elcamino

Nincs más dolgod, csak kövesd a jelet, nem lehet eltévedni. Ezt olvastam mindenhol. Két nappal indulás előtt még megpróbáltam letölteni a szállások listáját, térképpel, de feladtam. Az útikönyv abszolút ki volt zárva, az olyan lett volna mintha valaki megmondta volna hogy na, ez itt a fa, ez itt a fű, ez a katedrális, és szerettem volna mindenre magam rájönni, bármilyen irányítás vagy segítség nélkül.

Ez volt az elmélet amögött a gyakorlat mögött. Bilbao-ban jól bereggeliztünk az Albergege-ben, mert inkább volt egy szálloda, amin vannak diákoknak berendezett szobák, mint igazi zarándokszállás.

A camino alatt elképeztő mennyire érzékennyé válik az ember a természet adományaira, az állatokra, a novényekre,a élvezi a fű zöldjét, a levegő frissességét, a forrásvizet. Amint kiértünk Bilbao városból, találkoztunk is a helyi kecskegidákkal.

Megváltozott a táj is, kedves volt a monumentális óceanhoz képest. Az út óceánmentes eldugott omladozó templomok, patakocskák, erdők, folyópart mellett, vízesések felett vezetett. 20 km gyaloglást terveztünk, mert előző nap kicsit túlestem a ló túloldalára, ami négy óra gyaloglást jelentett volna mára. Azonban teltek múltak az órák, és bárhol kérdeztük merre van aznapi végcélunk, Portugalete, azt mondték a helyiek hogy messze-messze, vagy épp hogy az ellenkező irányba. Azonban az előző napok gyakorlata alapján nem lehetett tudni, hogy mit is jelent ez, vajon sosem közlekednek gyalog, vagy nem mozdultak ki a városból ahol élnek?

Hatkor behullottunk egy csuda kisvárosba, ahol bicikliverseny és ennek következtében nagy felbolydulás volt, és ki volt írva az útra hogy 29 km Portugalete. Hát ezt meg hogy?? Végig követtük a jelet. A Turistico Informacione zárva, senki nem beszélt angolul, alberge sehol. Édának azonban sikerült leszólítania a város egyetlen angolul beszélő lakóját, aki elmesélte hogy ez is a camino, egy nagyonősi út, ami nem túl ismert, azt is elárulta hogy semmilyen szálláslehetőség nincs a városban. De 20 perc, azaz HÚSZ PERC vonattal Bilbao, onnan pedig megint 20 perc metróval Portugalete. Tehát irány a vonat. Kicsit széthullva, de vidáman zötyögtünk vissza Bilbao-ba.

A következő csoda a pályaudvaron várt, ahol a biztonsági őr beszélt angolul, elmondta hogy juthatunk el Portugalete-be.

Hogy hogyan lett a 20 km-ből minimum 33? És mint a térkép is mutatja, hogyan mehettünk az ellenkező irányba? Nagyon egyszerű. Nem volt nálunk se térkép, és ha el is mentünk egy-egy mellett, azt feltételeztük hogy egy kanyarral majd Portugalete-be jutunk végül. Ez gyakran megesik a camino-n, hogy nem a legrövidebb úton megy az ember. Sokszor vannak kósza jelek, amiket egy hét után már rutinból nem követ az ember, ráérez, melyik az "igazi". De mi nem voltunk se rutinosak, se felkészültek. Csak mentünk, lesz ami lesz. Ez lett:

Portugalete-ben is várt egy kisebb kaland, hiszen a szállásunkról annyit mondtak a helyiek, hogy messze van. :) A végén egy rendőrnő szaladt be a rendőrörsre, és hozott ki nekünk egy térképet, amire rárajzolta hogyan juthatunk el a Panzióig. Max 10 percet kellett gyalogolnunk. A Panzió portása pedig egy órát töltött velünk a portásfülképen, hogy segítsen szállást keresni következő napra. Két albergue-et hívott fel, mire megtudtuk h kb 40-45 km-re van a következő szállás. NEEEEE. :) A lelkem képviselve a lázadozó testemet visított. Nem létezik. Mind1.

A napot egy koccintással fejeztük be egy bárban, Éda borozott, én meg egy pohár spanyol sörrel valóra váltottam több napos álmomat. :) Egészségetekre!

