elcamino

Jelen időben, mert ez a naplóm.

-      Miért mész pont Albániába?

-      Nem tudom.

-      És mikor?

-      A nyáron.

-      Mivel mész?

-      Stoppal.

-      És mit akarsz megnézi, milyen útvonalon?

-      Nem tudom.

Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetéseken voltam túl. Nem tudom, mi vonz Albániában. Csak mennem kell. Eredetileg szeptemberre terveztem, hogy a melóhelyemen helyt állhassak, nyáron van ugyanis a szezon. De május végén volt az utolsó napom. Szabad voltam. Túl nagy szabadság volt, eltelt 1 hónap és ráeszméltem, hogy ha menni akarok, akkor el is kell indulni, mert az idő elszáll. Így kitűztem a célt, 22-től 13-ig belevetem magam Albániába.

Nem volt kérdés hogy stoppal megyek, pedig még sosem stoppoltam külföldön egyedül. Azt, hogy egyedül megyek, éreztem az első pillanattól. Valahogy senki sincs a közelemben, aki társulna egy ilyen kalandba. Vagy inkább totálisan szabad akartam lenni, alkalmazkodás nélkül? Csak én és a világ.

Mikor bejelentettem otthon a családi ebédnél, csak annyit mondtak, ha azt akarom hogy megöljenek, megerőszakoljanak és megegyenek vacsorára, akkor jó helyre készülök. Kicsit kezdtem parázni, mindenkitől azt hallottam gáz a hely. Csak az picit gyanús volt, hogy olyanok mondták, akik nem utaznak.

A lelki felkészülés abból állt, hogy mikor kezdtem meginogni, hogy lehet mégis veszélyes a hely, megkérdeztem utazó ismerősöket. Ők mind azt mondták, no para, menj! De egyikük se volt ott. A végén egy ismerősöm ismerősével beszélgettem egy órát telefonon, aki volt ott most tavasszal és azt mondta nyugodtan stoppoljak, meg hogy tuti visszamegy, mert imádja.

Illetve 22-én délután indulás előtt egy barátnőm barátjával futottam össze, aki körbekocsikázta a Balkánt. Annyira jutottam vele, hogy eldöntöttem merre stoppolok le, Horvátországon keresztül, az a terep úgyis ismerős, így biztonságban érzem magam.

A fizikai felkészülés abból állt, hogy beszereztem egy magyar Albánia útikönyvet, vettem mini körömvirág krémet égés és egyéb sérülések miatt, és levendula olajat a szúnyogok ellen. Az ideális Balkán térképet 22-én 18.55-kor zárás előtt 5 perccel sikerült beszereznem a 4. könyvesboltból.

Szval már semmi nem tarthat vissza.

Március 21. 12.00, Franciaország, valahol Cannes mellett egy benzinkúton. Két turistának tűnő 30-as nőt egy rendőrautó kirak a parkolóban.

Hát, ezek voltunk mi. :) Egy kamionos sikálta az autóját, odamentem megkérdezni hova megy, mert mi San Sebastianba tartunk, hát, ő is arrafelé megy, mondta, nem túl lelkesen. Erre odalépett kalandtársam, és egy fél pillanat alatt kiderült hogy beszél olaszul. A kamionsofőr pedig olasz színekben tündöklő román állampolágár lévén kapott az alkalmon hogy lesz kivel diskurálnia, elárulta hogy Barcelona felé tart, és  elvisz minket, ha jó nekünk, hogy 13.00-kor tud indulni. :D Hát, már hogyne. :)

Kiálltunk stoppolni elégedetten, hogy bármi lesz, a fickó egy óra múlva felvesz minket. Negyed óránként megálltak a franciák, hogy ide-meg oda el tudnak vinni. Már ez is üdítő volt az Olaszországban tapasztaltakhoz képest. Elmúlt egy óra, és bepattantunk a kamionba. Mivel Éda beszélt olaszul, ő lent maradt az ülésen, én meg illegalitásba vonultam, és felmásztam a hálófülkébe. Élmény volt…

