elcamino

Kezdem kicsit nevetségesenk érezni hogy minden napot azzal kezdtünk, hogy elterveztük mit szeretnénk, aztán meg szinte sosem az történt. Vajon az életben is így megy? A camino is az élet része, nem?

17 kilométer a mai adag, labkímélés gyanánt, a cél Sebrayu, ahol 3 Euro a szállás. Gyorsan megérkeztünk, és megkérdeztük hogy hol a bolt, szertnénk kenyeret venni. A néni mosolygott, heti egyszer jön föl egy autó ami a helyi abc-nek felel meg. Kocsma nincs. (Otthon elképzelhetetlen hogy egy településen ne legyen kocsma.) Tehát irány tovább, a kecses nevű Villaviciosa-ba. Legalább két órát gyalogoltunk, és nagyon ki voltunk tikkadva. Ez is a baj a tervekkel, ha azt tervezem hogy 10 km-t megyek és 20-at kell, akkor 10 után szenvedés van.

Mindenesetre megérkeztünk a helyre, ahol nagyon gyorsan kiderült, hogy nincsen albergue. Hm. A legközelebbi 12 km-re van. DE: a helyi hotelnek van zarándokok számára ajánlata, 15 Euro/fő. Így egy csili vili rózsaszín szobát vettünk ki. Antik bútorok, tiszta ágy, tiszta ágynemű! Festmények, fésülködő asztal, szappan!!!! Hajszárító. Ez a földi mennyország. :) Lakni is kellemes lenne itt. A tegnapi körülményekhez és egyébként a tipikus zarándok szállásokhoz képest is luxus. Amit szeretünk. :)

Sajnos kép nem készült, csak ez az egy a szálló előtt.

Elmentünk bevásárolni, és becsempésztük a szobába a műzliszeleteinket, egy üveg bort, szójatejet, kenyeret, narancsot.

Még reggelit is kaptunk, lekváros toast és tejes kávé. Az étel nem volt túl tápláló, de a családi étterem varázslatos hangulata miatt megérte elhúzni a kávézást. Mikor kikérdeztük a recepciós hölgyet, hogyna jutunk tovább, mert a holnapi táv felét busszal akartuk megtenni, azt magyarázta hogy a zarndokok számára a busz mikor indul. ?? Micsoda? Zarándokoknak busz? Ez egy kicsit önellentmondás.. Mindenesetre nem tűnt annyira annak, mert volt a szállóban még egy zarándok páros, akiknek a bakancsa nem volt poros, és ide is busszal jöttek, innen is busszal mennek. Fura.

Csodás volt a bormámoros álom egy tiszta ágyban és szobában.

A mai móka fentről, bár az útvonalban nem vagyok biztos:

A mai menünk lábkímélés. (micsoda újdonság) Ez annyit tesz, hogy többet megyünk ugyan,  a tervek szerint 25 kilit, de lassabban. Így érünk majd el egyszer csak Ribadesella-ba.

A napot azzal kezdtük, hogy átadtuk az enyészetnek a stoppoláskor oly hűséges táblánkat, de előtte lefényképeztük, és örökre a szívünkbe zártuk. Pápá.

Majd elsétáltunk a llanes-i kikötőbe, mert muszáj volt a gyaloglás előtt magunkba szívni az óceánt.

Mennyország gyanús tájakon keresztül vezetett az út, kellemes volt a levegő, eldugott pici tanyák mellett haladtunk. Egy pillanatra, mikor az ember megállt, és a száradó ruhát bámulta ahogy bele-belekap a szél, olyannak tűnt mintha egy álomban lennénk. Közben fekete csirkék kapirgálnak a domboldalon, néha kakas kukorékolt, és békés nyugalom öntötte el a környéket. A video sajnos hang nélküli.

szólj hozzá: Csirkék hang nélkül

Erdők, hegyek, csirkék és kakasok, kecskék és kolompoló lovak voltak a társaink, majd mini malacokkal is találkoztunk, amiből szívesen hazavittem volna egy-kettőt.