Mikor leültem pihenni, azt hittem hogy néhány km és célhoz érek, de nem így volt. Csak követtem a jelet, izzadtam, dobogott a szívem, és próbáltam nem a lábamra koncentrálni. Volt egy jó óra, még egyenesen kellett menni a betonúton az autók mellett, ami nem annyira tereli el az ember figyelmét az elemi nehézségekről, mint egy szép városka vagy egy erdő, de mentem tovább. Aztán jött egy nagy emelkedő, amikor tényleg az volt bennem hogy elegem van. Erre:

Szóval mázlim volt, hogy kaptam egy kis lelki vállba veregetést, hogy közel a cél, mármint hogy tíz km-es körzetben a cél. :)

Az út persze felfelé ment. Két videót is csináltam akkor, ami nagyon jól visszaadja az életérzést.

és amikor már a fűszálak is érdekesebbek mint  a gyaloglás:

Majd eltelt vagy 2 óra, erőltetett menetben, és ottvolt Ő, Bilbao.

A város fölötti helyen rengetegen bringáztak, nem is értettem hogy vajon ebből élnek, hogy ilyenkor tekernek? Mindenesetre sokkal több sportoló emberrel futottam össze az úton egy nap alatt mint itthon egy hónap alatt.

Láttam a várost, tudtam hogy van valahol egy ágyam, ami nagyon vár, már csak meg kell találni. Két alberge van a városban, a város két különböző szegletében, az egyik a camino városba vezető oldalán, a másik a kifelé vezető úton. Reménykedtem h Éda a közelebbiben foglalt szállást. Írt egy sms-t hogy a Hostel a camino-hoz közel van, jobbra el a sportpálya mellett. Ez az információ egy 350-ezres városnál annyira nem volt segítségemre. Igazából már a Katedráslisnál elveszettem az útonalat. Vagy 3x visszamentem a katedráslis melletti térképhez, de nem tudtam kiigazodni rajta. Éhes voltam, hulla fáradt, és ideges h nem tudom merre menjek. Elekzdtem embereket kérdezgetni, vagy fél órát bóklásztam, aztán annyira döhös voltam hogy senki nem tudja hol az alberge, hogy leültem egy padra, és sírtam, sírtam, sírtam.

Írtam egy sms-t Édának h küldje el a címet, meg az alberge nevét. A címet nem tudta, de legalább a nevet megkaptam. Láttam egy infopontot és bementem. A infopont inkább egy városrekonstrukciót bemutató kiállítás volt, de csodák csodája, a bent dolgozó lány beszélt angolul, és még internet is volt a bódéban, és megnézte nekem a hotel címét a név alapján. Mondta hogy gyalog nem tudok elmennioda, menjek metróval. Leírta szépen a megállók neveit, lerajzolta az útonalat. Közben végig folytak a könnyeim.

Hogy abba tudjam hagyni a sírást, metrózás előtt bementem egy boltba kaját venni és szépen felturbóztam a vércukor szintemet. Majd feladva a zarándok gyalogló mániáját, vettem egy jegyet és elmetróztam a megadott buszvégállomásra, ahol szintén senki nem tudta hogy merre van a Hostel. Egy fura fickó mégis kiszúrt, és elmondta az utat, egy ideig el is kísért, aztán vagy egy fél órányi hegymenet után ott voltam, a bilbaoi albergue-ben, ami kb. úgy néz ki mint egy bármilyen szálloda.

Felmetem Édához és lerogytam a földre a szobában. A szokásos zuhany és mosás következett, ami mindig erőt ad. A videón már nem látszik mi játszódott le az elmúlt órákban:

és itt van a kilátás az alberge-ből. Luxus.

Bilbao-ból ennyi jutott nekem a camino-n, annak ellenére hogy az egyik legnagyobb város az útvonalon. Talán a leghíresebb kultúrprogram a városban a Guggenheim Múzeum. De ha kevés időd van kompromisszumokat kell kötnöd, mi fontos? A camino vagy a városnézés? Én mindig a camino mellett döntöttem, ameddig éreztem energiát a tagjaiban, mert Bilbao-ba elmehetnék egy hétvégére is, ha annyira vonzana, de nem tette. Az út vonzott.

Kalandtársamnak fájt a térde, ezért úgy döntöttünk, hogy külön folytatjuk tovább. Ő elbuszozik Bilbao-ba, én meg megyek a Camino-n.

