elcamino

Intenzív élményáradat. Legjobban mégis egy nagymama mély tekintete, a virpazari segítőkész fiatalság, és gigantikus méretű paradicsom varázsolt el. No meg a nagybetűs PARADICSOM.

5-re terveztem a kelést, de csak 6.15-kor nyílt ki a szemem. Lerohantam, a néni már a konyhában volt. Ittam teát, és meghívott kávézni. Legalább másfél órát beszélgettünk. Nem gondoltam volna, hogy van egy nagymama Herceg Novi-ban, aki hasonló hitrendszerrel létezik, mint én. Mesélt Osho-ról, az étkezésről. Hogy hogyan jutott el addig, hogy visszautasítsa az ételt nagy családi összejöveteleken, ha tudja előre, hogy megbetegszik tőle. Mert mások szeretetét úgyse tudja megváltani azzal, hogy két napig rosszul van az elfogyasztott ételtől. Ittam a szavait. Íme hogyan rakja le valaki a megfelelést. :)

Aztán felrohantam, letoltam 110 inverz légzést és 6 napüdvözletet. Összepakoltam, és lementem. A család éppen indult át Kotorba komppal, így a kompig mentem velük, mert szerettem volna körbeautózni az öblöt. Egy montenegrói mercis bácsi vett föl, akivel egy szót sem tudtam kommunikálni. Adóellenőr vagy valami üzletember féle. Kapok tőle névjegyet, de nem tudom beazonosítani. Kávézni is meghív, szótlanul kortyolgatjuk a kávét a törzshelyén. Aztán bevisz Kotor centrumba. Megmutatja hogyan tudok felmenni az óvároson át a hegytetőre. De 34 fok van, és nem megyek fel, pedig megint Bogota életérzésem lehetett volna ahogy felvonszolom magam a kilátóig. Micsoda turista. Menekül a turistaközpontokból.. Kotor, mint mediterrán gyöngyszem tündököl a Kotori-öböl partján, mint a hasonló mediterrán gyöngyszemek az Adrián. Azt hiszem, mára túl vagyok a mai gyöngyszemen.

Átrohanok az óvároson, hogy mielőbb továbbmehessek. A temetőben megpihenhetek. Nyugi van, levegő, és nincs tömeg. Aztán egy alagút előtt stoppolni kezdtem. Egy helyi átvitt az alagút túloldalára, a Budva felé vezető útra. Mire körbesétáltam a körforgalmat hogy a megfelelő kijárathoz érjek, megállt egy busz. Melóból megy hazafelé, épp Budvában rakja le a buszt. Volt Budapesten. Imádja a magyar nőket. Mármint a magyar éjszakai életet. Mármint a magyar kurvákat. Engem is annak nézett. Sikerült neki felvázolnom, hogy azért, mert kellemes emlékei vannak Magyarország kurváiról, nem jelenti, hogy minden magyar nő kurva. A csávó biztos feldobta a pesti night klubok forgalmát. Kaptam tőle gyümölcsöt, és kávézni is meghívott volna, de nem volt kedvem egy kiéhezett montenegróival kávézgatni. Kiszálltam Budva elején. És a hőségben átgyalogoltam Budván.

Budva. Felkapott üdülőhely. Sok-sok emeletes szálloda. Étterem. Éjszakai mulató. Szóval ha fürdeni, enni és pasizni szeretnék nyaralás alatt, lehet ide jönnék. De most épp menekülök. Másfél óra gyaloglás a tűző napon, és sikerül eljutnom egy olyan helyre, ahonnan egyértelmű, hogy szeretném elhagyni ezt a várost. Következő célpont: Svati Stefan.

A STORY

Két hónnappal ezelőtt Svatu Stefan képekekkel promóztam a montenegrói szálláshelyeket, és arra gondoltam, én sosem jutok el ide. Jól kattintották, olyan varázslatos képek vannak róla. Most meg épp ez a pillanatnyi úticél. :) Karnyújtásnyira vagyok.

Megáll három bunkócska fiúcska. Olyanok, akik mellé nem száll be egy okoska lányocska.

-          Cero euro.

-          Pápá.

Rá két percre megáll egy srác, aki tud angolul. Itt, Montenegróban. Yachtokat hostol. Szval gazdag emberek hajóit pesztrálja, még ők nem foglalkoznak vele. 10 perc alatt ott is vagyunk, még fotózkodni is megállunk. Milic-nek hívják.

