elcamino

Lazulás és vihar a Paradicsomban

Liget a Paradicsomban, pálmafák, érett mangó gurul a lábad elé, a helyi fiúk a sátrad előtt épp a fáról lepottyant kókuszból kókusztejjel kínálnak, miközben friss csokis kenyeret és répatortát majszolsz.

8-kor felébredés, a mai cél a teljes lelazulás. Tenger és nap. Viszont a kolumbiai paradicsomban is csak a pocakomra tudok gondolni.

szólj hozzá: 11. nap: Ébredés a Paradicsomban

Megkóstoljuk a csokis kenyeret és a répatortát a kempingben található pékségben. Eszméletlen finom, minden morzsát megeszünk a trópusi hangyák elől. Aztán a kemping recepciósa felbont 1-1 kókuszt nekünk, flörtölget Judittal. Hogy hiába lakik a paradicsomban, egyedül alszik, és szeretné meztelenül nézni a csajával a Holdat éjszakánként, és milyen szörnyű, hogy tele van a paradicsom virágszálakkal, akikhez nem érhet hozzá, például itt vannak a csokis kenyeret evő virágok.. Bevezetést láthattam hogyan flörtöl egy kolumbiai. Kemény meló lehet egész nap itt csajozni..

Majd visszamegy egy másik csapat lányhoz, és őket szórakoztatja, aztán visszatér hozzánk, visszakéri a kókuszt, és odaadja a másik csapat lánynak, ők kókuszos rizst főznek. Nagyon profi a srác, 2 kókuszdióval 5 lányt varázsolt el.

Lassan a kemping büféje is kinyit, és hozzájuthatunk a kávékhoz, illetve a tinto-hoz.

Közben Judit mangót szüretel a földről. Úgy néz ki, mintha eső jönne, vagy épp menne, pedig ma napoznunk kell.

Aztán gyaloglás, homok, tenger, virágok, lovasok, turisták, helyiek. Egy óra gyaloglással elérjük a tökéletes partot, és épp kisüt a nap. A fürdőhely vadászat közben az egyik öbölben rákatanok a homokra, Judit segít nekem válogatni az arany részecskéket..Mellettünk helyi család, legalább van kiket stírölni, hogy is kell kolumbiaiul strandolni. Kókuszt gyűjtenek, van célszerszámuk, hogy hozzájussanak a kókusztejhez. Valószínű nagyon érdeklődően bámultam őket, hogy kell kinyitni a kókuszt, mert az apuka nekünk is hoz egy kókuszt mosolyogva. Nagyon elégedett vagyok, az élet szép. Judit összehaverkodik egy pasassal, aki az unokaöccseit hozta ide. Ha tudsz spanyolul, imádnak, érdeklődnek, nyíltak, és kérdeznek. Elég motiváló hely a nyelvtanulásra. :)

Jön egy pár, és kérdezi, hogy van-e a fényképezőgépünk. Van. Miért? Mutogatnak. Iguána. :) Ott napozik két méterre tőlünk.

Megy a fotózkodás, a kolumbiai apuka is odajön, okoskodnak a srácok, hogy meg lehet-e fogni? Hát persze. De ugye csak a helyinek sikerül. Csak hát szegény iguána gyíkpajtásaihoz hasonló képességekkel rendelkezik, letörik a farka, otthagyja az ember kezében, ő meg lelép. Aztán már csak a farokkal szórakozunk. Körbeállják, fogdossák, Judit van annyira vállalkozó szellem, hogy megfogja, majd sikít, és eldobja. Az idegek még 5 perc múlva is rángtak abban a farkincában. Jó buli volt, vége van, feloszlik a kis csapat, mindenki megy a dolgára.

Továbbmegyünk egy távolabbi strandra, rajtunk kívül csak néhány ember van, mienk a part, a szél, a tenger, a nap. Aztán lassan eljön a pillanat, hogy haza kell indulni, kicsit eltévedünk, de rátalálunk a csuda ligetünkre, és már csak a vacsiról álmodozunk, amit hamarosan meg is rendelünk. Egy zöldséges rizst felezünk. Itt úgy főzik a rizst, hogy odaégetik, mármint megpörkölődik. Ettől sokkal izgalmasabb íze van, mint otthon. Aztán ahogy falatozunk a kemping étkezdéjében, elkezd esni az eső. Illetve zuhogni kezd. És nagyon nem akarja abbahagyni. A kempinegs fiú, aki minden nővel flörtöl és nem érzi magát a paradicsomban, odajön Judithoz hogy baj van. A sátrunk alatt van egy gödör, és ha nem áll el az eső, mindenünk elázik. És nem áll el. Judit elkéri az egyik lánytól az esőkabátját, és elmegyek a sátorba. Lámpával a számban mindent bepakolok a nagy nejlon zsákokba amit még a dzsungelben kaptunk Wilson-tól, és közben arra gondolok, hogy ez a csávó átbaszott. Tuti hogy nincs semmi a sátor alatt, és annyira nevetséges vagyok, ahogy lámpával a számban folyik a nyálam és kapkodva pakolok a zsákokba a sötétben, a zuhogó esőben. És ha kiderülne, a srác mekkorát röhögne.

Visszamegyek, és mondom Juditnak, hogy ez csak poén volt. Ő meg azt mondja, hogy szerinte nem. Aztán eláll az eső, és a srác megsúgja Juditnak hogy poén volt. Micsoda izgalmak..

Elmegyünk aludni, de annyira fáj a torkom, hogy nem tudok. Vicces az egész, hőség, pára, és megfázást produkálok. Olyan mintha meg akarna fojtani valami, annyira fáj. Arra ébredek, hogy valaki kicipzározza a sátrat, Judit felül, szól nekem, de én se felülni, se megszólalni nem tudok. Feszülnek az izmaim, de a testem nem engedelmeskedik. Aztán rájövök, hogy Judit nem ült fel, nekem meg rémálmom van. Várom a hajnalt nagyon, hogy legyen vége ennek az éjszakának, de a napfelkelte nézés valahogy elmarad. Aztán egy szamár kezd el üvölteni a távolban, majd a csacsi hangját egy női orgazmus váltja. Bárcsak nyílna a pékség, és megihatnám már a tintomat. Mindekettőt megkapom, pakolunk és irány Cartagena. Vágyaim városa.

A buli utáni reggel reggeli vadászatra indulunk. Hisztis vagyok a melegtől, illetve nem működik semmim ilyen időben. Nem funkcionálok. Reggeli, szenvedés, föl a hostelbe pakolni. Kinyomozzuk, hogy innen 60.000-ért taxival, 17.000-ért kisbusszal visznek el a Tayrona Nemzeti Parkba. A legolcsóbb, ha Santa Marta-ból 5.000-ért megyünk busszal, és végre először érzem, hogy nem sétálunk bele a turistákra vadászók csapdájába.

Bebuszozunk Santa Marta-ba, bevásárlunk egy szupermarketben, a melegtől és az éhségtől kivagyok, Juditon nem látszik semmi. Nekem ennem kell, hogy legalább az egyik zavaró tényezőt likvidáljam, és kipróbálom a gyorséttermi patakont (banánlepény) tojással. Nyami. Így már készen állok a következő menet buszozásra. A Tayrona Nemzeti Parkba 35 ezer a belépő, megpróbálom eladni a nemzetközi diákom, de nem jön be. Kicsit örülök hogy észre vették hogy csalni akarok.

A park bejáratánál egy másik pici buszba szállunk, ami bevisz addig a helyig, ahonnan már tényleg csak vagy gyalog, vagy lóháton folytathatjuk. Az első szállás 40 perc, útálok cipekedni, izzadni a 40 fokban. De egy helyi lánnyal jövünk, olyan, mint egy angyal. A pékségben dolgozik a kempingben, meggyőz, hogy aludjunk ott, így sokkal olcsóbbra jön ki a szállás, mint számítottunk rá. Hurrá!! Mesél magáról, hogy tanul és közben itt dolgozik, csicsereg a hangja. Ő is Santa Marta-ból jött, ő is itt kutyagol ebben a szaunában, de ő örül neki. Pedig melózni megy, nem lazulni, mint én. Kiderül, hogy mindenképp ki kell próbálnunk a csokis kenyeret a pékségben, meg hogy a kemping tulajdonosa ma ünnepli a szülinapját. És végre megérkezünk. A kemping egy pálmafás liget, függőágy 10.000, sátor 12.000. A duplájára számítottunk. Állítólag nincsenek szúnyogok, de a helyieket egyébként se csípik, a lábunk meg úgy néz ki mintha valami durva kiütésünk lenne, tehát Judit nagyon okosan meggyőz hogy aludjunk sátorban. A recepciós fiú a sátorhoz vezet, áthúzza a lepedőt, és nagyon kedves. Miután lecuccolunk, irány a vízpart.

szólj hozzá: 10. nap: A gyilkos Karip-tenger

A látvány igéző, mintha az óceánparton lennél, olyan erő van a Karib-tenger hullámaiban. A kirakott tábla figyelmezet, hogy ha nem akarsz csatlakozni ahhoz a több mint 100 halotthoz, aki elcsábult a hullámoktól és vizihullaként végezte, akkor menj tovább a következő öbölbe. A végtelen tömeg és erő szerintem minden idelátogatót szerelembe ejt.

Ez pedig az életérzés video, mintha nem is 2012-ben lennél.

szólj hozzá: 10. nap: Egy szelet a paradicsomból

Egy órát sétálunk, partról partra, keresve azt a nagyon szépet. Nem nagyon találom melyik miért szebb, mint a másik, és kompromisszumot kötünk, most fürdünk, majd utána megyünk tovább. Fél 7-re, sötétedésre tervezzük, hogy visszaérünk, közben természetesen szembejön az egyszarvú és kis csapata, a video elején véletlenül rögzítettem is.

szólj hozzá: 10. nap: Paradicsom fehér lóval

Majd eszünk és beájulunk a kis sátrunkba.

Az este nagy részében sörözünk a parton, fura alakok fura ajánlatokkal álnak elő, majd elmegyünk az egyetlen helyre ahol Tagangán épp buli van.

Ülünk a parton, hátunk mögött a Karib-tenger, hajók, csillagok, utcakutyák mindenhol. Faggatjuk a túravazetőnket. Kiderül, hogy termesztett már banánt, kokát, volt szakács a Ciudad Perdida-n, és két éve vezet túrákat. Most 26 éves, és tanul. Meg hogy nagyon furának tartotta, hogy az angol lányt, Camillát hagyták a sérült lábával a barátai hátra maradni, mert egy columbiai sose tenne ilyet. Elgondolkoztunk, mi a jobb? Ha a kolumbiai férfiak segítenek a nőknek, előzékenyek, törődnek velük, mindig hazakísérnek, közben meg simán otthon hagyják az asszonyt a gyerekekkel és elmennek bulizni, vagy a holland férfiak, akik sose segítenek, végigvonszolhatod az óriás bőröndödet a városon anélkül, hogy akár egyszer is megkérdezzék, hogy segíthetnek-e, viszont minden vasárnap lelépnek a gyerkőcökkel két órára a játszótérre, és a feleség meg teázgat a barátnőivel. Magyarország talán a kettő között van. Lehet, hogy segítenek a buszon, ha jó napod van, de nem valószínű, hogy apuci heti 2 óra szabadságot ad anyucinak vasárnaponként.

