Már megint eldöntöttük hogy pihenő napot tartunk. Talán kezdtünk is ezzel unalmassá válni. Mert az úton nem te döntesz, hanem max amit dob a gép, azt kezelheted simulékonyan, vagy akaratosan. És mi egyre simulékonyabbakká váltunk.

TERV: mert tervezni kell.. Santillana del Mar-ig gyalog, aztán 20 km busszal Comillas-ig, mert ott van a nagybetűs Óceán. Meg is érkeztünk gyorsan Santillana-ba. Csili vili hely, olyan érzése van az embernek mintha egy miniatürizált budai várba érkezett volna. Kiülős KV-zó nincs nagyon, viszont Michelin csillagos éttermük van.

Még jött a busz, kiültünk a parkba, jógáztunk, napoztunk, majd elkezdtem szállíngózni az iskolai csoportok a parkba apácák vezetésével. Az egyik gyerkőc azt firtatta a többeiknek, hogy a nénik levetkőznek meztelenre. Furák ezek a spanyolok, elég távol voltunk attól hogy meztelenek legyünk.. Megvarrtam az övtáskám a parkban, majd elindultunk a buszhoz, íme:

Már csak néhány perc volt csak a busz érkezéséséig, de Éda rájött, h nincs meg a bankkártyája. Keresés, káromkodás, visszarohanás a parkba.. vajon a busz kegyes lesz hozzánk és késik? Eddig szinte minden nap ránktört a pánik, hogy ezt-azt elhagytuk: 1x Éda sapkája, majd öcsém esőkabátja, Éda kölcsönpolárja, Éda sálja (na ezt tényleg elhagyta) és most a bankkártya. Az estek 99 %-ban megkerül a tárgy, de a hiányérzet állandó. Hiszen bármit elhagysz, az hiányzozni fog, mert mindenből csak a minimálisat cipeled.

Szóval természetesen meglett a bankkártya, a leglogikusabb helyre rakta el, és a busz is késett. Elzötyögtünk Comillas-ig, kb. 15 perc alatt kiderült hogy az albergue másnap nyit ki, busz meg csak este jön. Így azt tettük ami a legkézenfekvőbbnek tűnt, dőzsöltünk. Egy pohár bor a legdrágább étteremben, majd óceán, és feltöltődve irány a legközelebbi albergue, ami elvileg 12 km-re van, San Vincente-ben.

Miután véget ért a szokásos óceán tematikájú meditáció, elindultunk. Az út egyenes volt és lefelé vezetett, és vagy három óra múlva megérkeztünk San Vincente-be. Hegyről repültünk lefelé, csillogott az óceán,  az öböl, és minden álomszerűnek tűnt. A településre egy hídon át vezetett az út.

Az albergue persze a hegytetőn volt. Fölfele mindig kilátástalannak és értelmetlennek tűnik, de mikor megérkezel, lezuhanyol, és iszol egy bögre teát, és a házigazda még vacsival is megkínál, akkor kerek a világ. A kilátás meg csoda.

Castro Urdiales után itt volt az 2. hely, ahol valóban otthonra leltünk. Egy szerelmespár, Sofia és Jose? volt a házigazda, a zarándokok pedig a gyermekeik. :) Mostak ránk, főztek ránk, meleg itallal kínáltak. Volt egy agyon kényeztetett cicájuk is, aki épp akkor pattant föl az asztalra és döntötte fel a vázát, mikor kérdeztem Sofiát, hogy hívják a cicót.

Ezeregy kép díszíti a falat, mindegyiket a zarándokokkal. A camino az életük, és nem szimbolikusan. :)