Lesétállok Svati Stefan-ba, végiggyaloglok a hátizsákkal a hátamon a strandon, mezítláb, hogy legalább a csuda tengerparti homok, a tenger érintse a lábam. Én és a tenger. Örök szerelem. Mondjuk kinek nem? J Majd bemászom fáradt vagyok visszagyalogolni, és átmászom egy kis kerítésen. Azonnal kiderül, hogy a kerítés nem arra szolgál hogy mezítlábas stopposlányok másszanak át rajta. Kiabál a biztonsági őr, de nem vagyok hajlandó visszamászni, inkább odamegyek hozzá a járdán. A tiltott hidacskán, ami a félszigetre vezet. Szóval a híres kép Svatu Stefan-ról egy félsziget, jelenleg magánterület, és a tulaj luxusszállodát üzemeltet a csuda mediterrán házacskákban. Azért megkérdezem mennyi egy szoba, nehogy a kishitűségem tartson vissza az itt alvástól. 100-250 euro. Legközelebb. Kicsit átverésnek élem meg, hogy a csalogató félszigetre csak luxusemberek mehetnek be, de túl meleg van, és túl fáradt vagyok, hogy ne lépjek túl a dolgon egy másodperc alatt. Konklúzió: szeretnék egy saját szigetet!

Ennyi volt a csuda Svatu Stefan. Felgyaloglok. Irány Virpazar. Egy montenegrói áll meg (ennek azért van jelentősége, mert ők nem angolul tanultak az iskolában, mint a horvátok, hanem oroszul), és elvisz a virpazari elágazásig. A második autó megállt. Egy merci. Bácsin egy fürdőgatyó. Valamennyit kommunikálunk. Hogy miről, azt nem tudom. Kirakott Virpazar-nál. Egy napszemüveges csávó azonnal elkap az első vendéglátó ipari egységnél, és lelültet. Hajóutakat akarja eladni. Ez itt a helyi biznisz. Végigmondja, megkérdezi érdekel-e. Mondom, hogy nem. Erre elkezd ordítozni, hogy takarodjak innen, mert rabolom az idejét. Micsoda buggyant. HOTEL PELIKÁN tulaja. Ide ne menjetek. A csávó profi sales-es, de kattant. A helyiek is igazolják később. Húsz méterrel később fiatalok állítanak meg, hogy szobát kínáljanak. Mondom nekik, hogy szuper olcsó kell. Összenéznek. Az egyikük felhív egy nénit. Mondják, hogy ez a legolcsóbb szoba, egy öreg néninél. Van egy szobája, de azért 30 euro-t akar, van benne 3 ágy. Nekem 10 euro-ért vele kell aludnom egy szobában. Rendben, úgyis reggel lelépek. Micsoda kaland. :)

Ajánlották, hogy ha aludnék hajón, ingyen alhatok. Mondtam nekik nem vagyok elég bátor. Majd legközelebb. Néznek rám, most jövök stoppal Budapestről. Mi az hogy nem vagyok elég bátor. Különben is, kezdődjön a jövő ma. :)

Megnézem mai otthonom, a hely fura, a kilátás csuda. Kapok kávét a nénitől, és mondja, hogy menjek nyugodtan tusolni. Éljen! Minden tusolás felér egy újjászületéssel. Majd megkeresem a helyi ingyen WIFI-t, mert itt a világ végén az is van. Két euro-ért veszek egy 1,2 kilós sárgadinnyét, egy óriás paradicsomot, barackot és három nagy banánt.

Elégedettségem a tetőfokon. A Paradicsomban vagyok. Majd kiülök a stégre. Pici kacsaszerű madarak úszkálnak, meg fecskeszerűek táncolnak a tó vize felett. A vadkacsák odébb költöztek a hátam mögül. Van itt élet. Nem olyan, mint a városban, zümmög és lüktet az egész. Nem véletlenül a madárfigyelés hajóról a helyi nevezetesség. Közben a mellettem horgonyzó hajóétteremben csuda zenék szólnak.

Reggel itt a stégemen csinálom meg az inverz légzést és a 12 Surja namaskart. Imádom a helyet.

Majd kisétálok a faluból, hogy ezeket láthassam, pókok.

Miután hazaérek, a néni rámnéz, és azt mondja aludjak a szomszéd szobában. Mázlim van. Egyedül alhatok, a néni cigifüstös szobája helyett, aki annyira horkol hogy beleremegnek a falak.

Imádom a horvátokat. A vendégszeretetüket. Hogy még egy 50 éves horvát is folyékonyan beszél angolul. A tengerüket. Az olivaolajukat. (kivéve az áraikat)

Dubrovnikban az autóút mellett megírtam a Kotor táblát, kiraktam és megállt Ivan. 50-es, fehér ingben. Színész. Van egy velem egykorú anarchista fia. Azt mondja a fia nagyon különleges ember. Érdekes személyiségek lehetnek. Ha a fiam Európa-szerte tüntetésekre járna, akkor lehet nem ez lenne az első szó, ami eszembe jutna, h különleges. Ivanon látszik, hogy tud élni. Van egy 7 éves lánya is, akivel éppen vitorlázni készül 5 napra, és emiatt épp a hajóját készíti elő. A hajóján él. Gyerkőcöket tanít kerámiázni, mármint kerámia hajókat építeni. Csak arra kér, ne menjek fel egyedül a hegyekbe Albániában, mert forgatott ott régebben, és a stáb nő tagjait folyamatosan inzultus érte. Megígérem, hogy nem megyek, és kirak a reptérnél.

Stoppolok. Várok. Nagyon meleg van. Senki nem áll meg. Leülök. Csodálkozom, hogy-hogy nem kapok a 40 fokban napszúrást. Vagy ötször elmegy mellettem egy rendőrautó. Aztán kiküldöm a kívánságom az univerzumba, hogy olyan ember álljon meg, aki most a legjobb lenne. Nem kell, hogy Kotorba menjek, csak legyen egy szuper napom. 3 percen belül megáll egy úr. Kiderül, hogy egy nemrég megnyílt park főnöke, meg is kérdezi van-e kedvem megnézni. Hm. Dubrovniktól teljesen kikészültem, az ember és fagyihalmoktól, hogy minden háromszoros áron van, és most itt van az úr, akiről beugrik a paradicsomi Tayrona Nemzeti Park. Persze hogy igen, hiszen rá vártam ennyit. J

Az egy hete nyílt kávézójukban ittam egy kávét, micsoda mázli hogy pont most érkeztem. J Utána az autójával körbevitt a parkban. A félszigetet 20 éve hagyták el a katonák, addig itt állomásoztak. csomó bunker, szétvert-szétrohadt katonai szállások. A Monarchia által épített erődbe is bemegyünk, az összes szintet megmutatja. Ha építenének ide egy hostelt, tuti mindig tele lenne.

Próbált meggyőzni, hogy maradjak éjszakára, de nem éreztem magam 100%-ban biztonságban. Kihalt a hely. A tenger és az egész félsziget csuda gyönyörű, látni az egész Kotori-öblöt, a házigazda szuper kedves, de nem. Majd visszatérünk a kávézóhoz, és elmegyek úszni. Mert van ám egy privát strandjuk. Mikor érkeztem, egy család volt, most vagyunk vagy tízen. Dubrovnikhoz képest maga a mennyország. Úszás, napfürdő. Majd szól a nagyfőnök hogy kész az ebéd. Wow. J Grillezett cukkini, padlizsán, ők még esznek csevapcsicsát meg egyéb grillezett húsokat. Paradicsomsaláta házi olivaolajjal. Az étel egy csoda, benne van a tengeri napsütés, a csuda levegő, a helyi olíva és a tűz. Mellé fehérbort iszogatunk. Aztán kávézunk.

Mikor egyértelmű, hogy megyek, Ivan befárad. Ami annyiban nyilvánul meg, hogy akadályokban gondolkozik. A paradicsomban él-dolgozik, de úgy érzi, meg van kötve a keze. Nehéz az élet. Végülis ha a tényeket nézzük: menő új céges autó, egy kis sziget és egy családias kávézó üzemeltetése az Adrián, tényleg nehéz az élet. Próbálok majd erre emlékezni, ha a saját életemet gondolom nehéznek, hogy egy külső szemlélő számára igen nevetséges lehet. J

Mondom, hogy indulok, közli, hogy akkor kivisz a határhoz. Tündérkedés. Megköszönöm a csuda napot, amit kaptam tőle, és kiszállok. Elmegy. Előttem út, mögöttem út, sétálok nagy boldogan a hegyoldalban, lent a Kotori-öböl. Imádok élni.

