elcamino

A spontán dolgok a legcsodásabbak, talán így tudnám leírni utólag Portugalete - Castro Urdiales közöti utunkat.

Előző nap még azon gondolkoztam hogy oké, ha eltévedtünk menjünk ezen az úton, de az óceán annyira vonzott, hogy nem volt nehéz beadni a derekam és vonatra pattanni, hogy újból találkozhassam őkelmével. Az óceán mellett állva bámulva a hullámokat nem nehéz rájönni, miért volt nagy hatalmú isten Poszeidón, a tenger istene, pedig ő csak a kistesója az óceánnak.

Aznapi tervünk Portugalete-Pobena volt, ami 13 km, tehát 2,5 óra. Ezért nem keltünk korán, kellemes sétafikálósnak ígérkezett a nap. Egy mocskos kávézóban elfogyasztottam a caffe con lache-met, és mentünk. A terep egyszerű volt, végig lapos. Úgy tűnt már most, hogytúl vagyunk a hegymászós szakaszokon. Éda megindult előre, benne több szusz volt, mint bennem. Nem beszéltünk meg semmit, hogy hol találkozunk, csak mentünk előre. Ha öszefutunk jó, ha nem akkor is. Nekem fájt a bal achillesem, neki a bilbaoi pihenéstől rendben volt a térde. Majd találkoztam egy pacival, ahogy máskor sosem szoktam, feküdt az út szélén:

Aztán beértem egy településre, néztem a kávézókat hol lehet kalandtársam, de nem láttam. Majd egy óceánpartra néző teraszú kávézóból került elő. A két német bácsi pont ugyanekkor ért ide, pedig azt hittük, már sosem találkozunk. Bevittem a cuccom, és kimenem a teraszra, hogy feltuningoljam magam a szokásos édességbombámmal, még azzal a naív hittel, hogy mindjárt ott vagyunk Pobena-ban.

Nekünk már csak néhány km volt hátra, a német bácsiknak meg plusz 25. (A fiatalabb 68, az idősebb 71 éves volt.) Hamarosan megint óceánpartra értünk:

Ezt a strandot követően a hegyoldalban sétálltunk, néha esett az eső, de ámulatos volt. Kilométerek és kilométerek tűntek el a hátunk mögött, hihetetlen környezetben. A spanyolok meg csak jöttek szembe, és nem tudtuk hogyan kerültek ide, a nagy semmi közepére, ahol nincs csak egy sétálóút meg az óceán. Az életérzést nem adja vissza, de a fantáziát talán beindítja:

Faltuk tovább a kilométereket, de Pobena sehol. Valahogy mégis rájöttünk, hogy már rég elhagytuk, de szerencsére nem vettük észre. Az volt a terv hogy ha nem alhatunk ott buszra ülünk, hogy ne kínozzam tovább a kis testem. Azonban nem vettük észre mikor elhagytuk Pobena-t, csak átadtuk magunkat az elemeknek, az óceánnak, az esőnek, a felhőknek, csacsiknak, kecskéknek, kutyáknak, sirályoknak, a nagy zöldségnek és kékségenk, és sok-sok km után megpillantottuk a Castro Urdialest.

Nagyon eleredt az eső, mire beértünk a városba, de végre megtaláltuk az alberguet. Egy vidám társaság fogadott minket, akik épp befejezték a hosszúra nyúlt ebédet. Örültek nekünk ki tudja miért. Gyorsan lezuhanyoztunk, mert meghívtak minket enni, tonhalsalátával, sütivel és finom spanyol borral édesítettük meg az esténket. Lassan a német bácsik is megérkeztek, majd a 77 éves francia és az 58 éves spanyol úriember is befutott. Miután megérkeztek és letusoltak, azonnal elindultak sétállni.

Legalább annyit mentek naponta mint mi, azaz 40 km körül, hiszen  legtöbbjükkel már találkoztunk korábban 1-1 albergue-ben. Vajon a halál közelsége adott nekik annyi erőt, hogy 40 km/nap után még volt erejük elmenni várost nézni?

Ez volt a legszebb nap, a táj és a fogadtatás miatt, a terülj-terülj asztalkám és a sok-sok öreg bácsi miatt, akiket hajt az élet - halál.

