Március 21. 12.00, Franciaország, valahol Cannes mellett egy benzinkúton. Két turistának tűnő 30-as nőt egy rendőrautó kirak a parkolóban.

Hát, ezek voltunk mi. :) Egy kamionos sikálta az autóját, odamentem megkérdezni hova megy, mert mi San Sebastianba tartunk, hát, ő is arrafelé megy, mondta, nem túl lelkesen. Erre odalépett kalandtársam, és egy fél pillanat alatt kiderült hogy beszél olaszul. A kamionsofőr pedig olasz színekben tündöklő román állampolágár lévén kapott az alkalmon hogy lesz kivel diskurálnia, elárulta hogy Barcelona felé tart, és  elvisz minket, ha jó nekünk, hogy 13.00-kor tud indulni. :D Hát, már hogyne. :)

Kiálltunk stoppolni elégedetten, hogy bármi lesz, a fickó egy óra múlva felvesz minket. Negyed óránként megálltak a franciák, hogy ide-meg oda el tudnak vinni. Már ez is üdítő volt az Olaszországban tapasztaltakhoz képest. Elmúlt egy óra, és bepattantunk a kamionba. Mivel Éda beszélt olaszul, ő lent maradt az ülésen, én meg illegalitásba vonultam, és felmásztam a hálófülkébe. Élmény volt…


Mese egy kamion alvófülkéjéből

Öt óra döcögés után Béziers-ben kiszálltunk, majd a jószándékú sofőr elkezdte megkérdezni a spanyol kamionosokat, hogy nem visznek-e el minket. Azonnal kiderült, hogy a spanyol kamionosoknak megtiltották, hogy bárkit fölvegyenek. Kezdtem ideges lenni, pedig az egész úton nem voltam az. „Lemegy a nap, elmegy a stoppunk, itt bénázunk, ahelyett hogy megírnánk a táblát és úton lennénk.” Berobogtunk a benzinkútra, kértünk kartont, megrajzoltuk a SanSebastian táblánkat, megvolt még a SPAIN is. És végre kiálltunk. Ok, végre jó helyen vagyunk. :)

Az első autó elhagyott minket, majd megállt és visszatolatott. Azt mondta Bilbao-ba megy. (!!!!!) Kalandtársam emlékezett, hogy az ott van ahova mi megyünk. Éjjel 11.30-ra értünk be San Sebastian-ba. A francia származású Ventimiglia-ból induló üzletemberrel Éda végigtárgyalta az élet összes nagy témáját, család, szerelem, sors, munka, szenvedély. Mit mondhatnék? Ilyen a stoppolás, nincs köze a valószínűség számításhoz.

San Sebastian éjjel fél 12-kor kezdtünk el bolyongani a kihalt utcákon. Egy hotelben elirányítottak minket egy olcsóbb szállodába, ami mellett megláttunk egy panziót. Valaki lenézett az utcára az ablakból, és beengedett minket, majd betessékelt egy lakásba. A helyen erős kajaszag volt, és a pongyolás bácsi egy szót sem beszélt angolul. Megegyeztünk, hogy a hostel részben alszunk, és egy forró zuhany és egy órányi internezés után elégedetten szuszogtunk, hogy elinduljunk a nagy útra. Pedig a nehezén már túlszárnyaltunk.

És végezetül: a stoppolás utolsó napján kb 900 kilométert tettünk meg, ezen az útvonalon: