Nincs más dolgod, csak kövesd a jelet, nem lehet eltévedni. Ezt olvastam mindenhol. Két nappal indulás előtt még megpróbáltam letölteni a szállások listáját, térképpel, de feladtam. Az útikönyv abszolút ki volt zárva, az olyan lett volna mintha valaki megmondta volna hogy na, ez itt a fa, ez itt a fű, ez a katedrális, és szerettem volna mindenre magam rájönni, bármilyen irányítás vagy segítség nélkül.

Ez volt az elmélet amögött a gyakorlat mögött. Bilbao-ban jól bereggeliztünk az Albergege-ben, mert inkább volt egy szálloda, amin vannak diákoknak berendezett szobák, mint igazi zarándokszállás.

A camino alatt elképeztő mennyire érzékennyé válik az ember a természet adományaira, az állatokra, a novényekre,a élvezi a fű zöldjét, a levegő frissességét, a forrásvizet. Amint kiértünk Bilbao városból, találkoztunk is a helyi kecskegidákkal.

Megváltozott a táj is, kedves volt a monumentális óceanhoz képest. Az út óceánmentes eldugott omladozó templomok, patakocskák, erdők, folyópart mellett, vízesések felett vezetett. 20 km gyaloglást terveztünk, mert előző nap kicsit túlestem a ló túloldalára, ami négy óra gyaloglást jelentett volna mára. Azonban teltek múltak az órák, és bárhol kérdeztük merre van aznapi végcélunk, Portugalete, azt mondték a helyiek hogy messze-messze, vagy épp hogy az ellenkező irányba. Azonban az előző napok gyakorlata alapján nem lehetett tudni, hogy mit is jelent ez, vajon sosem közlekednek gyalog, vagy nem mozdultak ki a városból ahol élnek?

Hatkor behullottunk egy csuda kisvárosba, ahol bicikliverseny és ennek következtében nagy felbolydulás volt, és ki volt írva az útra hogy 29 km Portugalete. Hát ezt meg hogy?? Végig követtük a jelet. A Turistico Informacione zárva, senki nem beszélt angolul, alberge sehol. Édának azonban sikerült leszólítania a város egyetlen angolul beszélő lakóját, aki elmesélte hogy ez is a camino, egy nagyonősi út, ami nem túl ismert, azt is elárulta hogy semmilyen szálláslehetőség nincs a városban. De 20 perc, azaz HÚSZ PERC vonattal Bilbao, onnan pedig megint 20 perc metróval Portugalete. Tehát irány a vonat. Kicsit széthullva, de vidáman zötyögtünk vissza Bilbao-ba.

A következő csoda a pályaudvaron várt, ahol a biztonsági őr beszélt angolul, elmondta hogy juthatunk el Portugalete-be.

Hogy hogyan lett a 20 km-ből minimum 33? És mint a térkép is mutatja, hogyan mehettünk az ellenkező irányba? Nagyon egyszerű. Nem volt nálunk se térkép, és ha el is mentünk egy-egy mellett, azt feltételeztük hogy egy kanyarral majd Portugalete-be jutunk végül. Ez gyakran megesik a camino-n, hogy nem a legrövidebb úton megy az ember. Sokszor vannak kósza jelek, amiket egy hét után már rutinból nem követ az ember, ráérez, melyik az "igazi". De mi nem voltunk se rutinosak, se felkészültek. Csak mentünk, lesz ami lesz. Ez lett:

Portugalete-ben is várt egy kisebb kaland, hiszen a szállásunkról annyit mondtak a helyiek, hogy messze van. :) A végén egy rendőrnő szaladt be a rendőrörsre, és hozott ki nekünk egy térképet, amire rárajzolta hogyan juthatunk el a Panzióig. Max 10 percet kellett gyalogolnunk. A Panzió portása pedig egy órát töltött velünk a portásfülképen, hogy segítsen szállást keresni következő napra. Két albergue-et hívott fel, mire megtudtuk h kb 40-45 km-re van a következő szállás. NEEEEE. :) A lelkem képviselve a lázadozó testemet visított. Nem létezik. Mind1.

A napot egy koccintással fejeztük be egy bárban, Éda borozott, én meg egy pohár spanyol sörrel valóra váltottam több napos álmomat. :) Egészségetekre!