Isszuk a söröket a parton, közben mellénk szegődik egy iraki fiú, egy csapat utcakutyával, aki azt magyarázza, hogy most éppen kipróbálja milyen törvényen kívülinek lenni. Többször kínálnak a helyi árusok spacecake-kel. A túravezető fiú, aki termeszett már kokát,  nem tudja mi az. Végül leesik, hogy azért olyan sok itt a drog, mert egy hippifaluban vagyunk. (és épp Kolumbiában)

Aztán a fiú aki 5 napig gondunkat viselte a túrán, elvisz minket táncolni is. A helyen nulla kolumbiai zene szól. Hallatszik, hogy főleg turistákból élnek, és csak külföldi számok mentek. Bizarr, hogy életem első kolumbiai party-ján gyakorlatilag MTV szól, és a bulizók többsége angolul beszél. Összefutunk az elveszett városból megismert csapattal is, az angol fiúkkal és a holland lányokkal. Majd elkezdek Judit táncpartnerének a barátjával táncolni, egy szörnyen béna helyi fiúval. Feltűnően unatkozom tánc közben. A srácok hoznak Aguadiente-t (ányizspálinkát). Lehet nagy megtiszteltetés, de attól még nem untom kevésbé az egészet. Itt vagyok egy teraszon, szól az MTV, csillog a tenger a hátam mögött, egy szörnyen csúnya és béna fiúval táncolok. Hol vannak a salsa ördögei kérem szépen???

Majd a buli egyszer csak véget ér egykor, mikor ez ember kezdene belemelegedni. Kimegyünk a partra, és várjuk, hogy a rendőrök eltűnjenek és egy illegális buliban folytathassuk az éjszakát. Várunk, várunk, part, helyi arcok, hogy ne legyen feltűnő, hogy csak ketten vagyunk csajok, hozzácsapódtunk az angol srácokhoz, akik igazából nulla biztonságérzetet adtak, de legalább van néhány ismerősnek tűnő arc.

A rendőrök egyszer csak elmennek, és elindulunk a buliba. Útközben nem teljesen tiszta honnan származó srácokkal megyünk, de szőkék voltak, és angolul beszéltünk, azt hiszem, németek. Aztán az angol-holland ismerőseink felszívódtak, és egy helyi fiú egy sötét utcára mutogat, hogy erre kell menni. Nem hiszem, hogy bármi baj lehetne, de nem érzem 100 százalékig biztonságosnak a helyzetet, és hazaslattyogtunk a kivilágított utcán.

A szálláson felmegyek teregetni a tetőre, és véletlenül felébresztem az egyik függőágyban szendergő fiút. Integet, hogy menjek oda, ignorálom. Majd visszamegyek a szobába és alvás. Sötét van. Szinte alszunk. Zörörg az ablak finoman. Zörög. Szólok Juditnak hogy hallod? Nem. Felkapcsolom a villanyt nagy dirrel durral, kinyitom az ajtót, és ott áll a függőágyas fiú, kérdezi, hogy itt van Tomi? Ez a szituáció a nap vicce. Sztem fele annyi idős, mint én.

A mai napon befejeződik a túra, és néhány óróra kipróbáljuk hogyan lehet pénz nélkül boldogulni.

Reggel Wilson hiányolja, hogy mi volt este a bulival, amit előző reggel követeltem. Hm. Reggeli után indulunk, és 3 óra alatt visszaérünk a faluba, ahol a terepjáró kirakott minket néhány napja. Kapunk egy finom búcsúebédet, mindenki vesz sört, és ünnepeljük milyen ügyesek voltunk. Utána jön két terepjáró, és visszavisz minket Santa Marta-ba. Mire megérkezünk számomra is kiderül ,hogy nincs egy fityingünk sem. „Kölcsönkérünk”a német-amerikai-kolumbiai apukától 500 pesot, ennyi kellene még 2 buszjegyhez. Persze egyértelmű hogy sose fogjuk visszaadni, mert nem találkozunk többet. Csak tízezres van nála.Ezzel el tudunk jutni a szomszéd faluba, Tagangába, ahol a csomagjainkat hagytuk. Búcsúzóul egy kávéra is meghívnak.