Teltek múltak az órák és a kilométerek, és 4 körül kezdtünk nyűgösek lenni, de valahogy mégis megérkeztünk Ribadesella-ba. Sütemény és KV következett, hogy az akutt alacsony vércukor szintemen időlegesen változtatni tudjak, majd kiderült, hogy nem alszunk itt. Az óceánparti albergue drága volt, az 5 km-re levő településen azonban csak 3 Euro volt a szállás.

Ekkor következett számomra a camnio legbotrnyosabb, -bénább és -idegbetegebb egy órája, a süti és kv ellenére... Megkérdeztük a helyiket hogy jutunk el a szállásra SanEsteban-ba, és az autóútra terltek minket. Éda ment elöl az úton, ahol száguldoztak az autók, én utána. Tudtam hogy rossz helyen vagyunk, hogy életveszélyben vagyunk, hogy ez nem a camino, de követtem. Ettől még idegesebb lettem, hogy miért követek valakit, aki nem sütizett be ésatöbbi. Majd szétrobbant a fejem, hogy mit keresek itt, hogy a megfelelő pillanatban miért nem mondtam hogy pápá, menj amerre akarsz, ezzel párhuzamosan meg halálfélelmem volt az mellettem elhúzó autóktól.

Eltelt egy óra, és megérkeztünk. A hely csöves volt, de olcsó, a víz hideg, bolt semmi. A spanyolul beszélő alberget "üzemeltető" nő sütött nekem egy tortillat 3 euro-ért. Az idegességem persze nem múlt el, a dühöm öngyűlöletté fajult, és lassan csillapodott. Megérkeztek a lengyel barátaink, akiket láttunk Ribadesella-ban, ők a camino-n jöttek.

Mikor végre már lehiggadtam annyira, hogy szavak tudtak kigördülni a számból, és Éda megkérdezte hogy van-e kedvem elmenni sétálni, kinyögtem hogy épp kérdezni akartam. Az apró településen igaz tényleg nicsen semmi néhány házikón kívül, de óceánparti hegyen fekszik. Csoda volt. Megindultam hogy elérek a partig, mint aki se nem lát, se nem hall, Édát valahol elhagytam, és megpróbáltam megörökíteni ami ott volt, valószínűleg sikertelenül.

És egy kis video itt.

A nap végén kiderült, hogy a hisztinek fizikai okai is voltak, 37 km-t mentünk a 30 helyett, amit érzékel a test. A cím egyébként nem tudom honnan jött, főleg a Hókuszpók.

A tegnapi hőséget elkerülendő, hatkor akartunk kelni. (hehe) De legnagyobb igyekezetünk ellenére a nap nem akart felkelni. És milyen egy igazi ébredés napfény nélkül?? A Nap végül 7.50-kor kitápászkodott az ágyból, mi hűen követtük, és 8.30-ra már úton is voltunk.

Jó ideig betonon gyalogoltunk, és nem volt egy nagy élmény. Aztán elkanyarodtunk az óceán felé, és Írország életérzésű dombos, óceános, birkás, tehenes homoktövis látomás borult körénk, közben nagyon picit, szinte észrevétlenül szemerkélt az eső, de nem éreztem a cseppeket a bőrömön, csak hogy nedves.

szólj hozzá: Haverkodás juhokkal-nincs hang 

Délre beértünk egy helyes faluba, onnan volt 5 km-re végcélunk, Llanes. Felvezetett az út egy hegytetőre, és ott kanyargott a hegyoldalban, az egyre közelgő Llanes a hátérben, mellettünk és felettünk pedig a szürke felhős párás ég és az óceán.

Az eslő létező albergue-be betértünk, mert már átértünk Asztúriába, és nem volt róla semmilyen infónk. Az albergue-et egy szálloda hátsó barakkjában alakították ki, valószínűleg a tároló épületekből. Volt benne 2 szoba, mindkét szobában 2-2 emeletes ágy. Büdös volt és fülledt egyszerre.

