Tavaly októberben ünnepelte az egyik kollégám a 32. születésnapját. Megkérdeztem, milyen érzés, és mit fog csinálni este. Azt mondta semmit, 30 fölött nem ünnepli, de kíváncsian várja, hogy mit fogok csinálni én a 30. születésnapomon. Azt mondtam, hogy az egy hétfői nap lesz, valószínűleg kicsit depressziós leszek, és a kádban fogok sírdogálni. Hazafelé pedig azon gondolkoztam, hogy mit kellene tennem hogy ne legyen önbeteljesítő a jóslat. Elutazom. Valahova messze. Elmegyek végre az el Camino-ra. Így történt, hogy 2011. március 19-én ketten nekivágtunk Európának, hogy végiggyalogoljunk a 814 kilométer hosszú Camino del norde útvonalon. Budapestről indultunk stoppal, egy Spain (Spanyolország) táblával.

 

Miért stoppal?

El camino-ról rengeteg könyv jelent meg , sokan írtak blogot a témában, de direkt csak két részt olvastam el belőlük. Hogyan lehet legegyszerűbben és legolcsóbban odajutni, és hogy mit pakoljak a hátizsákomba.

A repülőgép, mint lehetőség azonnal kiesett a listáról, mert a legkörnyezetszennyezőbb közlekedési forma. A vonat drága és minimum kétszer át kell szállni, a busz viszonylag olcsó, azonban harminc órát zötyög Barcelonáig, onnan pedig még el kell jutni Irunba. Tehát bármit is választ az ember, minimum két napig tart. Megnéztem, mi lenne, ha autóval mennék. Budapest-Irun. Beírtam a google maps-be: húsz óra, sokszor a tengerparton, láttam amint száguldunk Szlovénián, Észak-Olaszországon, majd Dél-Franciaországon át, elkapott korlátlan szabadság szele és elcsábultam. Egyértelmű volt, hogy stoppal megyünk, és az utazótársam is túl könnyen belement.

 

Hajnali ötkor keltünk, de másfél órát elszöszmötöltünk az indulással. Kibuszoztunk a budaörsi benzinkúthoz, fél nyolc előtt elkezdtünk stoppolni egy napsárga színű Spain feliratú táblával.

 

Tíz perc sem telt bele, és felvett egy mezőgazdasági repülőgép szerelő, aki a barátjához ment Győrbe, és már végigutazta a fél világot a szakmájának köszönhetően. Győrnél egy apuka vett fel minket, aki Münchenbe ment a barátját hazaköltöztetni. Rosenheim mellett rakott ki, ahol néha havas eső csapott arcul a benzinkútnál, ahol stoppolunk, néha az ujjunk fagyott le. Mintegy két órát vártunk a szörnyű időjárásban, mikor végre felvett egy olasz házaspár, akik elvittek egészen Trento-ig.

Útközben kinyomozták, hogy Trento-ban is van egy zarándokszállás, tehát ha nem sikerül tovább jutnunk lesz hol aludnunk. Már közel volt a naplemente, és kezdett esélytelennek tűnni, hogy tovább jutunk aznap, de valahogy mégiscsak  megállt egy olasz diák, és elvitt minket Verona felé. A fiú egyetemre járt, és egy hajón lakott, és lelkesen mutogatta hogy új hajót vett, és ezen már WC is van. Boldogan ecsetelte hogy nem áll most másból az élete, csak hogy olvas a hajóján. Egy szomszédja van, az is kicsit őrülnek néz ki, tehát szinte egyedül él, csak ő, meg a tenger. Ki kellett raknia minket félúton Verona felé egy outlet mellett, mert az anyukájához ment vacsorázni. Kezdett csöpögni az eső… és persze lement a nap.

Kicsit kifújtuk magunkat, majd kiálltunk stoppolni, egy néggyermekes olasz apukat vett fől minket, aki folyamatosan aggódóan perlekedett, hogy: „Miért nem mentek vonattal? Ez nagyon veszélyes! Főleg lányoknak. És esik az eső. Kiviszlek a pályaudvarra. Veszélyes nőknek stoppolni. Nekem is négy gyerekem van, soha nem engedném, hogy stoppoljanak. Kiviszlek titeket a pályaudvarra. Nagyon veszélyes a stoppolás. Menjetek inkább vonattal!” Ezt magyarázta szenvedélyesen, pergett a nyelve, dühösen aggódott. Veronába ment, én meg a zuhogó esőben kértem, hogy szálljunk ki.


A stoppos rémálma, ha beragad egy városban. Egy nagyvárosból kimenni egy jó stoppos helyre 2-3 óra, de akár egy fél nap is lehet, ha nem ismerjük a terepet. Tehát emiatt mondtam este 9-kor a pályalehajtónál a zuhogó esőben, hogy szálljunk ki. (Közbe arra gondoltam, hogy még legalább két nap kell, hogy Irunba érjünk, ha ebben a tempóban haladunk, és nem fér bele egy veronai kaland. Csak a camino-tól vennénk el az időt.)

Zuhogott az eső, és egy normális ember számára lehetetlennek, abszurdnak és megoldhatatlannak tűnő helyzetben voltunk. Egy idegen országban, a pályafelhajtónál, elfoglaltuk a két szélső sávot. Többen megálltak, de végül egy bácsi állt meg, aki azt mutogatta a térképen, hogy Dezencano-ba megy. Beszálltunk csurom vizesen, kicsit megnyugodva hogy megyünk valahova és lesz valami. Ki tudja mi? A bácsi felajánlotta, hogy aludjunk nála, mert egy hatszobás házban lakott egyedül, de kiszálltunk, bementünk az első szállodába, és kivettük az első szobát.

Egy zuhany után mindig újjászületik az ember, főleg ha egy rózsaszín szobában alhat utána. :)

Első nap tehát ezer km volt a hátunk mögött. Ha otthon maradtunk volna, akkor egy jó alvás után maximum egy kutyasétáltatás, takarítás, egy jó ebéd lett volna az az napi élménydömping. Így sokkal több fért bele 24 órába.