Nincs más dolgod, csak kövesd a jelet, nem lehet eltévedni. Ezt olvastam mindenhol. Két nappal indulás előtt még megpróbáltam letölteni a szállások listáját, térképpel, de feladtam. Az útikönyv abszolút ki volt zárva, az olyan lett volna mintha valaki megmondta volna hogy na, ez itt a fa, ez itt a fű, ez a katedrális, és szerettem volna mindenre magam rájönni, bármilyen irányítás vagy segítség nélkül.

Ez volt az elmélet amögött a gyakorlat mögött. Bilbao-ban jól bereggeliztünk az Albergege-ben, mert inkább volt egy szálloda, amin vannak diákoknak berendezett szobák, mint igazi zarándokszállás.

A camino alatt elképeztő mennyire érzékennyé válik az ember a természet adományaira, az állatokra, a novényekre,a élvezi a fű zöldjét, a levegő frissességét, a forrásvizet. Amint kiértünk Bilbao városból, találkoztunk is a helyi kecskegidákkal.

Megváltozott a táj is, kedves volt a monumentális óceanhoz képest. Az út óceánmentes eldugott omladozó templomok, patakocskák, erdők, folyópart mellett, vízesések felett vezetett. 20 km gyaloglást terveztünk, mert előző nap kicsit túlestem a ló túloldalára, ami négy óra gyaloglást jelentett volna mára. Azonban teltek múltak az órák, és bárhol kérdeztük merre van aznapi végcélunk, Portugalete, azt mondték a helyiek hogy messze-messze, vagy épp hogy az ellenkező irányba. Azonban az előző napok gyakorlata alapján nem lehetett tudni, hogy mit is jelent ez, vajon sosem közlekednek gyalog, vagy nem mozdultak ki a városból ahol élnek?

Hatkor behullottunk egy csuda kisvárosba, ahol bicikliverseny és ennek következtében nagy felbolydulás volt, és ki volt írva az útra hogy 29 km Portugalete. Hát ezt meg hogy?? Végig követtük a jelet. A Turistico Informacione zárva, senki nem beszélt angolul, alberge sehol. Édának azonban sikerült leszólítania a város egyetlen angolul beszélő lakóját, aki elmesélte hogy ez is a camino, egy nagyonősi út, ami nem túl ismert, azt is elárulta hogy semmilyen szálláslehetőség nincs a városban. De 20 perc, azaz HÚSZ PERC vonattal Bilbao, onnan pedig megint 20 perc metróval Portugalete. Tehát irány a vonat. Kicsit széthullva, de vidáman zötyögtünk vissza Bilbao-ba.

A következő csoda a pályaudvaron várt, ahol a biztonsági őr beszélt angolul, elmondta hogy juthatunk el Portugalete-be.

Hogy hogyan lett a 20 km-ből minimum 33? És mint a térkép is mutatja, hogyan mehettünk az ellenkező irányba? Nagyon egyszerű. Nem volt nálunk se térkép, és ha el is mentünk egy-egy mellett, azt feltételeztük hogy egy kanyarral majd Portugalete-be jutunk végül. Ez gyakran megesik a camino-n, hogy nem a legrövidebb úton megy az ember. Sokszor vannak kósza jelek, amiket egy hét után már rutinból nem követ az ember, ráérez, melyik az "igazi". De mi nem voltunk se rutinosak, se felkészültek. Csak mentünk, lesz ami lesz. Ez lett:

Portugalete-ben is várt egy kisebb kaland, hiszen a szállásunkról annyit mondtak a helyiek, hogy messze van. :) A végén egy rendőrnő szaladt be a rendőrörsre, és hozott ki nekünk egy térképet, amire rárajzolta hogyan juthatunk el a Panzióig. Max 10 percet kellett gyalogolnunk. A Panzió portása pedig egy órát töltött velünk a portásfülképen, hogy segítsen szállást keresni következő napra. Két albergue-et hívott fel, mire megtudtuk h kb 40-45 km-re van a következő szállás. NEEEEE. :) A lelkem képviselve a lázadozó testemet visított. Nem létezik. Mind1.

A napot egy koccintással fejeztük be egy bárban, Éda borozott, én meg egy pohár spanyol sörrel valóra váltottam több napos álmomat. :) Egészségetekre!