elcamino

Lehet a tegnapi sörözés kicsit betett, de kb. délután egykor értem Ribadeo-ba. Az úton végig szemerkélt az eső, néha eltévedtem. Még a Ribadeo-ba vezető híd előtt elidőztem a parton, könnyes búcsút véve az óceántól.

Pápá1.

Pápá és napsütés:

A hídon elrontottam egy fotót, videó lett belőle, de most nagyon élvezem hogy nem sikerült. :)

Majd találkoztam a dagadt bokájú némettel a buszmegállóban.  Kb. 30 km-t kellett buszoznom, a menetred persze sehol, de a pultos pontosan tudta hogy 14.40. Kb. 35 perc volt az út, ennyi idő alatt 3 km-t tudnék metenni gyalog. Utána gondoltva, csak 12 km-t gyalogltam.. mégis minden bajom volt. Szúrt a mellkasom, kisugárzott a hátamra.

A madridi dán lány ezt úgy írta le, hogy a fájdalom csak jön és megy, aztán valahol máshol üti fel a fejét. A lábam többé kevésbé ok. Minjárt pihenhetek. Már csak 4 nap. Ezt az utat tettem meg ma, de nem kerültem meg az öblöt, csak átmentem a hídon:

Mononedo-ban azonnal a rendőrséghez irányítottak, hiszen ők adják a kulcsot az albergue-be. Nehezen de sikerült megtalálnom az internacionális kéz-láb spanyolommal a rendőrséget, amire nem volt kiírva hogy rendőrség, de zárva volt. Azt mondták majd figyeljem a rendőr autót.

Addig is irány egy vendéglő. Az legvonzóbb helyen pocsék volt a pincérnő modora, így inkább betértem egy kevésbé hívogató helyre egy menu del dia-ra. A pincér tűzoltó volt és örült hogy angolul beszélhetett velem, menu del dia-ként elkészítettek nekem amit akartam. :) A végén még egy szörnyű tiramisut is ettem.

Mire végeztem a rendőrség is kinyitott, kaptam egyszer használatos ágyneműt, a rendőr pedig elhozott az örsről az albergue-be. :)

Folyt. köv.

Kelés. Reggeli a fura német 22 éves lánnyal, meg a fura útiastársával, meg a dán csajjal. Aztán 20 km 6 óra alatt. Még éreztem a lábaimat, addig a 10 km is sok volt.. Naviát meg se tudtam nézni, de kb olyan mint Luarca. Aztán buszra pattantunk a dán lánnyal, és 25 perc alatt ott Tapia-ban. A buszmegálló melletti bárban a pultos egy teljes térképet rajzolt abból az 5 perces távból, amit az albergue-ig kellett megtennünk.

Kezd camino hangulat lenni, a dán lány, egy német pasi akinek annyira be van durranva a lába hogy napi max 5 km-t tud megtenni, azt is begyógyszerezve, 2 osztrák nő, egy 40 és egy 50 éves, mind2 a szülinapja miatt van itt. (mint én) két francia 22 év körüli fiúcska, 2 biciklis és még egy német nő.

Az albergue az óceán partján van, egy olyan helyen amiről álmodni sem mernék, mert csak  a valóságban létezhet:

Majd lementünk sörözni az öbölbe. Mindenki előadta a story-ját, az imidzsét, a fáradtságát. Megpróbáltam megörökíteni egy fotón a naplementét meg az öblöt, ez lett :)

Ilyen lehet annak a camino, aki a francia utat választja. Vagy aki szezonban jön. Kicsit elszoktam a társaságtól, az emberektől, de érdekes volt. Megittam két sört, majd loptam egy két pillanatot az ócántól.

Ezzel az végtelen fáradhatatlan erővel nem lehet betelni. De én fáradt vagyok.

Nincs más dolgod, csak kövesd a jelet, nem lehet eltévedni. Ezt olvastam mindenhol. Két nappal indulás előtt még megpróbáltam letölteni a szállások listáját, térképpel, de feladtam. Az útikönyv abszolút ki volt zárva, az olyan lett volna mintha valaki megmondta volna hogy na, ez itt a fa, ez itt a fű, ez a katedrális, és szerettem volna mindenre magam rájönni, bármilyen irányítás vagy segítség nélkül.

