Már itt is Madrid. A csomagra másfél órát várunk. Minden csomagot átkutattak, a fóliákat leszedték. Viva la Colombia.

Hostel, spanyol temperamentumban 20 perc alatt 4 embert szolgálnak ki. A szobatársak tökéletesek, ha az éjjel kettőkor egy órát zacskót zörgető párocskától eltekintek, szerencsére a leányzó a zacskójával is aludt. Bogotában este 9 van, én nálam semmi jetlag nem jelentkezett, csak a zacskóallergiától kapok köhögő rohamot.

Reggel persze nehéz felkelni, de muszáj innom egy búcsú cafe con leche-t egy madridi bárban. Imádom a spanyol bárokat. A spanyol bárokban kapható kávét. Ha valaki megkérdezné, milyen íze van Spanyolországnak, akkor szerintem tejeskávé. Jó minőségű tej, jó minőségű kávé kombó.

Mikor leadom a kulcsot, megkérdezem a recepcióst, mit nézzek meg, ha fél napom van Madridban, azt kérdezi, mi érdekel? Nem tudok semmit a városról, azért kérdezem. Hát, nem tud segíteni. Mindegy. Egy nap, Madrid és én. Jobban bejön, mint Barcelona. Monumentális, tiszta, és kevesebb a turista. Még szerencse, hogy tegnap a parkban egy madridi srác leszólított a pakisztáni barátjával, és elmesélte mit mutatott meg a vendégének a városból. Őket koppintom.

6 körül reptér. Check in. Biztonsági ellenőrzés. Elmondhatom, hogy a madridi reptéren nem tudtam felcsempészni a repülőre a bicskámat, és a csomagom már a repülő gyomrában van. (Fura egy ország ez a Kolumbia, a nagy kokain keresésben, motozásban, csomagkipakolásban simán felvittem egy bicskát.) Szemkontaktus. Kiszúrok egy lányt, megkérdezem tud-e magyarul, válaszra se méltat. Jó megérzés volt. Viszont a mögötte levő lány szól, hogy tud. Elmesélem neki a bicskás sztorit, hozzáteszem hogy a bicskát anyukámtól kaptam, és szó nélkül elpakolja a bőröndjébe. (Kolumbiába menet egy idegennek vittem filmet az analóg gépébe. Az egóm aggódott, hisz ez az első, amit a lelkemre kötöttek, hogy senkinek semmit ne vigyek. De a kis lelkem tudta, hogy nincs semmi necces a filmtekercsek mellé rejtve.  Most pedig visszakapom egy idegentől a szívességet. :) )

Furán szar lett a nap vége. Dühöngtem, éreztem, hogy egyre több hazám fia vesz körül. Ahogy tolakodnak a sorban ok nélkül, ahogy nem húzzák le maguk után a vécét, mert nem találják, hogy kell. Ahogy hisztérikusan bömbölnek a gyerekeik. Jó kis tükör.

Hétfő hajnali egyre érünk be Budapestre, megkapom a bicskám. Pörgök. Lehet hiba volt este fél 9-kor kényszeresen meginnom egy óriási bögre tejeskávét a reptéren. Aztán meg egy szilvapálinkát lefekvés előtt. Hajnali 5-kor alszom el, 6-kor kelnem kell. Jól bírom a napot, fáradtnak sem érzem magam. Inkább lebegek, szokom Európát, kis hazámat.

Az első hét szörnyű. A panaszáradat, az anyázás. Mint egy mentőangyal lebeg be a képbe az egyik vendéglátó ipari egység aktív és szuper pozitív izraeli vezetője. Hitelesnek tűnik. Szívből csinálja. Piros pont.

Kolumbiát elhagytam, de valami változott. Tele vagyok tervekkel. Álmokkal. Az első lépésekkel. Megfogadom, hogy minden nap tapasztalok valami újat, mert talán ez az utazás szerelmeseinek igazi kábítószere. Befogadni az idegenséget minden nap, megtapasztalni a jelent a maga valójában, törekedni arra, hogy ne a rutinok vezessék a mindennapokat, hanem csak éljünk a pillanatban. Megadni a módját a gyümölcsevésnek, megadni az árát az új tapasztalatoknak. Kérni tanulni, adni tanulni. Nyelvet tanulni, tudni. Legközelebb úgy megyek Dél-Amerikába, hogy folyékonyan beszélek spanyolul. Ennyi.