Majd Wilson szuper kedves, elkísér arra a sarokra, ahonnan Tagangába indul a busz. Este ő is átjön sörözni. A buszon leszólít egy holland nő, aki Venezuelából 1,5 éve költözött át Tagangába, mert ott gáz a helyzet mostanában. Ajánl egy kellemesebb hostelt, a mienk ugyanis gyakorlatilag olyan, mint egy szoci kollégium. A helyet egy lány tartja fenn, a kisbabája is vele van. Megbeszéljük, hogy visszajövünk, ha tudunk pénzt kivenni. Viszont az ATM rossz. A Turkol Hostel-nél tudunk bankkártyával fizetni, de se kajára, se semmi másra nincs egy fityinkánk. Annyi pénzünk sincs, hogy egy ember be tudjon menni a busszal Santa Marta-ba. Azért szólok Juditnak, hogy kérdezze meg a buszsofőrt, elvisz-e minket ennyiért. A fickó mosolyog és int, hogy pattanjunk be. Ez egy szuper lejmolós nap.

Santa Marta-ban már a harmadik bankban int be az ATM, tehát nem működik a kártyám Kolumbiában, nagyon jó. Judit viszont tud pénzt kivenni. Veszünk szúnyog elleni spray-t, mert Judit már a túra eleje óta gyönyörű óriási szúnyogcsípésekkel büszkélkedett, én meg a tegnap kinszenvedős napon nem figyeltem, és úgy nézek ki mintha kiütéseim lennének.

Veszünk a Santa Marta főtere melletti büfében avénát, ezt a nagyon finom zabitalt, amit  akár majd otthon is megpróbálhatok megcsinálni.

Majd legeltetjük a szemünket a gyönyörű színes, kézzel készített álomtáskákon.

Hét órára érünk vissza a szállásunkra, ekkorra beszéltük meg Wilsonnal is. Végül 9-re készülünk el. A boltban veszünk sört, és kiülünk a Karib-tenger partjára beszélgetni.

Lehet hogy az indiánok 6 óra alatt teszik meg a 3 napnyi utat az Elveszett Városba, nekem már az is sok volt hogy 2 napnyi utat egy napba sűrítettünk.

Reggel korán kelés, hogy az első táborhelyen alhassunk, mert így nem utolsó nap kell megtennünk a legnagyobb szakaszt. Meleg van, sokat megyünk fölfelé. Utolsó vagyok. Dobog a szívem. Patakokban folyik rólam a víz. A páratartalom kiüti a biztosítékot. És fölfelé. Furán lélegzem. Wilson segíteni akar, hogy viszi a táskám. Ő nem tudja, hogy mindenkinek magának kell cipelnie a saját terhét. Mondja hogy mindjárt felérünk, el előre megy. Nem kapok levegőt.

Pánik.

Düh.

Megállok.

Megpróbálok megnyugodni, de a gondolataim tovább pörögnek. A düh, hogy a testem nem szolgál elhatalmasodik, itt és most megfulladok. Aztán enyhül a szívdobogás, és továbbmegyek. 10 lépés választott el a tetejétől.

Leülök a többiek mellé. Sírok. Dühöngök.

Majd mikor indulunk tovább fölfelé, mantrázom magamban: „kifújok mindent, amire nincs szükségem, és életet lélegzem be.” A lényeg hogy ne essek megint pánikba. Csak koncentráljak. Kibírom és túlélem a következő csúcsot is. Aztán még egy órát megyünk lefelé. Úgy tűnik soha nem lesz vége, de elérjük a tábort, a vízesést, ugrunk.

Miután lezuhanyoztam, befekszem a függőágyamba, Judit hoz egy sört.

A többiek kártyáznak, bulizgatnak, én meg bealszom. Arra ébredek, hogy szólnak: kész a vacsi. Felpattanok, eszek, de nem esik jól. Nem vagyok éhes. Rádöbbenek, hogy nem kell kényszeresen mindent megennem, amit elém raknak. Megiszom a jugo-t, és visszaájulok a függőágyba.