elcamino

Imádom a horvátokat. A vendégszeretetüket. Hogy még egy 50 éves horvát is folyékonyan beszél angolul. A tengerüket. Az olivaolajukat. (kivéve az áraikat)

Dubrovnikban az autóút mellett megírtam a Kotor táblát, kiraktam és megállt Ivan. 50-es, fehér ingben. Színész. Van egy velem egykorú anarchista fia. Azt mondja a fia nagyon különleges ember. Érdekes személyiségek lehetnek. Ha a fiam Európa-szerte tüntetésekre járna, akkor lehet nem ez lenne az első szó, ami eszembe jutna, h különleges. Ivanon látszik, hogy tud élni. Van egy 7 éves lánya is, akivel éppen vitorlázni készül 5 napra, és emiatt épp a hajóját készíti elő. A hajóján él. Gyerkőcöket tanít kerámiázni, mármint kerámia hajókat építeni. Csak arra kér, ne menjek fel egyedül a hegyekbe Albániában, mert forgatott ott régebben, és a stáb nő tagjait folyamatosan inzultus érte. Megígérem, hogy nem megyek, és kirak a reptérnél.

Stoppolok. Várok. Nagyon meleg van. Senki nem áll meg. Leülök. Csodálkozom, hogy-hogy nem kapok a 40 fokban napszúrást. Vagy ötször elmegy mellettem egy rendőrautó. Aztán kiküldöm a kívánságom az univerzumba, hogy olyan ember álljon meg, aki most a legjobb lenne. Nem kell, hogy Kotorba menjek, csak legyen egy szuper napom. 3 percen belül megáll egy úr. Kiderül, hogy egy nemrég megnyílt park főnöke, meg is kérdezi van-e kedvem megnézni. Hm. Dubrovniktól teljesen kikészültem, az ember és fagyihalmoktól, hogy minden háromszoros áron van, és most itt van az úr, akiről beugrik a paradicsomi Tayrona Nemzeti Park. Persze hogy igen, hiszen rá vártam ennyit. J

Az egy hete nyílt kávézójukban ittam egy kávét, micsoda mázli hogy pont most érkeztem. J Utána az autójával körbevitt a parkban. A félszigetet 20 éve hagyták el a katonák, addig itt állomásoztak. csomó bunker, szétvert-szétrohadt katonai szállások. A Monarchia által épített erődbe is bemegyünk, az összes szintet megmutatja. Ha építenének ide egy hostelt, tuti mindig tele lenne.

Próbált meggyőzni, hogy maradjak éjszakára, de nem éreztem magam 100%-ban biztonságban. Kihalt a hely. A tenger és az egész félsziget csuda gyönyörű, látni az egész Kotori-öblöt, a házigazda szuper kedves, de nem. Majd visszatérünk a kávézóhoz, és elmegyek úszni. Mert van ám egy privát strandjuk. Mikor érkeztem, egy család volt, most vagyunk vagy tízen. Dubrovnikhoz képest maga a mennyország. Úszás, napfürdő. Majd szól a nagyfőnök hogy kész az ebéd. Wow. J Grillezett cukkini, padlizsán, ők még esznek csevapcsicsát meg egyéb grillezett húsokat. Paradicsomsaláta házi olivaolajjal. Az étel egy csoda, benne van a tengeri napsütés, a csuda levegő, a helyi olíva és a tűz. Mellé fehérbort iszogatunk. Aztán kávézunk.

Mikor egyértelmű, hogy megyek, Ivan befárad. Ami annyiban nyilvánul meg, hogy akadályokban gondolkozik. A paradicsomban él-dolgozik, de úgy érzi, meg van kötve a keze. Nehéz az élet. Végülis ha a tényeket nézzük: menő új céges autó, egy kis sziget és egy családias kávézó üzemeltetése az Adrián, tényleg nehéz az élet. Próbálok majd erre emlékezni, ha a saját életemet gondolom nehéznek, hogy egy külső szemlélő számára igen nevetséges lehet. J

Mondom, hogy indulok, közli, hogy akkor kivisz a határhoz. Tündérkedés. Megköszönöm a csuda napot, amit kaptam tőle, és kiszállok. Elmegy. Előttem út, mögöttem út, sétálok nagy boldogan a hegyoldalban, lent a Kotori-öböl. Imádok élni.

A horvátok simán átengednek a határon, a montenegrói határőr azonban elveszi az útlevelemet és elmegy. No. Mi van itt? Bekukkantok az irodába, vajon ellenőrzik az útlevelemet a gépen? Egy autó vár még rajtam kívül Montenegró felé, 4 pedig Horvátország felé áll sorba.

Nos, az urak tévét néznek. Kezében az útlevelemmel valami tüntetést néznek, lehet épp a Pride-ot, amit itt először rendeztek meg. Mivel őrülten boldog vagyok, hogy itt vagyok, egy óriásit belemosolygok a fickó arcába. Ő feláll, egy percre búcsúzik a tévétől, és átenged végre. Majd egy idősebb határőr utánam szól, hogy itt egy magyar autó, biztosan elvisznek. (Megnézném a sofőrt, aki nemet mond a határőrnekJ)

Beszállok, beszélgetünk, a nagyszülők nyaraltatják az unokát, és olcsó helyen laknak. Tanulva a tegnapból, elmegyek velük, hogy megkérdezzem a házinénit, alhatok-e ott.