Tehát elindultam, és mint eddig minden nap, úgy kezdődött h nem találtam valamit, az öcsémtől kapott esőkabátot. Eda adott egy 1x használatosat, így meg volt olva, de fájt hogy elvesztettem valamit ami másé. Ezen kattogtam, hogy lehet hogy nem is kelett volna kölcsönkérni, ha nme tudok rá vigyázni...

Úgy számoltam h 2 szakaszt megyek egyszerre, és kb. 30 km lesz az út. Kíváncsi voltam, milyen lesz egyedül menni, mert teljesen más valakivel menni, aki előtt tartod magad, játszod a szerepedet, ami az elmúlt években kialakult köztetek, és más úgy, hogy egyedül vagy mint a kisujjam és nem számíthasz a másikra, csak magadra. Ilyenkor az ember nyílt lesz, mert nincs más lehetőség a túlélésre, ahol nem beszéled a nyelvet, nem ismered a környéket, csak bízol abban hogy minden ok lesz mert nem lehet másképp.

Szval elindultam, gyorsan elhagytam a várost.

Sosem néztem előre hogy mennyit kell menni pontosan, csak a lábam állapotán éreztem a kilométereket. Megérkeztem egy nagyon helyes kisvárosba és fogyasztottam, lábat lazítottam, és édességet tömtem magamba, mert hiszek abban hogy boldogít.

Majd kezdődött a neheze.

A nap második felében következett a határainkat feszegető, hisztis, fáradt, sírós kaland, de egy forró zuhany és egy pohár vörösbor feledtette a szerencsétlenkedést.

21 km után, fél 12-kor bementünk a helyi turistainformációba, hogy hol a következő szállás. Eligazítottak, hogy 22 km, de ha az előző terep nehéz volt, ez nagyon nehéz, és az első 5 km ki sincs táblázva. A legtöbb csapat 6-7 óra alatt szokta megtenni. MI AZ NEKÜNK! Akkor mi max öt óra alatt. Azt a tanácsot kaptuk, hogy vigyünk vizet, mert az sem lesz az úton, és elindultunk.

Amint kiértünk Debából elkezdődött a mászós szakasz. A jelekkel nem volt sok gondunk, a női megérzés mindig bevált. Persze a szívünk annyira dobogott hogy sokszor a madárcsicsergést se hallottuk.. A táj gyöngyörű volt, a hegyekről lenézni az óceánra olyan igéző hogy mindig azt érzi az ember hogy ezért bármi megéri.

30 km után kalandtársamnak kezdett fájni a térde, ezzel párhuzamosan pedig fogyott az erőnk, és a hitünk abban, hogy mennyire erős lányok vagyunk. Hegyre föl-föl-föl-föl-föl. Se egy tábla, hogy mennyi van még előtted, se egy kút. Alig volt nálunk étel, és csak fél liter vizet hoztunk fejenként. Eljött a pont amikor kipakoltuk az összes nálunk levő ehető dolgot és fáradtságtól remegő lábbal megettünk mindent, amit a zsebekben találtunk. Magok, aszalt gyümölcs, egy kis konzerv tonhal. Nem laktunk jól, de lelki erőt adott. Aztán tovább… megint elérkezett a pont, amikor Éda azt mondta, hogy neki meg kell állnia. (még szerencse)

Eszembe jutott a főnököm, aki azt mondta, hogy csináljak sok-sok képet, videót. Kérdeztem miről? Hát hogy mennyit szenvedtek. Ránéztem. Nem azért megyünk, hogy szenvedjünk, ez nem erről szól. Ez ugrott be. Hiszen az ember mikor küzd, akkor nem jut eszébe az rögzíteni, csak túl akar lenni rajta. De elővettem a kamerát és remegő kézzel csináltam egy videót.

Az öt perces pihenés abból állt, hogy kifeküdtem a földön, és és csak a szívem dobogását hallottam. Megdobogtattam a földet is, lüktetett alattam. Persze fel kellett állni. És tovább. Végre megérkeztünk egy táblához, és egy kúthoz. Ki volt írva mi milyen messze van. Markina 9. Mondtam Édának, hogy már megijedtem, hogy oda kell elérnünk. Erre ő: pedig oda. Csönd. 4 körül lehetett. Ezek szerint még 15 km-t sem haladtunk dél óta, pedig azt számoltuk, hogy 5-re odaérünk.