A horvátok simán átengednek a határon, a montenegrói határőr azonban elveszi az útlevelemet és elmegy. No. Mi van itt? Bekukkantok az irodába, vajon ellenőrzik az útlevelemet a gépen? Egy autó vár még rajtam kívül Montenegró felé, 4 pedig Horvátország felé áll sorba.

Nos, az urak tévét néznek. Kezében az útlevelemmel valami tüntetést néznek, lehet épp a Pride-ot, amit itt először rendeztek meg. Mivel őrülten boldog vagyok, hogy itt vagyok, egy óriásit belemosolygok a fickó arcába. Ő feláll, egy percre búcsúzik a tévétől, és átenged végre. Majd egy idősebb határőr utánam szól, hogy itt egy magyar autó, biztosan elvisznek. (Megnézném a sofőrt, aki nemet mond a határőrnekJ)

Beszállok, beszélgetünk, a nagyszülők nyaraltatják az unokát, és olcsó helyen laknak. Tanulva a tegnapból, elmegyek velük, hogy megkérdezzem a házinénit, alhatok-e ott.

10 Euro, saját szoba, fürdő és mini konyha. Plusz megvendégel egy dinnyével és egy spagettivel, Csuda házigazda, csuda vendéglátás, nagy beszélgetések.

A mai napért köszönet Igornak, a dubrovniki művésznek, Ivannak, a Park Prevlaka főnökének, Libor Károlynak és Mártinak, és a 6 éves unokájuknak, Libor Ádámnak, és a szabadkai Olajos Nagy Ibolyának, aki házigazdám volt Herceg Novi-ban.

Nem elindulni a legnehezebb, hanem meghozni a döntést. Mikor kitűztem az indulás dátumát, onnantól minden egyszerű volt. A mai célom, hogy már Montenegróban aludjak.

Éjjel egykor még a lábkörmeimet festetem. Valamiért úgy éreztem az elengedhetetlen mielőtt elindulok. Lefekvés után elkezdek izgulni, hogy lehet, hogy felkészületlen vagyok. Már ugyan tudom, hogy Horvátországon keresztül megyek, pedig vagy 200 km-rel hosszabb így, mintha Szerbiának indulnék.

Fél 4-kor kelés hogy 5-re tuti ott legyek a stopposhelyen. Találkozunk a szokott helyen, én meg a Nap. 4.30 helyett 4.45-kor indulok, mert csináltam kávét és túl sokáig kevergettem. Nem volt bkv jegyem, és a villamoson voltak ellenőrök. Felpattantam az egyik ellenőr mellé, és reménykedtem, hogy annyira fáradt, hogy már nem is lát. Aztán a Kosztolányin be kell ugranom egy bank automatához aktiválni az új kártyámat. (2 éve az el camino előtt ezt nem tettem meg, és végig szívtam a fogam, mert drága kártyát kellett használom) Az ATM-nél látom, hogy nincs meg a pénztárcám. Jujj. Most mi van? Rossz jel. Felhívom a barátnőm 5-kor hogy nézze meg nem hagytam-e nála. Felveszi. Ez is fura. Körbekutat mindent, nem találja. Aztán rájövök, h az övtáskámban van. Ahova a legfontosabb cuccokat raktam. Zsé és útlevél. Olyan jól eldugtam h én sem találom.

Irány a busz, amit emiatt a session miatt lekések, de 6-kor a stopposhelyen vagyok. Azzal kezdem, h eltörve találom a napszemüvegem. Az egyik legfontosabb utazási kellék.

Budapest-Dubrovnik, ez lett ma.

Köszönöm mindenkinek, aki segített ma, hogy biztonságban elérjem a végállomást. A barátnőm, akinél bent alhattam a városban, és felvette a telefont 5-kor. A fiú, aki a Budapest-Székesfehérvár szakaszon vitt és megtudtam tőle, hogy 130 Ft-ért veszik át a bodzavirág kilóját, és egy bodzavirág 3 gramm. Hogy van, aki csak a szőréért tart német juhászt. Köszönöm a volt békefenntartó úrnak, aki vízkezelő üzemeket telepít, javít, és nem napi 8 órában. Köszönöm annak a 2 anyukám korabeli nőnek, akik a Plitvicei-tavak felé mentek, pedig nők a legritkább esetben állnak meg. Elvittek egészen Karlovacig. Ivannak, aki egészen Zadarig repített a szuper fehér BMW-jével. Mironak, aki megsöröztetett, és meg is vacsiztatott volna. Végigmutogatta képekben az életét a kedvenc fényképezőgépén, ezen a helyen. Vajon hol voltam épp Horvátországban?

