elcamino

Kivételesen ma fel tudtam kelni, és csak a francia bácsi ment el előttem. Az első albergue 25 km-re volt, és 2 előtt értem oda, még nyitva találtam egy boltot! Bedobtam 4 db banános joghurtot ebédre, csak utána olvastam el hogy csak aroma meg színezék van benne.. Innen akartam buszozni, vagy vonatozni, de a vonat 5 körül ért volna be, pedig a Gihon-i alberges azt mondta nagyon gyakran jár ezen a vidéken, a busznál meg nem volt semmi kiírás. Szóval lefényképeztem szépen a vonat menetrendet, hogy legközelebb ne járjak pórul mert hiszek a helyi mendemondáknak. :) Persze ha vártam volna nyugodtan 20 percet akkor jött volna a busz..

Így mentem gyalog, a hőségben plusz 15 km-t, kb. 6 körül értem ide, ahol találkoztam a spanyol rohanós lánnyal.

A lánnyal egy helyről indultunk, csak ő okosabb volt, beült az előző elbergue mellett ebédelni, és megkérdezte a helyieket a buszmenetrendről. Majd szépen megvárta és nyugiban beért. Én eltévedtem, bepácolódtam, teljesen hullára gyalogoltam magam.

Mielőtt beértem az albergue-be, be tudtam vásárolni, megkaptam a napi szójatej adagomat (jól rászoktattak) meg az avokádómat, amit 2 napja próbáltam beszerezni. Megvan az új menü, avokádós kenyér paradicsommal, előételnek narancs. :) Reggelire narancs, utána szójatej. Majd ha megéhezem, avokádós kenyér. Nyam. És minden spanyol áru. Nyam.

Elugrottam Luarcába, ott volt net, megvettem a buszjegyet hazafelé, és ki is tudtam nyomtatni! Szval hazajutok. :) Utána mentem óceánozni, de csak a kezemet tudtam beledugni, itt nincs strand, vagy kikötő, hasonló mint az előző cuki falu, csak kevésbé turisztikai célpont. Cudillero rózsaszínes szivárványos életérzésű, Luarca meg kicsit szürkébb. Benéztem egy lakásba a csuda tengerparti halászfaluban, a konyhába láttam be, elég csöves volt.. Ez megint az az eset hogy nem jut minden spanyol birkának óreánparti kilátás..

Mikor a jegyzetet írtam, teát kortyolgattam az albergue teraszán, a lábamant felpolcoltam, totál kimerültek szegénykéim. Azt hiszem, ez már a limiten túl van. Már nem fáj az achillesem, csak a talpam lüktet, a lábam vörös a kiütésektől amit a meleg okoz. De nem pihenni jöttünk, remélem még egy hét strapát kibírnak.

A könyvek szerint 31,5, az albergue-es szerint 38! No comment.

Reggeli, kelés, egyedül!!!! Kaja, és kibuszoztam a külvárosba hogy ne lássam az iparnegyedet. Onnan meg a hőségben... megláttam Édát 2 méterre magam előtt. Szóltam neki de nem vett észre. Ez mindig a parám volt, hogy nem vesznek észre. Mindig én veszem észre őket, nem ők engem. Hagytam, és elment.

Lementem a partra, mert azt mondták hogy szép, de inkább cukiként definiálnám, bár nem kedvelem a szót. Elkezdem csinálni egy videót, és kalandtársam épp ott ült le egy vendéglőben a parton. Épp menü del dia-t rendelt. Vicces volt nagyon, ha megbeszéltük volna, tuti nem vagyunk ilyen pontosak. Elment Ovideo-ba, aztán Aviles-be, aztán ide rohant, hogy búcsút intsen az óceánnak. 2 napja két órán kerszetül kerestün egy helyet hogy elköltsük búcsúétkünket, de nem találtunk rá.

Vagy egy fél liter vörösborral a pocakomban indultam el a hőségben, csodás volt. Be voltam csípve, és az a szó sem jutott eszembe, hogy camino, mikor meg akartam kérdezni vkit merre van. Hm. Vagy 3 km-re lehettem az albergue-től, mikor elegem lett, és leültem a fűbe, és beszélgetni kezdtem egy fűszállal. Hogy milyen szép, mondhatni tökéletes. Közben a tehenek bámultak hogy mi a fenét csinálok itt. Majd hegymászás, mert az albergue mindig a hegy túloldalán van.

8 zarándok van, 5 német fiatal, egy francia bácsi, és egy nem tudom honnan való lány.

Kiszámoltam, hogy napi 52 km-t kellene mennem, hogy odaérjek időben Santiago-ba, szóval marad a csalás. Az óceánnal még 2 randim lesz, csak utána csalok. Sokat.

Minden postot magam miatt írok, ezt is. Ez ugyanaz a post mint az előző, csak az előzőt emlékezetből írtam, a kis egóm és az idő fátylán keresztül, ez pedig egy az egyben a jegyzetem alapján, amit hulla fáradtan, felesleges körítés és okoskodás nélkül véstem kőbe. Örülök hogy megtaláltam. Ki tudja, talán a szuper videóim is meglesznek? 1szer.

Legalábbis mindenki ezt reagálta arra a tényre hogy nem egyedül megyek. És mert mindent megkap az ember, én is megkaptam, hogy egyedül mehettem, mert a kalandtársam hazament, illetve hazaindult.

Az egyedül gyaloglásról.

Mi a különbség? Próbáltam megfogalmazni. Először is az egód nem ütjözik neki egy másik egónak. Egyedül döntöd el hogy mit veszel a boltban, nem kell kompromisszumokat kötnöd, csak a pénztárcáddal. A másik, hogy sokkal szabadabbnak éreztem magam, mert nem volt leosztva a szerep, hogy én vagyok az aki nem beszélk spanyolul, ő meg aki beszél olaszul, ezért szinte mindig ő kommunikált. Most nekem kellett, és nem esett nehezemre, igazából zsigerből jött, hogy spanyolul-angolul beszéljek olyanokkal is, akik nem beszélték egyik nyelvet se. :)

Ugyanakkor nem nevettem annyit. Mert sokszor megtörtént hogy a széthullás határán ahelyett hogy hisztirohamot kaptunk volna, röhögőgörcsben fetrengtünk. Ez tényleg hiányzott.

Az út

Sajnos nem találom sem a jegyzeteimet erről a napról, sem a szuper videoimat. De megpróbálom szavakba önteni, bár tudom hogy a lényeg úgysem jön át. :(

Avilesben egy nyugdíjas kedves párral, egy fura lánnyal és a lengyel párocskával aludtunk az albergue-ben, és a recepciós elmondta hogy érdemes elmenni Cudillero-ba, ami nincs ugyan rajta a camino-n, de érdemes kerülni. Azt is megtudtam h nyugodtan elcsalhatom a városból kivezető utat, egy helyi busz átvisz a városon meg a gyárnegyeden. Így nyertem 7km-t és 1,5-2 órát.

Egy rücsök mocsok kocsmában megittam a KV-m, és próbáltam betájolni magam merre lehet a camino. Turistico nincs, de valahogy csak meglett. Mentem mentem, nem sokra emlékszem arról a napról. A legfurább story az volt mikor megérkeztem Cudillero-ba, és egy ugyanolyan hátizsák ment előttem, mint Édáé. Aztán rájöttem hogy ez nem csak a zsák, hanem Éda. Gondoltam h ordítok, de mégsem tettem, és ő meg gyorsan ment előre. Hát, ez fura.

A fájdalom

Amint Éda elment, megszűnt a fájdalom az achilleszemben. Viszont a fájdalom vándorolt, átment mellkasi szúrásba, többször meg kellett állnom miatta, hogy levegyem a zsákom. Néha elmúlt, néha nem, de menni kellett. Szóval ott ment előttem Éda, aki nem tudom hogy került oda, nekem meg nem volt energiám arra hogy bármilyen plusz erőfeszítést tegyek, hogy utolérjem. Tehát eltűnt.

Leértem a partra, és ott volt Cudeillero túrista látványosság.

Szép, vagy inkább cuki, de a gyönyörűségdömpingben nem egy álom. Elkezdtem videot csinálni, (ezt kerstem 3 napig) és Éda lekezdett integetni az egyik vendéglátóipari egyséből. Odaslattyogtam lomhán, és pörögve mesélte mi történt vele. Épp menu del dia-t rendelt, halleves meg valami sali, és csatlakoztam. Ha megbeszéltük volna se lettünk volna ilyen pontosak. Két napja órákat töltöttünk hogy találjuk egy helyet és elfogyasszuk a búcsú féle vacsit. Erre most csak így, égből pottyant.

Így kezdődne az a video, amit kerestem, csak utána kalandtársam is feltűnne, de ezen nem teszi:

Ezt a fotó sikerült szereznem, nem túl informatív de emléknek kedves.

És ott látható az a kancsó bor, amit fejenként elfogyasztottunk. Ami aztán a tűző napon nem indította be a lelkesedésemet, hogy még 7 km-t kell mennem. Éda elrohant, ment a vonata Oviedo-ba, ahonnan Barcelonába, majd Budapestre jut. Én meg ottmaradtan becsípve, és lementem a partra, és örömködtem az óceánnál.

Szerelmet vallottam, a fülébe dúdoltam Óceán őkelmének:

Hát igen, ha Éda elment, lassan nekem is itt a vége az útnak, jön a búcsú, pápá Óceán. Azt is észrevettem, hogy mióta egyedül megyek, megengedem maganak hogy kattogjon a fejem. Még nem egyedül voltam, le tudtam állítani, hogy belekapaszkodjak egy-egy gondolatba, de mióta egyedül mentem, nem ment. Hiába mndtam magamnak ami eddig bevált, hogy ébresztő, légy itt, figyelj mi van körülötted, mert kattogni bárhol lehet. Mégsem tudtam leállítani.

Tehát mentem fölfelé, csöppet sem józanul a cudillero-i emelkedőn. Azt hittem megpusztulok, de ez az érzés már jó ismerősöm volt az elmúlt két hétről. Mentem, mentem, mendegéltem, és vagy este 7-8 körül meg is érkeztem Soto de Luna-ba, az albergue a helyi közösségi ház épületében volt. Volt egy csapat német, anyu-apu tini gyerekek, megérkezett a svéd lány Aviles-ből, volt egy francia bácsi, aki nem beszélt angolul, vele elkarattyoltunk, ő beszélt franciául, én angolul. Internacionális kézzellábbal az élet értelméről..

majd besötétedett, és a szomszédban próbáló zenekar még mindig próbált, mindenki lefeküdt, és ők próbáltak. Átslattyogtam, mondtam nekik hogy milyen jó ez a zene amit csinálnak, meg hogy meddig tart a próba. Az órásjukra pillantottak, és azt mondták most fejezték be. Helyesek voltak. Ez a csoda nap is eltelt.

8-kor kelés, mert Éda lelép, meg Ovideo-ba, onnan Barcelonába, onnan pedig Budapestre. Ez kb egy 10+30 órás buszozást jelent. Elszüttyögtünk, 10.30-kor ültünk be KV-zni Gijon-ba. A búcsú annyi volt h viszlát Budapesten, és tényleg. :)

Az út Gijon és Aviles között az a része a camino-nak, amit ha el akarsz lógni, hát lógd el. Kb. ez a kép jellemzi a táj 80%-át:

tehát harmincvalahány fok, iparnegyed, az elején egy brutál hegyet kell megmászni, ahol nincs kút. Kilátás, iparnegyed. Arra gondoltam hogy milyen lehet így leélni egy életet, van egy kis házikód a hegyoldalon, csak egy bibi van, hogy tőled néhányszáz méterre egy ssci-fit megszégyenítő látványt nyújtó kéményrengeteg, zaj és por. Nem minden spanyol birkának jut óceánparti kilátás.

Az 50 faktoros gyermekeknek szánt Vichy naptej mellett is szénné égett a vádlim, mert csak 1szer kentem be.

Bár a környezet szörnyű, az emberek csuda kedvesek voltak. Pl. az egyik dombtetőn, mikor az ember már kiköpi a tüdejét, víz, dió és citrom van kikészítve a zarándokoknak. Valószínűtlennek és kedvesnek hatott az ajándék, főleg a víz. Megihattam az utolsó korty vizemet, és feltölthettem a kulacsomat a kánikulában.. Megörökítettem ugyan, de nem találom a képet.

Aztán sokáig kellett a betonút mellett menetelni, autók száguldoznak az ember mellett. A camino néha el-eltér az úttól, de 5 perc múlva megint visszavezet az autók mellé. Az emberek szívükön viselik a zarándok sorsát, többször visszaküldtek hogy kövessem a betonutat, ne kacskaringózzak. Volt olyan vendéglős, aki töltött ásványvizet a kulacsomba, mikor megkéreztem bemehetek-e megtölteni a kulacsomat. Ez volt az első, hogy ásványvizet ittam Spanyolországban, eddig az otthonról hozott műanyag palackomat töltögettem csapvízzel. Hogy eggyé váljak a hellyel, a vizüket kell magamba szívnom.

Összességében az emberek miatt nagyon kellemes élmény volt egyedül menni. Sokkal nyitottabb voltam, mint mikor volt társam, és az emberek ettől nyitottabbak és segítőkészebbek lettek.

Lassan megérkeztem Aviles-be, és az egyik Túrista Információban dolgozó még beszélt is angolul. Kaptam egy halom papírt, térképet, de azt már nem tudták hogy itt a Norde útvonaláról át lehet menni a Primitivo-ra. Viszont itt ki volt függesztve mit kell megkóstolnom Aviles-ben:

Sokszor egyébként nem értettem ezt a hozzáállást, hogy lehet hogy az Túrista Információban dolgozók nem kedvesek, nem beszélnek nyelvet, és nem járták végig a Camino-t, így foglamuk sincs alap dolgokról, közben meg tombol a munkanélküliség Spanyolhonban. Hol van a szenvedélyesség a munkában hölgyek-urak? 

Mikor bezzeg reggel Gihon-ban beültünk egy pöpec kv-zóba, egy 55 körüli elhízott nő szolgált fel. Azon túl hogy nagyon kedves és nyitott volt, odahozott nekünk egy kis könyvet a városról, épp olyat, emit előző nap nem tudtunk megszerezni Infopontban. Ő meg kedvesen, nyíltan, érzésből odanyújtotta a könyvecskét. Kicsit megnyugodtam, hogy azért itt Spanyolországban is vannak akik hévvel csinálják amit csinálnak, és nem fontos mennyi idős vagy mekkora feneke van, mert süt róla a vendéglátói profizmus ahogy kihozza a cafe con lache-t.

Mikor a jegyzeteket írom, az aviles-i parkban ülök öt percre az albergue-től. Tudtam mosni, az albergue recepciósa tud angolul, és a barátja mesélt nekem spanyolul Budapestről meg Sissi-ről mikor bejelentkeztem. :) Mit mondhatnék? Jóhelyen vagyok.

A parkban ahol ülök a közeli tó mellett kacsákat hajt egy kisfiú, mellette galambok pihennek. Egy csapat srác futja a köröket, az egyiknek nincs meg a fél karja, ettől függetlenül elég sportosnak tűnik. :)

szólj hozzá: Aviles park

Eddig tart az út Villaviciosa-tól Gijon-ig. Már csak az a kérdés hogy az autópályán vágtatva hogyan látod azt, amiről ez a hónap szól. Hogyan találkozol az elemekkel, a saját tested-lelked korlátaival és képességevel.

"Egy francia pellegrina mellett ülök a buszon, aki a pasijával csapott fel zarándoknak. Gyakorlatilag végig busszal teszik meg az utat. A cipőjét a Decathlonban vette, de nem tapadt rá az út pora, teljesen tiszta. Ha azon a sártengeren tapicskolt volna végig, amely bármely perfekcionistát és tisztaságmániást az idegöszeomlás szélére sodorhatna, az ő cipője is bokáig sáros lenne, akárcsak a mienk. A pasija cipője fehér, hófehér sportcipő. Ezt a színt már rég elfelejtettem. :)"

Az volt a terv hogy az út felét busszal, a másik felét gyalog tesszük meg, mert azt az infót kaptuk többektől, hogy megoldahtó. A buszsofőr viszont elárulta, hogy a camino és a busz útvonala nem keresztezik egymást. Hm. Mindegy, majd Gihonban sétafikálunk. A buszról lepattanva WC-t és turistico isformacione-t keresünk. Az Információ előbb megvan, én otthagyom a cuccaimat és elfutok a publikus fizetős WC-k felé, de nincs apróm, 30 cent kéne. Letámadom a WC-hez közeli padon ücsörgő 3 nénit, akiknek a nemlétező spanyol tudásommal és kézzel lábbal elmagyarázom, hogy váltsanak nekem. Először azt hiszik hogy pénzt akarok adni nekik - minő kultúrsokk - majd végre váltanak... Majd vissza a Turisztiko-ba Édához, csomagokat a vállra, de most ő rohan el. Várom. Majd föl a város tetejére, hogy lenézhessünk. Egy kis helyzetjelentés Gijon-ból.

szólj hozzá: Helyzetjelentés Gihon-ból

Majd irány a part. Óceánozás. Homok, hullámok, szél. Csigák, kagylók. Futó emberek. Cipő le és irány az óceán. Játszani a homokkal, ámulni a hullámok erején. Mezítláb a homokban sosem fáj a lábam. A fájdalom azzal múlik el ahogy az ujjam a nedves homokhoz ér. Lehet hogy arra teremtettek hogy az óceánparton sétáljak?!

szólj hozzá: Gihon part 2.

Négyig voltunk a parton, kifeküdtünk a csokibarnára sült spanyolok mellé napozni, figyeltük a szörföző fiatalokat. Búcsúzóul menu del dia-ra (napi menü) vadásztunk, egy jó hallevesre, de valahogy nem jött össze. Aztán bevásároltunk az abc-ben, és irány a kemping. Merthogy a Gijon-i zarándokszállás a kempingben van. 5 km, azaz 1, max másfél óra. 8 órára értünk oda, tehát legalább, 2,5 órát gyalogoltunk. Úgy érzetem mintha legalább 30 lett volna. A lábam is fájt. lehet hogy ez pszichés? Mármint busszal tettük meg az út nagy részét.. Az egyetemi negyednél végre valaki útba igazított és valahogy egy kisebb eltévedés után megérkeztünk. Saját házat kaptunk terasszal, saját WC-vel. Szép az élet. :) A vacsit a teraszon fogyasztottuk el, zöldségbefőtt és konzerv, nem volt egy gasztronómiai élmény. (Éda salit evett.)

Rajtunk kívül egy idősebb mosolygós spanyol hölgy volt egyedül egy faházban, és a lengyel pár, akikkel napok óta egy helyen szálltunk meg de nem tudtunk beszélni, mert nem volt közös nyelv.

Ez az utolsó napunk együtt, holnap Éda felpattan a Barcelona-ba induló buszra, én meg megyek tovább a Camino-n. Vajon milyen lesz?