A mai menünk lábkímélés. (micsoda újdonság) Ez annyit tesz, hogy többet megyünk ugyan,  a tervek szerint 25 kilit, de lassabban. Így érünk majd el egyszer csak Ribadesella-ba.

A napot azzal kezdtük, hogy átadtuk az enyészetnek a stoppoláskor oly hűséges táblánkat, de előtte lefényképeztük, és örökre a szívünkbe zártuk. Pápá.

Majd elsétáltunk a llanes-i kikötőbe, mert muszáj volt a gyaloglás előtt magunkba szívni az óceánt.

Mennyország gyanús tájakon keresztül vezetett az út, kellemes volt a levegő, eldugott pici tanyák mellett haladtunk. Egy pillanatra, mikor az ember megállt, és a száradó ruhát bámulta ahogy bele-belekap a szél, olyannak tűnt mintha egy álomban lennénk. Közben fekete csirkék kapirgálnak a domboldalon, néha kakas kukorékolt, és békés nyugalom öntötte el a környéket. A video sajnos hang nélküli.


szólj hozzá: Csirkék hang nélkül

Erdők, hegyek, csirkék és kakasok, kecskék és kolompoló lovak voltak a társaink, majd mini malacokkal is találkoztunk, amiből szívesen hazavittem volna egy-kettőt.

Teltek múltak az órák és a kilométerek, és 4 körül kezdtünk nyűgösek lenni, de valahogy mégis megérkeztünk Ribadesella-ba. Sütemény és KV következett, hogy az akutt alacsony vércukor szintemen időlegesen változtatni tudjak, majd kiderült, hogy nem alszunk itt. Az óceánparti albergue drága volt, az 5 km-re levő településen azonban csak 3 Euro volt a szállás.

Ekkor következett számomra a camnio legbotrnyosabb, -bénább és -idegbetegebb egy órája, a süti és kv ellenére... Megkérdeztük a helyiket hogy jutunk el a szállásra SanEsteban-ba, és az autóútra terltek minket. Éda ment elöl az úton, ahol száguldoztak az autók, én utána. Tudtam hogy rossz helyen vagyunk, hogy életveszélyben vagyunk, hogy ez nem a camino, de követtem. Ettől még idegesebb lettem, hogy miért követek valakit, aki nem sütizett be ésatöbbi. Majd szétrobbant a fejem, hogy mit keresek itt, hogy a megfelelő pillanatban miért nem mondtam hogy pápá, menj amerre akarsz, ezzel párhuzamosan meg halálfélelmem volt az mellettem elhúzó autóktól.

Eltelt egy óra, és megérkeztünk. A hely csöves volt, de olcsó, a víz hideg, bolt semmi. A spanyolul beszélő alberget "üzemeltető" nő sütött nekem egy tortillat 3 euro-ért. Az idegességem persze nem múlt el, a dühöm öngyűlöletté fajult, és lassan csillapodott. Megérkeztek a lengyel barátaink, akiket láttunk Ribadesella-ban, ők a camino-n jöttek.

Mikor végre már lehiggadtam annyira, hogy szavak tudtak kigördülni a számból, és Éda megkérdezte hogy van-e kedvem elmenni sétálni, kinyögtem hogy épp kérdezni akartam. Az apró településen igaz tényleg nicsen semmi néhány házikón kívül, de óceánparti hegyen fekszik. Csoda volt. Megindultam hogy elérek a partig, mint aki se nem lát, se nem hall, Édát valahol elhagytam, és megpróbáltam megörökíteni ami ott volt, valószínűleg sikertelenül.

És egy kis video itt.

A nap végén kiderült, hogy a hisztinek fizikai okai is voltak, 37 km-t mentünk a 30 helyett, amit érzékel a test. A cím egyébként nem tudom honnan jött, főleg a Hókuszpók.