Kalandtársamnak fájt a térde, ezért úgy döntöttünk, hogy külön folytatjuk tovább. Ő elbuszozik Bilbao-ba, én meg megyek a Camino-n.

Tehát elindultam, és mint eddig minden nap, úgy kezdődött h nem találtam valamit, az öcsémtől kapott esőkabátot. Eda adott egy 1x használatosat, így meg volt olva, de fájt hogy elvesztettem valamit ami másé. Ezen kattogtam, hogy lehet hogy nem is kelett volna kölcsönkérni, ha nme tudok rá vigyázni...

Úgy számoltam h 2 szakaszt megyek egyszerre, és kb. 30 km lesz az út. Kíváncsi voltam, milyen lesz egyedül menni, mert teljesen más valakivel menni, aki előtt tartod magad, játszod a szerepedet, ami az elmúlt években kialakult köztetek, és más úgy, hogy egyedül vagy mint a kisujjam és nem számíthasz a másikra, csak magadra. Ilyenkor az ember nyílt lesz, mert nincs más lehetőség a túlélésre, ahol nem beszéled a nyelvet, nem ismered a környéket, csak bízol abban hogy minden ok lesz mert nem lehet másképp.

Szval elindultam, gyorsan elhagytam a várost.

Sosem néztem előre hogy mennyit kell menni pontosan, csak a lábam állapotán éreztem a kilométereket. Megérkeztem egy nagyon helyes kisvárosba és fogyasztottam, lábat lazítottam, és édességet tömtem magamba, mert hiszek abban hogy boldogít.

 

Majd kezdődött a neheze.