A spontán dolgok a legcsodásabbak, talán így tudnám leírni utólag Portugalete - Castro Urdiales közöti utunkat.

Előző nap még azon gondolkoztam hogy oké, ha eltévedtünk menjünk ezen az úton, de az óceán annyira vonzott, hogy nem volt nehéz beadni a derekam és vonatra pattanni, hogy újból találkozhassam őkelmével. Az óceán mellett állva bámulva a hullámokat nem nehéz rájönni, miért volt nagy hatalmú isten Poszeidón, a tenger istene, pedig ő csak a kistesója az óceánnak.

Aznapi tervünk Portugalete-Pobena volt, ami 13 km, tehát 2,5 óra. Ezért nem keltünk korán, kellemes sétafikálósnak ígérkezett a nap. Egy mocskos kávézóban elfogyasztottam a caffe con lache-met, és mentünk. A terep egyszerű volt, végig lapos. Úgy tűnt már most, hogytúl vagyunk a hegymászós szakaszokon. Éda megindult előre, benne több szusz volt, mint bennem. Nem beszéltünk meg semmit, hogy hol találkozunk, csak mentünk előre. Ha öszefutunk jó, ha nem akkor is. Nekem fájt a bal achillesem, neki a bilbaoi pihenéstől rendben volt a térde. Majd találkoztam egy pacival, ahogy máskor sosem szoktam, feküdt az út szélén:

Aztán beértem egy településre, néztem a kávézókat hol lehet kalandtársam, de nem láttam. Majd egy óceánpartra néző teraszú kávézóból került elő. A két német bácsi pont ugyanekkor ért ide, pedig azt hittük, már sosem találkozunk. Bevittem a cuccom, és kimenem a teraszra, hogy feltuningoljam magam a szokásos édességbombámmal, még azzal a naív hittel, hogy mindjárt ott vagyunk Pobena-ban.

Nekünk már csak néhány km volt hátra, a német bácsiknak meg plusz 25. (A fiatalabb 68, az idősebb 71 éves volt.) Hamarosan megint óceánpartra értünk:

Ezt a strandot követően a hegyoldalban sétálltunk, néha esett az eső, de ámulatos volt. Kilométerek és kilométerek tűntek el a hátunk mögött, hihetetlen környezetben. A spanyolok meg csak jöttek szembe, és nem tudtuk hogyan kerültek ide, a nagy semmi közepére, ahol nincs csak egy sétálóút meg az óceán. Az életérzést nem adja vissza, de a fantáziát talán beindítja:

Faltuk tovább a kilométereket, de Pobena sehol. Valahogy mégis rájöttünk, hogy már rég elhagytuk, de szerencsére nem vettük észre. Az volt a terv hogy ha nem alhatunk ott buszra ülünk, hogy ne kínozzam tovább a kis testem. Azonban nem vettük észre mikor elhagytuk Pobena-t, csak átadtuk magunkat az elemeknek, az óceánnak, az esőnek, a felhőknek, csacsiknak, kecskéknek, kutyáknak, sirályoknak, a nagy zöldségnek és kékségenk, és sok-sok km után megpillantottuk a Castro Urdialest.

Nagyon eleredt az eső, mire beértünk a városba, de végre megtaláltuk az alberguet. Egy vidám társaság fogadott minket, akik épp befejezték a hosszúra nyúlt ebédet. Örültek nekünk ki tudja miért. Gyorsan lezuhanyoztunk, mert meghívtak minket enni, tonhalsalátával, sütivel és finom spanyol borral édesítettük meg az esténket. Lassan a német bácsik is megérkeztek, majd a 77 éves francia és az 58 éves spanyol úriember is befutott. Miután megérkeztek és letusoltak, azonnal elindultak sétállni.

Legalább annyit mentek naponta mint mi, azaz 40 km körül, hiszen  legtöbbjükkel már találkoztunk korábban 1-1 albergue-ben. Vajon a halál közelsége adott nekik annyi erőt, hogy 40 km/nap után még volt erejük elmenni várost nézni?

Ez volt a legszebb nap, a táj és a fogadtatás miatt, a terülj-terülj asztalkám és a sok-sok öreg bácsi miatt, akiket hajt az élet - halál.