elcamino

Hippifaluban ébredés, és dzsungelben alvás. A kettő között meg ennyi történt:

Reggel a hippifaluból behoznak minket Santa Marta-ba az ügynökséghez, irány a dzsungel! Bepattanunk egy terepjáróba egy német-kolumbiai-amerikai család társaságában. A gyerkőcök 14 és 17 évesek. A szülők bevállalósak, ha a gyerekekkel a dzsungelbe mennek kirándulni. Ráadásul a gyerkőcökben nyoma sincs a lázadó, szüleiknek beszólogató, világból kiábrándult tininek. Inkább nyíltak, pengék és érdeklődőek. Aztán egy másik hostelből felszedtünk még 2 őrult holland lányt 2 angol srácot, és egy ausztrált. 12 ember egy terepjáróban, multikulti party. 2-3 órát megyünk, a holland lányok énekelnek, ismerkedünk ki kicsoda, egymásba izzadva. Végül lepakolnak minket egy kis faluban a dzsungelben.

A túra következő pillanatai evéssel telnek. Megetetnek szendviccsel, és Wilson, a túravezető elmondja, hogy miről fog szólni az elkövetkező 5 nap. Aztán irány a hegy. Párás meleg van, és csak fölfelé megyünk. Azok a növények, amiket otthon cserépben nevelgetek, itt méteresre nőnek és gyönyörűek.

szólj hozzá: 4. nap: Elveszett Város túra

Mikor felérünk egy hegytetőre, megállunk, és dinnyét kapunk. Elég abszurd, hogy ilyen szinten kiszolgálják a turistákat. Bár az ötnapos túra több, mint háromszor annyiba kerül, mint itt egy ember havi fizetése.. de valóban, a dinnye után könnyebben megy a gyaloglás.

Még megyünk egy órát, itt meg Wilson meghív minket kávézni egy bódéban.

Mesél arról, milyen az élet a dzsungelben. Hogy a helyiek először banánt, kávét, majd kanabiszt, végül kokát termeltek, hisz nekik mindegy banán, vagy koka. Aztán az amerikaiak lefújtáka  területet, és az itt élők gyakorlatilag megélhetés nélkül maradtak, mert kipusztultak a növények. Azt mondja, jelenleg csak néhány paraszt maradt, a legtöbben elhagyták a földeket. Íme a story spanyolul:

Már nem sokat gyaloglunk, mire megérkezünk a táborba, és fürdés. Ha nem lenne ennyire meleg, azt hinném álmodom. Egy vízeséshez megyünk, és 3-4 méterről kell ugrani, hogy fürödhess. Körülötted a dzsungel, liánok. Zubog az élet hangja. Az egyik barátnőm mesélt erről a helyről, ők két éve járták meg a Ciudad Perdida-t. Neki köszönhetem, hogy most itt vagyok.

Besötétedett, és egy függőágyban ringatózom. A szakács főz. A dzsungel körülöttem tele van élettel, zubog, zizeg, zúg, zümmög.

A vacsi fennséges, halat csináltak nekem, a többiek csirkét kapnak. Tele a pocak, majd a kb. velünk egykorú túravezető sztorizgatni kezd. Megmutatja, milyen kígyók vannak, melyik agresszív, melyik nem, és hogy melyikbe mennyi idő alatt halsz bele. Aznap este senki nem mozdul ki a függőágyból hogy elmenjen WC-re..

(Ja, és ma láttam indiánokat átkelni a folyón, 2 gyermekkel!!!!!!, olyan volt mint egy jelenés.)

Még több életérzés video a mai napról itt:

Haza az iskolából a dzsungelben: http://videa.hu/videok/nagyvilag/4.-nap-hogy-elnek-a-ciudad-perdida-dzsungel-Ps6dKcOUQ1tYOoQk

Véletlen video a fürdésről: http://videa.hu/videok/nagyvilag/4.-nap-furoparty-a-dzsungelben-ciudad-perdida-elveszett-varos-Da5sB1aq5KTLQW1J

Santa Marta unalmas, inkább irány egy trendi kis hippifalu, Taganga.

A mai terv megtalálni az ügynökséget, akikkel az elveszett városba (Ciudad Perdida) megyünk. Santa Marta nem túl izgalmas, ezért kihasználjuk a lehetőséget, és az ügynökségben dolgozó hölgy rokona átvisz minket a szomszéd hippifaluba, Tatangába.

Mivel bedöglött a domb alján a kocsi, a sofőr megkéri a fiát, hogy hozzon fel minket motorral a hostelbe. Kb. életem második motoros élménye, csak most egy kisfiú mögött ültem, és egy poros faluban száguldoztunk, de izgi volt..

Majd irány a part. Ha nem lenne tele szeméttel, olyan lenne mint Horvátország, csak izgalmasabb ételekkel, meg jugo-val. Ebédre halat eszünk kókuszos rizzsel és salátával, vacsorára jugo-t tejjel. Az enyém egy paradicsomszerű gyümölcsből készült, és luxusérzés volt a gyümölcslé szürcsölése, még meg nem láttam, hogy a benne levő jég nem zacskós vízből van. Hm. Egy óra alatt csak kiderül hogy rosszul leszünk-e. 