Végül köszönet a spanyol Juliannak és Marianak akik egészen Dubrovnikig vittek.

Dubrovnik, 21.00. Hulla vagyok és nincs hol aludnom. Megszólítok egy urat egy szipatikus utcácskában, ő 60 euroért ajánott ágyat. Majd egy vendéglőst kérdeztem meg, ő azt mondta nem tud segíteni és menjek el a vendéglő elől.

Kezdek durrogni, hogy mi van itt, az utcán kell aludnom? Aztán egy motelben kérdezem meg a ház előtt ülő bácsikat, akik közül az egyik végre idegenforgalomból élő nyíltszívű házigazda módjára elvisz egy hostelbe. Életem legdrágább hosteljébe. Ennyi pénzért Spanyolországban szállodai szobát kapok reggelivel. Maridban pedig 3 napig alszom a központtól 5 percre. De ez itt Dubrovnik, és se erőm se kedvem szórakozni az egyik legfelkapottabb horvát idegenforgalmi célpont centrumában, hogy olcsó szállást keressek. Végülis még sose voltam Dubrovnikban.

Zuhany után az ember mindig másképp látja a világot. Én is adok még egy esélyt ennek a városnak. Hulla fáradtan, de tisztán körbesétálok. Még ismerőst is látok. Meg PET palackot tengerbe dobáló 3 évest. Tömeget. Nem a kedvenc helyem. Mindenki fagyizik és vonul.

Jelen időben, mert ez a naplóm.

-      Miért mész pont Albániába?

-      Nem tudom.

-      És mikor?

-      A nyáron.

-      Mivel mész?

-      Stoppal.

-      És mit akarsz megnézi, milyen útvonalon?

-      Nem tudom.

Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetéseken voltam túl. Nem tudom, mi vonz Albániában. Csak mennem kell. Eredetileg szeptemberre terveztem, hogy a melóhelyemen helyt állhassak, nyáron van ugyanis a szezon. De május végén volt az utolsó napom. Szabad voltam. Túl nagy szabadság volt, eltelt 1 hónap és ráeszméltem, hogy ha menni akarok, akkor el is kell indulni, mert az idő elszáll. Így kitűztem a célt, 22-től 13-ig belevetem magam Albániába.

Nem volt kérdés hogy stoppal megyek, pedig még sosem stoppoltam külföldön egyedül. Azt, hogy egyedül megyek, éreztem az első pillanattól. Valahogy senki sincs a közelemben, aki társulna egy ilyen kalandba. Vagy inkább totálisan szabad akartam lenni, alkalmazkodás nélkül? Csak én és a világ.

Mikor bejelentettem otthon a családi ebédnél, csak annyit mondtak, ha azt akarom hogy megöljenek, megerőszakoljanak és megegyenek vacsorára, akkor jó helyre készülök. Kicsit kezdtem parázni, mindenkitől azt hallottam gáz a hely. Csak az picit gyanús volt, hogy olyanok mondták, akik nem utaznak.

A lelki felkészülés abból állt, hogy mikor kezdtem meginogni, hogy lehet mégis veszélyes a hely, megkérdeztem utazó ismerősöket. Ők mind azt mondták, no para, menj! De egyikük se volt ott. A végén egy ismerősöm ismerősével beszélgettem egy órát telefonon, aki volt ott most tavasszal és azt mondta nyugodtan stoppoljak, meg hogy tuti visszamegy, mert imádja.

Illetve 22-én délután indulás előtt egy barátnőm barátjával futottam össze, aki körbekocsikázta a Balkánt. Annyira jutottam vele, hogy eldöntöttem merre stoppolok le, Horvátországon keresztül, az a terep úgyis ismerős, így biztonságban érzem magam.

A fizikai felkészülés abból állt, hogy beszereztem egy magyar Albánia útikönyvet, vettem mini körömvirág krémet égés és egyéb sérülések miatt, és levendula olajat a szúnyogok ellen. Az ideális Balkán térképet 22-én 18.55-kor zárás előtt 5 perccel sikerült beszereznem a 4. könyvesboltból.

Szval már semmi nem tarthat vissza.