Miután lepakoltunk bementünk a városba, megkerestük a túrista információt. A katábriai logikusan megszerkesztett tömör és jól használható infók helyett Asztúriában egy kg papírt kaptunk, ami használhatatlannak bizonyult. Az infomációban dolgozóknak fogalmuk sincs a camino-ról. Megkérdeztük az ott dolgozó pasit, hogy hol a legközelebbi albergue, azt mondta hogy itt és itt. Erre én: hogy nyitva van-e biztosan? Azt mondta nem tudja. Erre én: akkor fel tudnád hívni nekünk? Nem. Cukimuki. Látszik hogy már ezerszer átélte, hogy egy egész napos gyaloglás után megérkezik valahova, és  kiderül hogy nincs hol aludnia.

Majd elmentünk egy intrenetKV-zóba, mert Édának meg kellett vennie a buszjegyet hogy hazajusson. (Közeledik a pillanat hogy tényleg egyedül megyek az úton.) Nagy nehezen sikerült átverekedni magunkat a helyi busztársaság online jegyvásárló rendszerén, majd bevásároltunk egy boltban, és hazamentünk. Már otthon voltunk, mikor Éda észrevette, hogy elhagyta a bankkártyáját. Immár másodszor. Felpattant és elment. Mint kiderült, most tényleg elhegyta, de a netKV-zóban sértetlenül visszakapta. :)

Este pikniket rendeztünk, egy pokrócot terítettünk az emeletes ágyak közé, kipakoltuk a kajánkat, sült paprikát, sajtot ettünk, és műzlit borral.

Ma 15 km-t mentünk, mert tegnap megint nem tudtunk pihenni. 20 km nem sok, de ha fáj a lábad, csak egyre rosszabb és gyilkosabb lesz, ha nem tartasz szünetet. Egy kis életkép az útról:

szólj hozzá: Nyár a hegyekben,tél a csúcson

Gyorsan el is értünk San Vincente-ből Colombres-be, ahol majdnem abban a csodában lehetett részünk, hogy egy tornacsarnokban alhattunk volna 3 Euro-ért. Viszont nem volt szerencsénk, aznap meccs volt, ami azt jelenti hogy hajnali 1-ig megy a vidámkodás. Ezt az infót egy spanyoltól tudtuk meg, akuvel legalább 10 percig beszéltünk. Először megkérdezte, hogy tudunk-e angolul, majd folyékonyan tolta tovább spanyolul, először nekem, majd Édának.

Viszont a toracsarnokos büfés fickó leültetett minket, és hősies telefonálgatásba kezdett, mint kiderült, szállás szerzett. Közben a pozitív válaszra várva 3 pasi megmenette a 2 szegény zarándoklánykát, le is rajzolták nekünk, hogyan juthatunk el a panzióba, végül az egyik bácsi gavallérként bepakolt minket az autójába, és ház előtt rakott ki. Legalább 5 percig tartott az út, és egy forgalmas autóút melletti szálláson volt a végcél. Alul kocsma, kint perzselő napsütés. A kimosott szerkónk max egy óra alatt száradt meg. (Most hogy ezt a legnagyobb nyári kánikulában írom, annyira nem meglepő, demikor ez történt, április elseje volt.)

Szóval zuhany, mosás, csendespihenő, és a szokásos párbeszéd az achilles-emmel, hogy remélem értékeli, hogy ma csak épp hogy bemelegítünk, csak őmiatta. vegye már észre végre hogy körülötte forog a világ. 

16.30 után felkerekedtünk, és átmentünk az út túloldalán levő szálloda sörözőjébe, mert volt wifi. Mert bevallom, a wifi lelki táplálék. Éda csak így tudta tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, ugyanis a telóját lekapcsolta a Telekom. Az én szuper Samsung okostelefonom azonban csak simán nem volt hajlandó az esetek 80%-ában csatlakozni, de azért mindenhol próbálkoztam. Soha nem fogom megérteni, hogy emberek nem kevés pénzt adnak ezért az "okos"telefonért, ami a felhasználóbarát skálán minusz 200-as minősítést kapna, és az is biztos, hogy akik összerakták egy légkondizott irodában természetes fény nélkül élik az életüket, ugyanis természetes fényben semmi nem látható a kijelzőn.

Tehát Wifi és sör. Mi kell még?

Majd felkerekedtük és visszasétálltunk a kánikulába Colombres-be, legalább 20 perc volt az egyenes út, amit ugyanennyi ideig magyaráztak a tornacsarnokos tündér bácsik hogy mennyire bonyolult lesz.

Colomresben beültünk a templom melletti kocsmába, akkor mi voltunk az egyedül túristák a városban. Végezve a sörrel körbesétálltuk a kisvárost, tehenekkel, egy kiscsikóval és a mamájával haverkodtunk a határban. Focizó 5évesek, nyugi, békés meleg. 10 napja a télből a tavaszba, most a tavaszból a nyárba röppentünk.

Már megint eldöntöttük hogy pihenő napot tartunk. Talán kezdtünk is ezzel unalmassá válni. Mert az úton nem te döntesz, hanem max amit dob a gép, azt kezelheted simulékonyan, vagy akaratosan. És mi egyre simulékonyabbakká váltunk.

TERV: mert tervezni kell.. Santillana del Mar-ig gyalog, aztán 20 km busszal Comillas-ig, mert ott van a nagybetűs Óceán. Meg is érkeztünk gyorsan Santillana-ba. Csili vili hely, olyan érzése van az embernek mintha egy miniatürizált budai várba érkezett volna. Kiülős KV-zó nincs nagyon, viszont Michelin csillagos éttermük van.

Még jött a busz, kiültünk a parkba, jógáztunk, napoztunk, majd elkezdtem szállíngózni az iskolai csoportok a parkba apácák vezetésével. Az egyik gyerkőc azt firtatta a többeiknek, hogy a nénik levetkőznek meztelenre. Furák ezek a spanyolok, elég távol voltunk attól hogy meztelenek legyünk.. Megvarrtam az övtáskám a parkban, majd elindultunk a buszhoz, íme:

Már csak néhány perc volt csak a busz érkezéséséig, de Éda rájött, h nincs meg a bankkártyája. Keresés, káromkodás, visszarohanás a parkba.. vajon a busz kegyes lesz hozzánk és késik? Eddig szinte minden nap ránktört a pánik, hogy ezt-azt elhagytuk: 1x Éda sapkája, majd öcsém esőkabátja, Éda kölcsönpolárja, Éda sálja (na ezt tényleg elhagyta) és most a bankkártya. Az estek 99 %-ban megkerül a tárgy, de a hiányérzet állandó. Hiszen bármit elhagysz, az hiányzozni fog, mert mindenből csak a minimálisat cipeled.

Szóval természetesen meglett a bankkártya, a leglogikusabb helyre rakta el, és a busz is késett. Elzötyögtünk Comillas-ig, kb. 15 perc alatt kiderült hogy az albergue másnap nyit ki, busz meg csak este jön. Így azt tettük ami a legkézenfekvőbbnek tűnt, dőzsöltünk. Egy pohár bor a legdrágább étteremben, majd óceán, és feltöltődve irány a legközelebbi albergue, ami elvileg 12 km-re van, San Vincente-ben.

Miután véget ért a szokásos óceán tematikájú meditáció, elindultunk. Az út egyenes volt és lefelé vezetett, és vagy három óra múlva megérkeztünk San Vincente-be. Hegyről repültünk lefelé, csillogott az óceán,  az öböl, és minden álomszerűnek tűnt. A településre egy hídon át vezetett az út.

Az albergue persze a hegytetőn volt. Fölfele mindig kilátástalannak és értelmetlennek tűnik, de mikor megérkezel, lezuhanyol, és iszol egy bögre teát, és a házigazda még vacsival is megkínál, akkor kerek a világ. A kilátás meg csoda.

Castro Urdiales után itt volt az 2. hely, ahol valóban otthonra leltünk. Egy szerelmespár, Sofia és Jose? volt a házigazda, a zarándokok pedig a gyermekeik. :) Mostak ránk, főztek ránk, meleg itallal kínáltak. Volt egy agyon kényeztetett cicájuk is, aki épp akkor pattant föl az asztalra és döntötte fel a vázát, mikor kérdeztem Sofiát, hogy hívják a cicót.

Ezeregy kép díszíti a falat, mindegyiket a zarándokokkal. A camino az életük, és nem szimbolikusan. :)