Kolumbiában alappara, hogy az étel, amit eszel jó-e, a víz amit iszol, tiszta-e. Nem néztem unánna, mi történik, ha megbetegszem az ételtől, italtól, jobb, ha nem tudom. Végül egy óra alatt kiderül, túlélem.. Hálás vagyok, hogy nem egy gyomorrontással kezdem a csuda nyaralást.

Végigjárjuk a partot, kb 100 méterenként egy újabb öböl terül el, és egyre kevesebb az ember. Fél óra alatt kétszer találkoztunk 16 éves katonákkal, akik átvizsgálták a táskáinkat. Kábítószert keresnek. Engem zavar, Judit már megszokta.

Íme ilyen az első karibi strandolásunk:

Épphogy beleszagoltam Bogotába, máris indulás a tengerpartra. Busszal 30 óra lenne, így inkább repülünk. 2 nap alatt a harmadszor vagyok a levegőben, most csak 40 percig. 

A tavaszi-őszi esős párás 20 fokból a párás trópusi melegbe érkezünk. Mint felkészült turista, nem tudjuk, hogy jutunk be a városba a reptérről. Judit megkérdez egy reptéri dolgozót, ő azt állítja csak taxi van. De gyanús, mert mások állnak és várnak, és egy mikrobusz is várakozik. De hiszünk a fickónak és bepattanunk. Kiderül persze hogy átvertek.

A sofőr kirak a hostel előtt. Tipikus Lonely Planet által felkapott hostel, tele európaiakkal és észak-amerikaiakkal. A szoba amiben alszunk 10 fős, ventilátor berreg a fejünk fölött, a hőség sokkoló. Miután lepakolunk, kapunk welcome sört, ezt már szeretem. Felmászunk a hostel tetejére sörözni, belesimulunk a függőágyakba. Édes élet. Most sem hiszem el hogy itt vagyok.

Elős kolumbiai függőágy élmény, sörrel

Pihi után lemegyünk a partra, mert ez egy bulizós város. Az utcák tele szeméttel. Nem igazán tudom biztonságban vagyunk-e. Juditot figyelem, ő talán jobban érzi már mi a biztonság Kolumbiában. Mikor néhány férfi utánunk jön egy téren, látom, hogy megijed, de végül nem történik semmi. Eljutunk egy koncertre, a kordonon kívülről nézzük a bulit. Mindig az volt a képem a kolumbiaiakról, hogy bulis nép, de most alig-alig táncolnak. Figyelem, ahogy flörtölnek a fiatalok, sokkal látványosabban csinálják, hangosabban, gesztikulálnak, hadonásznak. Aztán visszamegyünk a hostelbe, party hiányában beájulunk aludni a párás melegben. Ahogy a ventillátor berreg a fejem fölött, úgy érzem magam, mintha egy western filmben lennék, látom ahogy a légy rászáll a kocsmapulton a pohárra, és elalszom.

Budapest, Madrid, Bogota, mintegy 10.000 kilométer. Nem várok semmit. Csak arra vagyok kíváncsi, miért kell elmennem Kolumbiába. 

Elhagytam Európát életemben másodszor. Most Kolumbia a cél. Már csak az óceán van alattam. Néhány 11 kilométernyi légréteg választ el kettőnket.

Juditot nem értem el, és aggódom, hogy vajon várni fog-e a reptéren. Nem beszéltünk meg semmit. Hol fogok aludni? Vajon emlékszik rá, hogy jövök? Ha nem, akkor hogy oldom meg, hogy értesítsem? Zavart vagyok. 

Mikor Dél-Amerika felé érünk, már sötét van, elsuhanunk Caracas fölött, majd nemsokára megpillantom Bogotát. 10 millió ember otthona.

Sikeresen földet érünk, követem a tömeget. Kint zuhog az eső. Nincs más választás, ki kell menni a terminálról, anélkül hogy tudnám hogy vár-e valaki. Judit azonnal kiszúr. (ezt megúsztam) Fogunk egy taxit, és megyünk hozzájuk.

Egy csuda mosolygós, ölelős család vár. Juditot immár 4 hónapja „fogadták örökbe”. Olyan volt, mintha hazaérkeztem volna. Kaptam egy jugo-t szederből, és egy lapos pogácsaszerű kenyeret, arépát. Kolumbia íze olyan természetes.

10 éve elmentem egy Kaláka koncertre, és mikor a Románc című Kányádi verset énekelték, lebegtem. Láttam a cartagenai naplementét, Kolumbia legromantikusabb városát, láttam magam előtt minden szót, amiről énekeltek. Zene még sose volt rám ilyen hatással, és mikor véget ért a dal, lebegtem tovább.

Mikor egy barátnőm kitalálta, hogy Dél-Amerikába megy önkéntesnek, és lehet, hogy Kolumbiába, akkor éreztem először, hogy a látomás lehet hogy valóra válik. Amikor egy másik barát összekötött egy utazási irodában dolgozó lánnyal, aki 40 százalékkal olcsóbbra hozta ki a jegyet, mint amire számítottam, akkor már tudtam, hogy megkaptam a zöld lámpát.

Azóta sok embernek megmutattam ezt a dalt: