Ma elmegyünk barlangászni egy extrém sportra specializálódott kis településen, SanGil-ben. A barlangászásban egy extrém dolog lesz, 5 méterről leugrunk egy kis tóba a nagy sötétben.

Másnap ananászt, papaját, körtét, mandarint, mangót kapunk. Nyami. A terv, hogy elindulunk San Gil-be, ahol 14 óra körül Cata csatlakozik, és együtt elmegyünk barlangászni. Az út 4 óra, 100 km. San Gil arról híres, hogy az ember sokféle exrtém sportot próbálhat ki, viszonylag olcsón. Ha van 2-3 napod, délelőtt vadvízi evezés, délután siklóernyőzés, aztán másnap barlangászás, esetleg délután egy kis ejtőernyős ugrás. Megérkezünk, eszünk, kaja kóma. Elvergődünk egy ügynökséghez. Két lehetséges opcióról beszéltünk: vagy vadvízi evezés, vagy barlangászás, mert egyikünk sem egy exrémsport őrült adrenalin vadász. Cata egyik barátnője segít dönteni, hogy a vadvízi evezés szórakoztató tud lenni, ha szólunk a túravezetőnek, hogy szeretnénk félni, de egyébként csak hajókázás, viszont a barlangászás az olyan nem mindennapi. Mondta ő. Azt választjuk. Legyen nyugi. A barlangban annyi az extrém hogy egyszer ugrani kell 5 méterről. Hát az már megy ugye, a Ciudad Perdida túrán már kiugráltam magam.

Fizetünk, és a lány kikísér minket a buszmegállóba, és rábíz minket egy pasasra, aki úgy néz ki, mintha itt dolgozna a megállóban. Azt nem sikerült belőni, hogy mit csinál, beszélget a buszsofőrökkel, néha 1-1 utas rábíz egy szatyrot. És néha elad 1-1 jegyet. Valahova. Néha segít bepakolni 1-1 buszba, néha nem.

Már ez is extrém. Fizetünk egy szolgáltatásért, amiért kikísérnek minket egy buszmegállóba, és azt mondják, hogy majd egyszer jön egy busz, és ez a fickó majd szól melyik az. És majd tudni fogjuk, hol szálljunk le, mert nem lehet eltéveszteni. És ott menjünk be az ügynökség irodájába, amit nem lehet eltéveszteni, már várnak. Vagy 40 percet várunk a megállóban, mire jön a busz, amire jegyet kell vennünk, mert ez egy átlagos helyközi járat.

Egy órát buszozunk. Rossz helyen szállunk le. Nem találjuk hova kell mennünk. Betérünk egy ügynökségfélébe, de kiderül, hogy ők nem vártak minket, viszont a fiú szerez egy telefont, amivel kinyomozza, hogy hova is kell mennünk. A tündér. J Szval megtaláljuk a MI ügynökségünket. Egy 14-16 éves fiú a vezetőnk. Kapunk piros mentőmellényt, sisakot. A srác spanyolul hadar, egy kukkot se értek. A barlang egy sártenger, és ha valaki volt már magyar barlangban, akkor ez elég kiábrándító, mint vizuális inger. Viszont itt vannak denevérek, amik nagyon hasznosak. A gyümölcsevőek ezért, mert elpotyogtatják a magokat, a rovarevők biztos azért, mert megeszik a kártékony rovarokat, de hogy a vérevő, azaz vér nyalogató denevérek miért hasznosak, és mi abban a csuda, hogy a véres székletüktől, hányásuktól tocsog a föld, az nem tiszta. Az viszont biztos, hogy Judit nem kicsit fél a denevérektől, így nem is értem, hogy nem kap pánikrohamot ebben a denevérparadicsomban.

