Visszatekintve a gyaloglós napokra, ez a nap volt a leghúzósabb. Nemcsak azért, mert nem gondolkodtunk, nem voltunk tisztában az erőforrásainkkal, és nem voltunk felkészülve, hanem ezért is, mert nem hallgattunk a jelekre, még ha a jel hiteles forrásból származott is.

Ifjúkori hévvel elindultunk a mesés Zumaia-ból a reggeli csípős hidegben. Tanultunk a tegnapi éhgyomros kísérletből, és bőségesen bereggeliztünk. Faltuk a kilométereket, a friss levegőt, a Pireneusok látványát, az óceánt, a valószínűtlenül zölden világító réteket. Órák teltek el, és észrevettünk egy kis épületet a dobtetőn. Mi lehet ez? WC. Lehet, ez senkit nem nyűgöz le így leírva, de ott és akkor olyan volt mintha egy marék gyémántot kaptunk volna. :)



Majd találkoztam kedvenceimmel, a luxusjuhokkal. Nem hiszem hogy ismerek olyan embert ezen a földkerekségen, aki nem cserélne velük:



Megérkeztünk egy városkába, ahol a szintkülönbségeket lifttel vészelik át a spanyolok, és a camino is a lifteken keresztül vezet. :)

Mivel nagyon korán indultunk, gyorsan pörögtek az órák, sebesen fogytak a kilométerek, és fél 12-re megérkeztünk Deba városába. 21 kilométer volt a hátunk mögött, és szétcsattantunk az energiától. Nem kellett volna. Ez a kis hegyet másztuk meg délelőtt Zumaia-tól Debaig.

 

És ez volt előttünk. Talán jobb is hogy nem láttuk.