Már itt is Madrid. A csomagra másfél órát várunk. Minden csomagot átkutattak, a fóliákat leszedték. Viva la Colombia.

Hostel, spanyol temperamentumban 20 perc alatt 4 embert szolgálnak ki. A szobatársak tökéletesek, ha az éjjel kettőkor egy órát zacskót zörgető párocskától eltekintek, szerencsére a leányzó a zacskójával is aludt. Bogotában este 9 van, én nálam semmi jetlag nem jelentkezett, csak a zacskóallergiától kapok köhögő rohamot.

Reggel persze nehéz felkelni, de muszáj innom egy búcsú cafe con leche-t egy madridi bárban. Imádom a spanyol bárokat. A spanyol bárokban kapható kávét. Ha valaki megkérdezné, milyen íze van Spanyolországnak, akkor szerintem tejeskávé. Jó minőségű tej, jó minőségű kávé kombó.

Mikor leadom a kulcsot, megkérdezem a recepcióst, mit nézzek meg, ha fél napom van Madridban, azt kérdezi, mi érdekel? Nem tudok semmit a városról, azért kérdezem. Hát, nem tud segíteni. Mindegy. Egy nap, Madrid és én. Jobban bejön, mint Barcelona. Monumentális, tiszta, és kevesebb a turista. Még szerencse, hogy tegnap a parkban egy madridi srác leszólított a pakisztáni barátjával, és elmesélte mit mutatott meg a vendégének a városból. Őket koppintom.

6 körül reptér. Check in. Biztonsági ellenőrzés. Elmondhatom, hogy a madridi reptéren nem tudtam felcsempészni a repülőre a bicskámat, és a csomagom már a repülő gyomrában van. (Fura egy ország ez a Kolumbia, a nagy kokain keresésben, motozásban, csomagkipakolásban simán felvittem egy bicskát.) Szemkontaktus. Kiszúrok egy lányt, megkérdezem tud-e magyarul, válaszra se méltat. Jó megérzés volt. Viszont a mögötte levő lány szól, hogy tud. Elmesélem neki a bicskás sztorit, hozzáteszem hogy a bicskát anyukámtól kaptam, és szó nélkül elpakolja a bőröndjébe. (Kolumbiába menet egy idegennek vittem filmet az analóg gépébe. Az egóm aggódott, hisz ez az első, amit a lelkemre kötöttek, hogy senkinek semmit ne vigyek. De a kis lelkem tudta, hogy nincs semmi necces a filmtekercsek mellé rejtve.  Most pedig visszakapom egy idegentől a szívességet. :) )

Furán szar lett a nap vége. Dühöngtem, éreztem, hogy egyre több hazám fia vesz körül. Ahogy tolakodnak a sorban ok nélkül, ahogy nem húzzák le maguk után a vécét, mert nem találják, hogy kell. Ahogy hisztérikusan bömbölnek a gyerekeik. Jó kis tükör.

Hétfő hajnali egyre érünk be Budapestre, megkapom a bicskám. Pörgök. Lehet hiba volt este fél 9-kor kényszeresen meginnom egy óriási bögre tejeskávét a reptéren. Aztán meg egy szilvapálinkát lefekvés előtt. Hajnali 5-kor alszom el, 6-kor kelnem kell. Jól bírom a napot, fáradtnak sem érzem magam. Inkább lebegek, szokom Európát, kis hazámat.

Az első hét szörnyű. A panaszáradat, az anyázás. Mint egy mentőangyal lebeg be a képbe az egyik vendéglátó ipari egység aktív és szuper pozitív izraeli vezetője. Hitelesnek tűnik. Szívből csinálja. Piros pont.

Kolumbiát elhagytam, de valami változott. Tele vagyok tervekkel. Álmokkal. Az első lépésekkel. Megfogadom, hogy minden nap tapasztalok valami újat, mert talán ez az utazás szerelmeseinek igazi kábítószere. Befogadni az idegenséget minden nap, megtapasztalni a jelent a maga valójában, törekedni arra, hogy ne a rutinok vezessék a mindennapokat, hanem csak éljünk a pillanatban. Megadni a módját a gyümölcsevésnek, megadni az árát az új tapasztalatoknak. Kérni tanulni, adni tanulni. Nyelvet tanulni, tudni. Legközelebb úgy megyek Dél-Amerikába, hogy folyékonyan beszélek spanyolul. Ennyi.