Ez volt az elmélet amögött a gyakorlat mögött. Bilbao-ban jól bereggeliztünk az Albergege-ben, mert inkább volt egy szálloda, amin vannak diákoknak berendezett szobák, mint igazi zarándokszállás.

A camino alatt elképeztő mennyire érzékennyé válik az ember a természet adományaira, az állatokra, a novényekre,a élvezi a fű zöldjét, a levegő frissességét, a forrásvizet. Amint kiértünk Bilbao városból, találkoztunk is a helyi kecskegidákkal.

Megváltozott a táj is, kedves volt a monumentális óceanhoz képest. Az út óceánmentes eldugott omladozó templomok, patakocskák, erdők, folyópart mellett, vízesések felett vezetett. 20 km gyaloglást terveztünk, mert előző nap kicsit túlestem a ló túloldalára, ami négy óra gyaloglást jelentett volna mára. Azonban teltek múltak az órák, és bárhol kérdeztük merre van aznapi végcélunk, Portugalete, azt mondték a helyiek hogy messze-messze, vagy épp hogy az ellenkező irányba. Azonban az előző napok gyakorlata alapján nem lehetett tudni, hogy mit is jelent ez, vajon sosem közlekednek gyalog, vagy nem mozdultak ki a városból ahol élnek?

Hatkor behullottunk egy csuda kisvárosba, ahol bicikliverseny és ennek következtében nagy felbolydulás volt, és ki volt írva az útra hogy 29 km Portugalete. Hát ezt meg hogy?? Végig követtük a jelet. A Turistico Informacione zárva, senki nem beszélt angolul, alberge sehol. Édának azonban sikerült leszólítania a város egyetlen angolul beszélő lakóját, aki elmesélte hogy ez is a camino, egy nagyonősi út, ami nem túl ismert, azt is elárulta hogy semmilyen szálláslehetőség nincs a városban. De 20 perc, azaz HÚSZ PERC vonattal Bilbao, onnan pedig megint 20 perc metróval Portugalete. Tehát irány a vonat. Kicsit széthullva, de vidáman zötyögtünk vissza Bilbao-ba.

A következő csoda a pályaudvaron várt, ahol a biztonsági őr beszélt angolul, elmondta hogy juthatunk el Portugalete-be.

Hogy hogyan lett a 20 km-ből minimum 33? És mint a térkép is mutatja, hogyan mehettünk az ellenkező irányba? Nagyon egyszerű. Nem volt nálunk se térkép, és ha el is mentünk egy-egy mellett, azt feltételeztük hogy egy kanyarral majd Portugalete-be jutunk végül. Ez gyakran megesik a camino-n, hogy nem a legrövidebb úton megy az ember. Sokszor vannak kósza jelek, amiket egy hét után már rutinból nem követ az ember, ráérez, melyik az "igazi". De mi nem voltunk se rutinosak, se felkészültek. Csak mentünk, lesz ami lesz. Ez lett:

Portugalete-ben is várt egy kisebb kaland, hiszen a szállásunkról annyit mondtak a helyiek, hogy messze van. :) A végén egy rendőrnő szaladt be a rendőrörsre, és hozott ki nekünk egy térképet, amire rárajzolta hogyan juthatunk el a Panzióig. Max 10 percet kellett gyalogolnunk. A Panzió portása pedig egy órát töltött velünk a portásfülképen, hogy segítsen szállást keresni következő napra. Két albergue-et hívott fel, mire megtudtuk h kb 40-45 km-re van a következő szállás. NEEEEE. :) A lelkem képviselve a lázadozó testemet visított. Nem létezik. Mind1.

A napot egy koccintással fejeztük be egy bárban, Éda borozott, én meg egy pohár spanyol sörrel valóra váltottam több napos álmomat. :) Egészségetekre!