Mese egy kamion alvófülkéjéből

Öt óra döcögés után Béziers-ben kiszálltunk, majd a jószándékú sofőr elkezdte megkérdezni a spanyol kamionosokat, hogy nem visznek-e el minket. Azonnal kiderült, hogy a spanyol kamionosoknak megtiltották, hogy bárkit fölvegyenek. Kezdtem ideges lenni, pedig az egész úton nem voltam az. „Lemegy a nap, elmegy a stoppunk, itt bénázunk, ahelyett hogy megírnánk a táblát és úton lennénk.” Berobogtunk a benzinkútra, kértünk kartont, megrajzoltuk a SanSebastian táblánkat, megvolt még a SPAIN is. És végre kiálltunk. Ok, végre jó helyen vagyunk. :)

Az első autó elhagyott minket, majd megállt és visszatolatott. Azt mondta Bilbao-ba megy. (!!!!!) Kalandtársam emlékezett, hogy az ott van ahova mi megyünk. Éjjel 11.30-ra értünk be San Sebastian-ba. A francia származású Ventimiglia-ból induló üzletemberrel Éda végigtárgyalta az élet összes nagy témáját, család, szerelem, sors, munka, szenvedély. Mit mondhatnék? Ilyen a stoppolás, nincs köze a valószínűség számításhoz.

San Sebastian éjjel fél 12-kor kezdtünk el bolyongani a kihalt utcákon. Egy hotelben elirányítottak minket egy olcsóbb szállodába, ami mellett megláttunk egy panziót. Valaki lenézett az utcára az ablakból, és beengedett minket, majd betessékelt egy lakásba. A helyen erős kajaszag volt, és a pongyolás bácsi egy szót sem beszélt angolul. Megegyeztünk, hogy a hostel részben alszunk, és egy forró zuhany és egy órányi internezés után elégedetten szuszogtunk, hogy elinduljunk a nagy útra. Pedig a nehezén már túlszárnyaltunk.

És végezetül: a stoppolás utolsó napján kb 900 kilométert tettünk meg, ezen az útvonalon:

A  szerencse szárnyán szélsebesen repültünk a végcél felé. Ami persze a nagy út kezdetét is jelentette.

Tehát a 3. napon Ventimiliából, az olasz-francia határvárosból kellett eljutnunk a camino del norde első állomásához, Spanyolországba, Irun városkába. Eredetileg csak két napot terveztünk az utazásra, így minden egyes órát az igazi el camino elől vettük el. Ezért korán keltünk, és még napfelkelte előtt kigyalogoltunk a stoppos helyre.

Mindig nagy fejtörést okozott, mit írjunk a táblánkra. A SPAIN bevált Magyarországon, az ITALY Németországban, a Ventimiglia nem aratott nagy sikert Olaszországban.. Végül csak  a FRANCIA-t írtunk hajnalban, csak a határon szerettünk volna átjutni. Ez volt ez első "FRANCIA" tábla aznap. :)

Miután kijutottunk egy jó stopposhelyre, vártuk a napfelkeltét:

Majd szerencsésen átjutottunk a határon a francia riviérára:

Itt beragadtunk két órára. Se előre, se hátra. Mindketten biztosak voltunka abban hogy jó helyen állunk. Így végül felvett minket egy cirkuszi előadó mester, akinek 12 bohóca volt, és elvitt minket a pálya felhajtó felé,  öt perc alatt sínre tett minket, mivel amint kiszálltunk megállt a következő autó, aki elvitt Nizzáig a pályán, és kirakott az autópálya kapuknál. Az őrök azonnal nekünk estek, hogy pályán tilos stoppolni, kissé megalázó volt ahogy elkérték a papírjainkat és pillantgattak.. Azt mondták 45 perc múlva jön az egyik őr és elvisz minket a pályaudvarra.

(Két módszer van hosszú távú stoppoláskor. Az egyik hogy kiállsz a táblával, és megvárod még megállnak, a másik hogy térképpel leszólítgatsz embereket. Hosszú távú stoppnál az utóbbi sokkal jobban működik, de nem sikerült eddig rávenni magunkat, kicsit tolakodónak tűnt a módszer.)

Ebben a pillanatban azonban elszállt az összes ezzel kapcsolatos gátlásom. Végre ott voltunk az A8-as pályán, aminek a végén ott várt ránk Irun tárt karokkal. Nem akartam, hogy bárki közénk álljon. Odaugrottam egy monacoi csodaautóshoz, hogy elvinne-e egy benzinkútig, mert itt tilos stoppolni, de ő a reptéri benzinkút felé tudott volna kirakni minket, ami nem volt irányban. Közben az őrök azon röhögtek, hogy mit strapálom magam, mit képzelek, hogy egy monacói majd felvesz. Odamentem egy másik autóhoz, majd mikor megszólítottam őket, láttam, hogy rendőrök. Hm. Hello. :)

Kiálltam kalandtársam mellé stoppolni, integettünk az autóknak lelkesen. Már csak fél óránk volt. Erre odalépett a rendőr, hogy elvisz minket egy helyre ahol tudunk stoppolni. „Ez egy francia rendőrcsel” – gondoltam magamban. Beszálltunk. A rendőr folyékonyan beszélt angolul, beszéltettem, hogy kiderüljön, most tényleg hova is megyünk? Túl korrektnek tűnt. Aztán kirakott minket Cannes mellett egy tökéletes helyen, ahol étterem, benzinkút és parkoló is volt, elmondta, hogy hol stoppoljunk, hogy semmiképp ne álljunk ki a pályára, mert veszélyes. Mintha a „jó rendőr” prototípusa felkarolt volna minket. Ez maga a mennyország, még csak dél volt, és egyenes az út Irun felé. :)

Tavaly októberben ünnepelte az egyik kollégám a 32. születésnapját. Megkérdeztem, milyen érzés, és mit fog csinálni este. Azt mondta semmit, 30 fölött nem ünnepli, de kíváncsian várja, hogy mit fogok csinálni én a 30. születésnapomon. Azt mondtam, hogy az egy hétfői nap lesz, valószínűleg kicsit depressziós leszek, és a kádban fogok sírdogálni. Hazafelé pedig azon gondolkoztam, hogy mit kellene tennem hogy ne legyen önbeteljesítő a jóslat. Elutazom. Valahova messze. Elmegyek végre az el Camino-ra. Így történt, hogy 2011. március 19-én ketten nekivágtunk Európának, hogy végiggyalogoljunk a 814 kilométer hosszú Camino del norde útvonalon. Budapestről indultunk stoppal, egy Spain (Spanyolország) táblával.

Miért stoppal?

El camino-ról rengeteg könyv jelent meg , sokan írtak blogot a témában, de direkt csak két részt olvastam el belőlük. Hogyan lehet legegyszerűbben és legolcsóbban odajutni, és hogy mit pakoljak a hátizsákomba.

A repülőgép, mint lehetőség azonnal kiesett a listáról, mert a legkörnyezetszennyezőbb közlekedési forma. A vonat drága és minimum kétszer át kell szállni, a busz viszonylag olcsó, azonban harminc órát zötyög Barcelonáig, onnan pedig még el kell jutni Irunba. Tehát bármit is választ az ember, minimum két napig tart. Megnéztem, mi lenne, ha autóval mennék. Budapest-Irun. Beírtam a google maps-be: húsz óra, sokszor a tengerparton, láttam amint száguldunk Szlovénián, Észak-Olaszországon, majd Dél-Franciaországon át, elkapott korlátlan szabadság szele és elcsábultam. Egyértelmű volt, hogy stoppal megyünk, és az utazótársam is túl könnyen belement.

Hajnali ötkor keltünk, de másfél órát elszöszmötöltünk az indulással. Kibuszoztunk a budaörsi benzinkúthoz, fél nyolc előtt elkezdtünk stoppolni egy napsárga színű Spain feliratú táblával.

