt pihenhetek. Már csak 4 nap. Ezt az utat tettem meg ma, de nem kerültem meg az öblöt, csak átmentem a hídon:

Mononedo-ban azonnal a rendőrséghez irányítottak, hiszen ők adják a kulcsot az albergue-be. Nehezen de sikerült megtalálnom az internacionális kéz-láb spanyolommal a rendőrséget, amire nem volt kiírva hogy rendőrség, de zárva volt. Azt mondták majd figyeljem a rendőr autót.

Addig is irány egy vendéglő. Az legvonzóbb helyen pocsék volt a pincérnő modora, így inkább betértem egy kevésbé hívogató helyre egy menu del dia-ra. A pincér tűzoltó volt és örült hogy angolul beszélhetett velem, menu del dia-ként elkészítettek nekem amit akartam. :) A végén még egy szörnyű tiramisut is ettem.

Mire végeztem a rendőrség is kinyitott, kaptam egyszer használatos ágyneműt, a rendőr pedig elhozott az örsről az albergue-be. :)

Folyt. köv.