elcamino

Egy teljes nap Bogotában, a 10 milliós városban. Budapest ehhez képest egy barátságos és nyugodt kisváros. Mégis annyira ismerős. 

Reggelire gyümölcslé guayabana-ból. és az este megkóstolt kukoricalepény: aprépa sajttal. Nyam. Az első képen a gyümölcs, a 2. képen pedig a Rosalba&Judit&a reggeli& csomó trópusi gyümölcs.

Aztán Bogota. Judit miatt minden ismerős. Felülünk egy buszra, nincsenek megállók és nincs fix útvonal. Ami fix valamennyire az az ár. De az se teljesen, ha az ember úgy inti le a buszt, hogy a mutatóujját fölfele mutatja, azt jelenti, hogy elviszel egy ezresért?

Ismerős minden. Bármit kérdezek, Judit tudja. Egy antropológus-szociológus érdeklődésével szívta magába Bogotát:

• hogy működik a tömegközlekedési rendszer, az utcák számozása (kaotikusan)
• hogy lehet fogyasztani a sok-sok gyümölcsöt
• mi az aqua aromatica
• hogy főzik a kávét, mi a neve a péksütiknek
• mi a minutos - mobilpercek minden szolgáltatóhoz

Ami különbség, az talán a bőség. Itt mindenből bőség van. Gyümölcsből és péksütiből. Bőség van a különböző féle emverekből: feketétől fehérig, indiántól a mindenféle keverékekig. És bőség van a nyomorból. Beteg kérdegetőkből, saját portékájukat rád tukmáló utcai árusokból, betegségből, esőből, párából, napfényből.

Milyen az átlag kolumbiai?

Az emberek 60%-ának nincs bejelentett munkahelye, egészségbiztosítása. A minimálbér most 78 000 Ft körüli peso, de minimálbért az kap, aki be van jelentve, tehát a lakosság 40%-ának jó része. A lakosság 28%-a (12 millió ember) 2 dollárból él naponta, őket hívja a statisztika szegénynek. A lakosság 16%-a (7 millió ember) 1,25 dollárból él naponta, ők a nagyon szegények. Aki 2 dollárnál többet keres naponta, na ő az, aki nem szegény. (Ugyanakkor 1 buszjegy 1 útra Bogotában 200 Ft-nak felel meg, bérlet nincs.)

Szinte mindenki dolgozik, a gyerekek épp úgy, mint az öregek. Mindent árulnak, ami árulható. Kézzel készített ékszerek, kötött sapkát, ételt, italt, kávét, vagy épp ha más nincs, megmérheti az ember magát 500 peso-ért egy mérlegen. Szuper kreativitás az életben maradásért, csak beteg ne legyen az ember lánya-fia, mert akkor se pénz, se gyógyszer, se egészségügyi ellátás. Ezért mikor odajön valaki széles mosollyal, hogy honnan jöttél, nagyon szép vagy, üdvözöllek az én gyönyörű országomban, tudsz spanyolul? Vegyél tőlem egy karkötőt. Az európai nő első reflexe, hogy mit akar ez tőlem? Vajon hányan vannak? Kirabol, ha nem adok neki valamit? 2 hét múlva ugyanerre a következő suhan át a fejemen a széles mosoly mögött, hogy tisztelem azt az erőt meg kitartást amivel próbál életben maradni.

Szemét

Az utca tele szeméttel. A kirakott szemeteszsákokat kibelezik az utcakutyák, és az újrahasznosításból élők. Az üzletekben ugyanazok az ételek kaphatóak, mint itthon, ugyanúgy a termékek nagy része szemét, de Bogota még nincs felkészülve a szemétáradatra. Nincsenek kukák, és a kukásautó is európai szemmel kiszámíthatatlan időpontokban viszi el a szemetet.

Bogotai ömegközlekedés

A közlekedési hálózat is többé-kevésbé szokásjogon alapul. Rengeteg cég üzemeltet buszokat, melyeknek nagyjából megvan az útvonaluk. Viszont nincs kiírva pontosan hogy mi az útvonal. A tízmilliós Bogotában úgy vannak eligazítva az utasok, mintha az lenne kiírva a buszra Budapesten hogy Budáról Pestre megy. Buszmegállók nincsenek, bárhol fel- és leszállhat az isten fia. Van egy új közlekedési forma eszköz, a Transmillenio, ami igazából egy olyan buszjárat, aminek fix megállói vannak, és külön sávban jár.

Elvileg mikor eljöttem, már megkezdték a közlekedési rendszer egységesítését, fix megállókkal és útvonalakkal, de a gyakorlatban nyoma sem volt.

Toalet

Az első kultúrsokk, ami ért, a WC. „A WC papírt a WC kagyló melletti vödörbe dobd, de a WC-be.” Először megijedtem, hogy nem fog menni, de aztán azonnal magamévá tettem a helyi szokást, mert elég nagy felelősség dugulást okozni a világnak ebben a szegletében.

Fűtés 

Nincs fűtés, viszont minden bogotai arra panaszkodik hogy milyen hideg van. 15-20 fok. Az utcán kötött sapkát árulnak, és néha kesztyűs emberek is szembe jönnek. A gyerkőcökön kötött betörősapka, nehogy megfázzanak. Akkor jöttem rá mi is az alapja ennek fagyoskodásnak, mikor kiszálltam Santa Marta-ban a repülőről, és megcsapott a párás agyrohasztó hőség.

Hazamentünk ebédelni. Rosalba (az anyuka) kitett magáért. Az első fogás egy szeret mézédes ananász, a főétel banánlepényre halmozott húsos paradicsomos szószt sajttal, végül egy jugo, befejezésnek és eperrózsák leöntve sűrített tejjel. Nem emlékszem mikor ettem utoljára ennyi vitamint.

Fura világ. Itt egy ország, ahol minden van, maga a paradicsom. A föld fekete, bármi megterem rajta, szinte magától. És mégis úgy alakult, hogy ezt a nagy gazdagságot csak egy nagyon szűk réteg birtokolja. Vajon mi lett volna ha Európa nem zsákmányolja ki őket?