Tíz perc sem telt bele, és felvett egy mezőgazdasági repülőgép szerelő, aki a barátjához ment Győrbe, és már végigutazta a fél világot a szakmájának köszönhetően. Győrnél egy apuka vett fel minket, aki Münchenbe ment a barátját hazaköltöztetni. Rosenheim mellett rakott ki, ahol néha havas eső csapott arcul a benzinkútnál, ahol stoppolunk, néha az ujjunk fagyott le. Mintegy két órát vártunk a szörnyű időjárásban, mikor végre felvett egy olasz házaspár, akik elvittek egészen Trento-ig.

Útközben kinyomozták, hogy Trento-ban is van egy zarándokszállás, tehát ha nem sikerül tovább jutnunk lesz hol aludnunk. Már közel volt a naplemente, és kezdett esélytelennek tűnni, hogy tovább jutunk aznap, de valahogy mégiscsak  megállt egy olasz diák, és elvitt minket Verona felé. A fiú egyetemre járt, és egy hajón lakott, és lelkesen mutogatta hogy új hajót vett, és ezen már WC is van. Boldogan ecsetelte hogy nem áll most másból az élete, csak hogy olvas a hajóján. Egy szomszédja van, az is kicsit őrülnek néz ki, tehát szinte egyedül él, csak ő, meg a tenger. Ki kellett raknia minket félúton Verona felé egy outlet mellett, mert az anyukájához ment vacsorázni. Kezdett csöpögni az eső… és persze lement a nap.

Kicsit kifújtuk magunkat, majd kiálltunk stoppolni, egy néggyermekes olasz apukat vett fől minket, aki folyamatosan aggódóan perlekedett, hogy: „Miért nem mentek vonattal? Ez nagyon veszélyes! Főleg lányoknak. És esik az eső. Kiviszlek a pályaudvarra. Veszélyes nőknek stoppolni. Nekem is négy gyerekem van, soha nem engedném, hogy stoppoljanak. Kiviszlek titeket a pályaudvarra. Nagyon veszélyes a stoppolás. Menjetek inkább vonattal!” Ezt magyarázta szenvedélyesen, pergett a nyelve, dühösen aggódott. Veronába ment, én meg a zuhogó esőben kértem, hogy szálljunk ki.

A stoppos rémálma, ha beragad egy városban. Egy nagyvárosból kimenni egy jó stoppos helyre 2-3 óra, de akár egy fél nap is lehet, ha nem ismerjük a terepet. Tehát emiatt mondtam este 9-kor a pályalehajtónál a zuhogó esőben, hogy szálljunk ki. (Közbe arra gondoltam, hogy még legalább két nap kell, hogy Irunba érjünk, ha ebben a tempóban haladunk, és nem fér bele egy veronai kaland. Csak a camino-tól vennénk el az időt.)

Zuhogott az eső, és egy normális ember számára lehetetlennek, abszurdnak és megoldhatatlannak tűnő helyzetben voltunk. Egy idegen országban, a pályafelhajtónál, elfoglaltuk a két szélső sávot. Többen megálltak, de végül egy bácsi állt meg, aki azt mutogatta a térképen, hogy Dezencano-ba megy. Beszálltunk csurom vizesen, kicsit megnyugodva hogy megyünk valahova és lesz valami. Ki tudja mi? A bácsi felajánlotta, hogy aludjunk nála, mert egy hatszobás házban lakott egyedül, de kiszálltunk, bementünk az első szállodába, és kivettük az első szobát.

Egy zuhany után mindig újjászületik az ember, főleg ha egy rózsaszín szobában alhat utána. :)

Első nap tehát ezer km volt a hátunk mögött. Ha otthon maradtunk volna, akkor egy jó alvás után maximum egy kutyasétáltatás, takarítás, egy jó ebéd lett volna az az napi élménydömping. Így sokkal több fért bele 24 órába.