10 Euro, saját szoba, fürdő és mini konyha. Plusz megvendégel egy dinnyével és egy spagettivel, Csuda házigazda, csuda vendéglátás, nagy beszélgetések.

A mai napért köszönet Igornak, a dubrovniki művésznek, Ivannak, a Park Prevlaka főnökének, Libor Károlynak és Mártinak, és a 6 éves unokájuknak, Libor Ádámnak, és a szabadkai Olajos Nagy Ibolyának, aki házigazdám volt Herceg Novi-ban.

Nem elindulni a legnehezebb, hanem meghozni a döntést. Mikor kitűztem az indulás dátumát, onnantól minden egyszerű volt. A mai célom, hogy már Montenegróban aludjak.

Éjjel egykor még a lábkörmeimet festetem. Valamiért úgy éreztem az elengedhetetlen mielőtt elindulok. Lefekvés után elkezdek izgulni, hogy lehet, hogy felkészületlen vagyok. Már ugyan tudom, hogy Horvátországon keresztül megyek, pedig vagy 200 km-rel hosszabb így, mintha Szerbiának indulnék.

Fél 4-kor kelés hogy 5-re tuti ott legyek a stopposhelyen. Találkozunk a szokott helyen, én meg a Nap. 4.30 helyett 4.45-kor indulok, mert csináltam kávét és túl sokáig kevergettem. Nem volt bkv jegyem, és a villamoson voltak ellenőrök. Felpattantam az egyik ellenőr mellé, és reménykedtem, hogy annyira fáradt, hogy már nem is lát. Aztán a Kosztolányin be kell ugranom egy bank automatához aktiválni az új kártyámat. (2 éve az el camino előtt ezt nem tettem meg, és végig szívtam a fogam, mert drága kártyát kellett használom) Az ATM-nél látom, hogy nincs meg a pénztárcám. Jujj. Most mi van? Rossz jel. Felhívom a barátnőm 5-kor hogy nézze meg nem hagytam-e nála. Felveszi. Ez is fura. Körbekutat mindent, nem találja. Aztán rájövök, h az övtáskámban van. Ahova a legfontosabb cuccokat raktam. Zsé és útlevél. Olyan jól eldugtam h én sem találom.

Irány a busz, amit emiatt a session miatt lekések, de 6-kor a stopposhelyen vagyok. Azzal kezdem, h eltörve találom a napszemüvegem. Az egyik legfontosabb utazási kellék.

Budapest-Dubrovnik, ez lett ma.

Köszönöm mindenkinek, aki segített ma, hogy biztonságban elérjem a végállomást. A barátnőm, akinél bent alhattam a városban, és felvette a telefont 5-kor. A fiú, aki a Budapest-Székesfehérvár szakaszon vitt és megtudtam tőle, hogy 130 Ft-ért veszik át a bodzavirág kilóját, és egy bodzavirág 3 gramm. Hogy van, aki csak a szőréért tart német juhászt. Köszönöm a volt békefenntartó úrnak, aki vízkezelő üzemeket telepít, javít, és nem napi 8 órában. Köszönöm annak a 2 anyukám korabeli nőnek, akik a Plitvicei-tavak felé mentek, pedig nők a legritkább esetben állnak meg. Elvittek egészen Karlovacig. Ivannak, aki egészen Zadarig repített a szuper fehér BMW-jével. Mironak, aki megsöröztetett, és meg is vacsiztatott volna. Végigmutogatta képekben az életét a kedvenc fényképezőgépén, ezen a helyen. Vajon hol voltam épp Horvátországban?

Végül köszönet a spanyol Juliannak és Marianak akik egészen Dubrovnikig vittek.

Dubrovnik, 21.00. Hulla vagyok és nincs hol aludnom. Megszólítok egy urat egy szipatikus utcácskában, ő 60 euroért ajánott ágyat. Majd egy vendéglőst kérdeztem meg, ő azt mondta nem tud segíteni és menjek el a vendéglő elől.

Kezdek durrogni, hogy mi van itt, az utcán kell aludnom? Aztán egy motelben kérdezem meg a ház előtt ülő bácsikat, akik közül az egyik végre idegenforgalomból élő nyíltszívű házigazda módjára elvisz egy hostelbe. Életem legdrágább hosteljébe. Ennyi pénzért Spanyolországban szállodai szobát kapok reggelivel. Maridban pedig 3 napig alszom a központtól 5 percre. De ez itt Dubrovnik, és se erőm se kedvem szórakozni az egyik legfelkapottabb horvát idegenforgalmi célpont centrumában, hogy olcsó szállást keressek. Végülis még sose voltam Dubrovnikban.

Zuhany után az ember mindig másképp látja a világot. Én is adok még egy esélyt ennek a városnak. Hulla fáradtan, de tisztán körbesétálok. Még ismerőst is látok. Meg PET palackot tengerbe dobáló 3 évest. Tömeget. Nem a kedvenc helyem. Mindenki fagyizik és vonul.