Nem elindulni a legnehezebb, hanem meghozni a döntést. Mikor kitűztem az indulás dátumát, onnantól minden egyszerű volt. A mai célom, hogy már Montenegróban aludjak.

Éjjel egykor még a lábkörmeimet festetem. Valamiért úgy éreztem az elengedhetetlen mielőtt elindulok. Lefekvés után elkezdek izgulni, hogy lehet, hogy felkészületlen vagyok. Már ugyan tudom, hogy Horvátországon keresztül megyek, pedig vagy 200 km-rel hosszabb így, mintha Szerbiának indulnék.

Fél 4-kor kelés hogy 5-re tuti ott legyek a stopposhelyen. Találkozunk a szokott helyen, én meg a Nap. 4.30 helyett 4.45-kor indulok, mert csináltam kávét és túl sokáig kevergettem. Nem volt bkv jegyem, és a villamoson voltak ellenőrök. Felpattantam az egyik ellenőr mellé, és reménykedtem, hogy annyira fáradt, hogy már nem is lát. Aztán a Kosztolányin be kell ugranom egy bank automatához aktiválni az új kártyámat. (2 éve az el camino előtt ezt nem tettem meg, és végig szívtam a fogam, mert drága kártyát kellett használom) Az ATM-nél látom, hogy nincs meg a pénztárcám. Jujj. Most mi van? Rossz jel. Felhívom a barátnőm 5-kor hogy nézze meg nem hagytam-e nála. Felveszi. Ez is fura. Körbekutat mindent, nem találja. Aztán rájövök, h az övtáskámban van. Ahova a legfontosabb cuccokat raktam. Zsé és útlevél. Olyan jól eldugtam h én sem találom.

Irány a busz, amit emiatt a session miatt lekések, de 6-kor a stopposhelyen vagyok. Azzal kezdem, h eltörve találom a napszemüvegem. Az egyik legfontosabb utazási kellék.

Budapest-Dubrovnik, ez lett ma.

Köszönöm mindenkinek, aki segített ma, hogy biztonságban elérjem a végállomást. A barátnőm, akinél bent alhattam a városban, és felvette a telefont 5-kor. A fiú, aki a Budapest-Székesfehérvár szakaszon vitt és megtudtam tőle, hogy 130 Ft-ért veszik át a bodzavirág kilóját, és egy bodzavirág 3 gramm. Hogy van, aki csak a szőréért tart német juhászt. Köszönöm a volt békefenntartó úrnak, aki vízkezelő üzemeket telepít, javít, és nem napi 8 órában. Köszönöm annak a 2 anyukám korabeli nőnek, akik a Plitvicei-tavak felé mentek, pedig nők a legritkább esetben állnak meg. Elvittek egészen Karlovacig. Ivannak, aki egészen Zadarig repített a szuper fehér BMW-jével. Mironak, aki megsöröztetett, és meg is vacsiztatott volna. Végigmutogatta képekben az életét a kedvenc fényképezőgépén, ezen a helyen. Vajon hol voltam épp Horvátországban?

 

Végül köszönet a spanyol Juliannak és Marianak akik egészen Dubrovnikig vittek.

Dubrovnik, 21.00. Hulla vagyok és nincs hol aludnom. Megszólítok egy urat egy szipatikus utcácskában, ő 60 euroért ajánott ágyat. Majd egy vendéglőst kérdeztem meg, ő azt mondta nem tud segíteni és menjek el a vendéglő elől.

Kezdek durrogni, hogy mi van itt, az utcán kell aludnom? Aztán egy motelben kérdezem meg a ház előtt ülő bácsikat, akik közül az egyik végre idegenforgalomból élő nyíltszívű házigazda módjára elvisz egy hostelbe. Életem legdrágább hosteljébe. Ennyi pénzért Spanyolországban szállodai szobát kapok reggelivel. Maridban pedig 3 napig alszom a központtól 5 percre. De ez itt Dubrovnik, és se erőm se kedvem szórakozni az egyik legfelkapottabb horvát idegenforgalmi célpont centrumában, hogy olcsó szállást keressek. Végülis még sose voltam Dubrovnikban.

Zuhany után az ember mindig másképp látja a világot. Én is adok még egy esélyt ennek a városnak. Hulla fáradtan, de tisztán körbesétálok. Még ismerőst is látok. Meg PET palackot tengerbe dobáló 3 évest. Tömeget. Nem a kedvenc helyem. Mindenki fagyizik és vonul.