Bevallom, nem sokat beszélhettünk. Éda szenvedett a térdfájása miatt, én pedig csak úgy. 30 km felett a lábam elkezdett lüktetni, mintha vizet engedtek volna a bőrömbe. Végre csodák csodája, az út elkezdett lejteni. Kalandtársam annyira nem örült ennek, volt olyan pillanat, amikor a fájdalomtól sírva bicegett lefelé, nem tudva hogy, hogy akkor ezt most hogy lesz.

Végre megérkeztünk Markinába, bicegve, sántikálva, hisztisen és fáradtan. Nem mindennapi fogadtatásban volt részünk.

Majd elkezdtük keresni az albergue-et. Követtük a jelet. Embereket kérdezgettünk. Megtaláltuk. ZÁRVA. Ennyi volt kiírva. Mondtam hogy no para, nem létezik hogy nem találunk szállást, ebből élnek  errefele. Leszólítgattunk embereket, hogy hol tudunk aludni, mert zárva az albergue, azt mondták sehol. Nem létezik, ilyen nincs, gondoltam. Egy kismama elküldött minket a kocsmába, hogy ott kérdezzük meg. Éda megszólított egy pasit az ajtóban, aki mint kiderült a pultos volt. Azt mondta 7 km-re van a szállás. El tudom képzelni milyen arcot vághattunk. Erre azt mondta lejönnek értünk kocsival, üljünk le. Gondoltam most jön a lehúzás, taxi, drága szállás. :( De csak arra voltam képes h leüljek a kocsmában és a szememet mozgassam. Éda a pultnál szürcsölt egy narancslevet. Vártunk. Eltelt tíz perc, és a pultos elvezetett minket az autóhoz. Beszálltunk. A pasi kérdezte h milyen helyen akarunk aludni, mármint spanyolul. 10 perc alatt megérkeztünk, nekünk két óra lett volna négykézláb. Egy forró zuhanytól újjászülettünk, egy pohár spanyol vörösbortól pedig visszaszivárgott a spanyol életvidámság a lelkünkbe.

Mosás, és vacsi következett. Lementem, megmondtam nekik h vegák vagyunk, nem eszünk húst. Elsoroltam az összes szót amit spanyolul tudok. Paradicsom, tészta, tojás, sültkrumpli. Még a szomszédaink halászlevet, görög salátát és grillezett halat ettek, addig mi salátát paradicsommal, paradicsomos tésztát és sültkrumplit. Egy életre megtanultam, hogy nem mondom egy spanyolnak, hogy nem eszem húst, max azt hogy nem eszem csirkét, csak halat. Csodás volt a nap végére, és jóleső fáradtsággal beájultunk az ágyba.

Visszatekintve a gyaloglós napokra, ez a nap volt a leghúzósabb. Nemcsak azért, mert nem gondolkodtunk, nem voltunk tisztában az erőforrásainkkal, és nem voltunk felkészülve, hanem ezért is, mert nem hallgattunk a jelekre, még ha a jel hiteles forrásból származott is.

Ifjúkori hévvel elindultunk a mesés Zumaia-ból a reggeli csípős hidegben. Tanultunk a tegnapi éhgyomros kísérletből, és bőségesen bereggeliztünk. Faltuk a kilométereket, a friss levegőt, a Pireneusok látványát, az óceánt, a valószínűtlenül zölden világító réteket. Órák teltek el, és észrevettünk egy kis épületet a dobtetőn. Mi lehet ez? WC. Lehet, ez senkit nem nyűgöz le így leírva, de ott és akkor olyan volt mintha egy marék gyémántot kaptunk volna. :)

Majd találkoztam kedvenceimmel, a luxusjuhokkal. Nem hiszem hogy ismerek olyan embert ezen a földkerekségen, aki nem cserélne velük:

Megérkeztünk egy városkába, ahol a szintkülönbségeket lifttel vészelik át a spanyolok, és a camino is a lifteken keresztül vezet. :)

Mivel nagyon korán indultunk, gyorsan pörögtek az órák, sebesen fogytak a kilométerek, és fél 12-re megérkeztünk Deba városába. 21 kilométer volt a hátunk mögött, és szétcsattantunk az energiától. Nem kellett volna. Ez a kis hegyet másztuk meg délelőtt Zumaia-tól Debaig.

És ez volt előttünk. Talán jobb is hogy nem láttuk.