Visszatekintve a gyaloglós napokra, ez a nap volt a leghúzósabb. Nemcsak azért, mert nem gondolkodtunk, nem voltunk tisztában az erőforrásainkkal, és nem voltunk felkészülve, hanem ezért is, mert nem hallgattunk a jelekre, még ha a jel hiteles forrásból származott is.

Ifjúkori hévvel elindultunk a mesés Zumaia-ból a reggeli csípős hidegben. Tanultunk a tegnapi éhgyomros kísérletből, és bőségesen bereggeliztünk. Faltuk a kilométereket, a friss levegőt, a Pireneusok látványát, az óceánt, a valószínűtlenül zölden világító réteket. Órák teltek el, és észrevettünk egy kis épületet a dobtetőn. Mi lehet ez? WC. Lehet, ez senkit nem nyűgöz le így leírva, de ott és akkor olyan volt mintha egy marék gyémántot kaptunk volna. :)

Majd találkoztam kedvenceimmel, a luxusjuhokkal. Nem hiszem hogy ismerek olyan embert ezen a földkerekségen, aki nem cserélne velük:

Megérkeztünk egy városkába, ahol a szintkülönbségeket lifttel vészelik át a spanyolok, és a camino is a lifteken keresztül vezet. :)

Mivel nagyon korán indultunk, gyorsan pörögtek az órák, sebesen fogytak a kilométerek, és fél 12-re megérkeztünk Deba városába. 21 kilométer volt a hátunk mögött, és szétcsattantunk az energiától. Nem kellett volna. Ez a kis hegyet másztuk meg délelőtt Zumaia-tól Debaig.

És ez volt előttünk. Talán jobb is hogy nem láttuk.

A panziós bácsi komolyan vette hogy hatkor akarunk indulni, mert pont hatkor bekopogtatott a kis köntösben a szobánkba, hogy idő van. Úgy kipattantam az ágyból, mint még soha, lelkiismeret furdalásom volt, hogy miattunk felkelt..

Fél órát szüttyögtünk, mire sikerült összepakolni, aztán irány az út. Rá három percre hogy kiléptünk az utcára, észrevettem, hogy elhagytam a sapkám. Mármint a kölcsönsapkám. Éda megvárt a padon, én meg visszarohantam a panzióhoz, felcsöngettem, közben elképzeltem milyen gondolatok lennének a fejemben, ha valakik miatt feleslegesen felkelek, majd mikor visszafekhetek végre a pihe-puha ágyikóba, csöngetnek. Megint lekukkantott föntről a bácsi az utcára, és mosolygott. (Fura.) Aztán felrohantam, és folyékony spanyoltudásommal, ami a kézzel-lábbal mutogatásból állt, elkezdtem magyarázni miért jöttem vissza, és elkezdtük keresni a sapkát, de sehol nem volt. Majd az ágyamról egy pillanat alatt lekapta és kirázta az ágyneműt, ahonnan végre előbújt a csintalan sapka. Elkezdett kacagni. Hálás voltam és meglepett. Hogy tud nevetni hajnali fél hétkor? :)

Aztán megint búcsút intettem, és Édával elindultunk a camino irányába.

Majd amint lehetőségünk volt, lementünk a partra:

Aztán étlen-szomjan gyalogolni kezdtünk. Pörögtek a percek, az órák, majd kiötlöttük, hogy minden elehtőt magunkba tömünk, ami nálunk van, talán jót tesz...

Végül elértünk Getáriába, ahol nem volt olcsó szállás, és tovább kellett mennünk.

Íme a JEL, amit követni érdemes. :)

Végül Zumaia-ban egy gyönyörű óceánparti városkában aludtunk, egy parti albergue-ben. :) Íme egy kép az ottani fákról. Sokáig tartott megszokni hogy mit tesznek arrafelé a platánokkal.

Ha érdekel a többi aznapi video, megnézheted ITT.

Itt pedig sok-sok info vállakozó kedvűeknek erről a szakaszról. Spanyolul van, de a lényeget bárki megérti. :)