Legalábbis mindenki ezt reagálta arra a tényre hogy nem egyedül megyek. És mert mindent megkap az ember, én is megkaptam, hogy egyedül mehettem, mert a kalandtársam hazament, illetve hazaindult.

Az egyedül gyaloglásról.

Mi a különbség? Próbáltam megfogalmazni. Először is az egód nem ütjözik neki egy másik egónak. Egyedül döntöd el hogy mit veszel a boltban, nem kell kompromisszumokat kötnöd, csak a pénztárcáddal. A másik, hogy sokkal szabadabbnak éreztem magam, mert nem volt leosztva a szerep, hogy én vagyok az aki nem beszélk spanyolul, ő meg aki beszél olaszul, ezért szinte mindig ő kommunikált. Most nekem kellett, és nem esett nehezemre, igazából zsigerből jött, hogy spanyolul-angolul beszéljek olyanokkal is, akik nem beszélték egyik nyelvet se. :)

Ugyanakkor nem nevettem annyit. Mert sokszor megtörtént hogy a széthullás határán ahelyett hogy hisztirohamot kaptunk volna, röhögőgörcsben fetrengtünk. Ez tényleg hiányzott.

Az út

Sajnos nem találom sem a jegyzeteimet erről a napról, sem a szuper videoimat. De megpróbálom szavakba önteni, bár tudom hogy a lényeg úgysem jön át. :(

Avilesben egy nyugdíjas kedves párral, egy fura lánnyal és a lengyel párocskával aludtunk az albergue-ben, és a recepciós elmondta hogy érdemes elmenni Cudillero-ba, ami nincs ugyan rajta a camino-n, de érdemes kerülni. Azt is megtudtam h nyugodtan elcsalhatom a városból kivezető utat, egy helyi busz átvisz a városon meg a gyárnegyeden. Így nyertem 7km-t és 1,5-2 órát.

Egy rücsök mocsok kocsmában megittam a KV-m, és próbáltam betájolni magam merre lehet a camino. Turistico nincs, de valahogy csak meglett. Mentem mentem, nem sokra emlékszem arról a napról. A legfurább story az volt mikor megérkeztem Cudillero-ba, és egy ugyanolyan hátizsák ment előttem, mint Édáé. Aztán rájöttem hogy ez nem csak a zsák, hanem Éda. Gondoltam h ordítok, de mégsem tettem, és ő meg gyorsan ment előre. Hát, ez fura.

A fájdalom

Amint Éda elment, megszűnt a fájdalom az achilleszemben. Viszont a fájdalom vándorolt, átment mellkasi szúrásba, többször meg kellett állnom miatta, hogy levegyem a zsákom. Néha elmúlt, néha nem, de menni kellett. Szóval ott ment előttem Éda, aki nem tudom hogy került oda, nekem meg nem volt energiám arra hogy bármilyen plusz erőfeszítést tegyek, hogy utolérjem. Tehát eltűnt.

Leértem a partra, és ott volt Cudeillero túrista látványosság.

Szép, vagy inkább cuki, de a gyönyörűségdömpingben nem egy álom. Elkezdtem videot csinálni, (ezt kerstem 3 napig) és Éda lekezdett integetni az egyik vendéglátóipari egyséből. Odaslattyogtam lomhán, és pörögve mesélte mi történt vele. Épp menu del dia-t rendelt, halleves meg valami sali, és csatlakoztam. Ha megbeszéltük volna se lettünk volna ilyen pontosak. Két napja órákat töltöttünk hogy találjuk egy helyet és elfogyasszuk a búcsú féle vacsit. Erre most csak így, égből pottyant.

Így kezdődne az a video, amit kerestem, csak utána kalandtársam is feltűnne, de ezen nem teszi:

Ezt a fotó sikerült szereznem, nem túl informatív de emléknek kedves.

És ott látható az a kancsó bor, amit fejenként elfogyasztottunk. Ami aztán a tűző napon nem indította be a lelkesedésemet, hogy még 7 km-t kell mennem. Éda elrohant, ment a vonata Oviedo-ba, ahonnan Barcelonába, majd Budapestre jut. Én meg ottmaradtan becsípve, és lementem a partra, és örömködtem az óceánnál.

Szerelmet vallottam, a fülébe dúdoltam Óceán őkelmének:

Hát igen, ha Éda elment, lassan nekem is itt a vége az útnak, jön a búcsú, pápá Óceán. Azt is észrevettem, hogy mióta egyedül megyek, megengedem maganak hogy kattogjon a fejem. Még nem egyedül voltam, le tudtam állítani, hogy belekapaszkodjak egy-egy gondolatba, de mióta egyedül mentem, nem ment. Hiába mndtam magamnak ami eddig bevált, hogy ébresztő, légy itt, figyelj mi van körülötted, mert kattogni bárhol lehet. Mégsem tudtam leállítani.

Tehát mentem fölfelé, csöppet sem józanul a cudillero-i emelkedőn. Azt hittem megpusztulok, de ez az érzés már jó ismerősöm volt az elmúlt két hétről. Mentem, mentem, mendegéltem, és vagy este 7-8 körül meg is érkeztem Soto de Luna-ba, az albergue a helyi közösségi ház épületében volt. Volt egy csapat német, anyu-apu tini gyerekek, megérkezett a svéd lány Aviles-ből, volt egy francia bácsi, aki nem beszélt angolul, vele elkarattyoltunk, ő beszélt franciául, én angolul. Internacionális kézzellábbal az élet értelméről..

majd besötétedett, és a szomszédban próbáló zenekar még mindig próbált, mindenki lefeküdt, és ők próbáltak. Átslattyogtam, mondtam nekik hogy milyen jó ez a zene amit csinálnak, meg hogy meddig tart a próba. Az órásjukra pillantottak, és azt mondták most fejezték be. Helyesek voltak. Ez a csoda nap is eltelt.