Csúszunk, mászunk, igazából nem nagy szám. Néha olyan érzésem van, hogy a kisfiú csak szórakoztatja magát, azért küld minket át egy lukon, vagy mondja hogy ugorjunk bele a vízbe mert csak ez az út van kifelé, ő meg megjelenik szárazon. Elérkezünk az ugrós részhez. Sötét van. Félek. Félünk. De nagyon félek.. Idegességemben elkezdek a túravezetőnek angolul magyarázkodni, pedig tudom, hogy egy szót se ért. Sikítok és ugrok. Vicces mentőmellényben ugrani. Úszni. Merthogy túléltem. Megint. Ez volt a legjobb rész. Úszunk egy csatornán, még sosem úsztam mentőmellényben. Megnyugtató, biztonságos érzés. Kimászunk a vízből, majd a srác megint mondja, hogy ugorjunk be. Miért is ne? Ő persze szinte szárazon jött végig. Kint vagyunk a barlangból, csak úgy elreppent 1,5 óra. A dzsungeles ugrásokkal nem lehet összehasonlítani a barlangost, de ez is szuper volt. A dzsungelben érzed, hogy tombol az élet, és mikor legyőzöd egy kósza pillanatban a félelmed, és ugrasz, akkor csak ennek az életfolyamnak válsz a részévé egy pillanatra. A barlangos ugrás a sötétbe kevésbé félelmetes. Nem látod mit csinálsz, merre mész, mi lesz a következő lépés, csak az van hogy ezt most meg kell csinálni bármi jön. Nem látod a vizet, csak a hangok adnak némi támpontot. Mint a születésnél.

A következő ugrás talán ez lesz:

Vissza a turista irodába, zuhany, és irány San Gil. A buszsofőrt megkérdezzük, hol a belföldi buszpályaudvar, elmondja. Egy óra az út San Gil-be, és zuhog az eső. Aztán mikor már San Gil-ben kanyargunk, a zuhogó esőben, azt mondja a sofőr, hogy lerakja az embereket és elvisz minket a pályaudvarig. Ilyenek ezek a kolumbiaiak. J Mikor történt meg veled utoljára hogy egy BKV sofőr elvitt a Volán pályaudvarra? Ehhez kontinenst kell váltania az embernek. Ebben az országban többen járnak tündérképzőbe, mint otthon.

Este 10 körül érkezett meg Cata a buszpályaudvarra. Elvileg 11-kor indul a buszunk Chiquinquiraba. Elvileg.

Éjjel 12.15. San Gil autóbusz állomás. A busz nem jön. A csajok különböző pozícióban elnyúlva, összegömbölyödve a padokon, félálomban. A busznak híre-hamva sincs, még szerencse hogy megedződtem a MÁV-on.

Nincs kiírva mikor jön a busz. Nincs menetrend, helyette csak kiabálnak. A kiabáló ember legalább egy plusz munkahely a pályaudvaron. A különböző busztársaságok pénztárosai is kiabálnak. „Bogota, Bucaramanga! Santa Marta!” És működik, mert néha odamegy valaki és kérdez, vagy épp vesz jegyet.

Nyugis a pályaudvar. Nincs az az érzésem, hogy nyitva kell tartanom a szemem. Sőt, inkább csukva szeretném.

A busz megérkezik 1.30-kor, félálomban örülünk, felpattanunk, és repülünk. A sofőr olyan gyorsan hajt a kanyargós utakon, hogy beugrik ugyan, hogy félni kéne, vagy figyelni. Aztán az is, hogy semmit nem érek el egyikkel sem, szóval inkább alszom és is, ahogy a többiek.  Aztán szólnak, hogy megérkeztünk. 2,5 óra telt el. Korábban értünk ide, mintha időben jött volna a busz? Hajnali négy, Cata fog egy taxit, és az anyukája, Rosalba vár minket, elvezet egy vetett ágyhoz. ÁGYHOZ! Fekszem az ágyban, de nem tudok azonnal elaludni. Hiányzik, hogy jobbra ballra csapódjon a fejem a kanyarokban. Aztán végre alvás. Camilla, Judit és én alszunk egy akkora szobában, amibe 2 ágy fér el, az egyik emeletes. Béke van.