elcamino

Vár a tenger, vár Vuno. Várnak az olajfák. Várnak az olaszok. De ezt reggel még nem tudom. :)

Bár korai indulásra vagyok kalibrálva, mégis megvárom a 9 órát, és a reggelit. Addig is, hogy elüssem az időt, bemegyek sétálni a városba, hogy elmondhassam, hogy láttam Tiranát. Betérek egy mecsetbe, ahol adnak egy sálat hogy takarjam el magam. belelapozok a Koránba, amivel még sosem volt kapcsolatom. Maximum tíz percig bírom a vállaimat elfedve, majd távozom. Betérek egy könyvesboltba, ajándék vadászatra, talán egy Kadare könyvet, vagy egy Maruti képeslapot kellene vennem. A képeslapnál maradok, majd visszatérek a hostelbe, reggelizni. Műalkotás dinnyéből, zsemléből, dzsemből és paradicsomból, és salátból. Kávé. Luxus reggeli egy olcsó hostelben. Imádom. :) Utána eldöntöm végre, hogy Vuno beach-re megyek, nyugit akarok. Nem kell több buli, több bár, csak nyugi. Annyi minden történik, annyira intenzív ez az utazás, rengeteg különböző, de valahol hasonló mentalitású emberrel futok össze, hogy normálisnak érzem magam köztük. Mert nincs normálisabb dolog a világon, mint nőként körbestoppolni Albániát. És nem vagyok egyedül ebben a hostelban, ezzel a mániámmal. Íme a mai terv:

Reggeli után összepakolok, majd a recepciós lány eligazít a buszhoz. Tegnap 500 lekért jöttünk ide taxival, ma 30 lekért megyek vissza busszal, ugyanoda. Mikor felszállok a buszra, odajön az ellenőr, aki szedi a 30 leket. Majd szól egy lánynak, aki beszél angolul, hogy segítsen nekem. Helyi lány. Kérdezi, félek-e egyedül. Kérdezem hogy mitől. Az emberek itt nagyon kedvesek és segítőkészek. Szeretnék találkozni egy albán nővel, aki tudja, hogy nincs mitől félni, és ő is olyan erős, mint bárki más. Bár lehet hogy itt a férfiak is félnek. Vlora felé tartó mikrobuszba ülök be, onnan stoppolok tovább Vuno felé. Az út elvileg két órás, de talán Fier-be óriási dugóba keveredünk. A körforgalomban az autók elkezdenek az ellenkező irányba is haladni, hogy két irányból forduljanak rá ugyanarra az útra. Abszurd. A sofőrünk is próbálkozik, majd kimenekül a körforgalomból. De még kilométereken keresztül dugó van. Miért hiszik azt a sofőrök, ha az egy sávos úton kielőznek egy-egy autót, akkor előrébb jutnak? Jó időbe beletelik mire elérünk Vlora-ba. 700 leket, 1400 Forintot fizetek. Majd irány Vuno.

Átgyaloglok a városon, majd maximum 50 méter után, hogy elhagyom a mikrobuszt, csatlakozik hozzám egy buggyant fickó. Jön mellettem, nem tudom, mit akar, nem tudja elmondani, de egyértelműen azt érzem hogy rosszban sántikál. Bemegyek egy szupermarketbe, mert az ember negyven fokban felkapja a vizet ha egy buggyant ennyire erőszakosan követi. De megvár. Majd keresek egy pékséget, ha nem vagyok éhes, megnyugszom. Megeszem a bureket, de követ. Majd kávézót vadászok. A kávé süti kombó mindig kikapcsol. Néha kinézek, ott-e a buggyant, de lekopott. Mehetek végre, irány Vuno!

Mikor látom, hogy még sokat kell gyalogolnom, elkezdek stoppolni. Öt perc után megáll egy fiatal pár. A fiú albán, de Amerikában dolgozik, a lány osztrák, itt volt önkéntes négy éve. Micsoda love story. :) Hárman utazzák körbe Albániát, az osztrák lány tesójával. A pár kéthavonta tud találkozni, de eléggé úgy néz ki, hogy elvannak. A hegytetőn raknak ki, egy Panorama Restaurant nevű hely előtt. Látni a tengert. Közel vagyok a célhoz. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy maradjak enni. Továbbstoppolok. Egy helyi bácsi áll meg. Nem értjük egymás nyelvét, de beszélgetünk. Vuno-ban rak ki, és betérek az első bárba, hol a hostel. A legnagyobb meglepetésemre angolul útba irányítanak. Tíz perc és megtalálom a csuda helyet. Mini falu, tengerre néző hostellel.

A hostel a hegyoldalban, alatta a tenger, előtte egy csapat kecske.

A tulaj körbevezetne, de mondom neki hogy folytassuk holnap, most zuhanyzom és alszom. Szóval 4-5 felé bezuhanok az ágyba, és alszom, mint egy darab fa. 

24 óra alatt ugyan kevés utat tettem meg kilométerben, de ha az élményeimet számolnám. A városi szemétteleptől pillanatok alatt jutottam el Európa egyik legszebb kompútvonaláig.

Reggeli kényszerességeim: ha utazom, szeretem megtapasztalni hogyan szolgálják fel az adott helyen a kávét. A hotelben kávéznék, de reggel senki nincs a recepción, ezért elindulok a városba kávézás élmény vadászatra. Mázlim van, egy éppen nyitó kávézóban kapok kávét. Mire visszaérek, recepciós is van a portán, tőle meg kapok teavizet a teámhoz. Utána letolom a jógámat, és indulok. A városban otthon érzem magam. Koszos, poros, de biztonságérzetem van. Kiérve a határhoz elkezdek stoppolni. Többen megállnak, és pénzt kérnek. Egy szót se beszélnek olyan nyelven, amit értek. Gyaloglok, el camino életérzés, hőség, por, és a város melletti szemétégető mellett is van szerencsém elgyalogolni. Jó lehet itt lakni. Itt építkezni. Még a teheneknek se kívánom. Semmilyen élőlénynek. (ez tényleg a camino 2.0) De van aki ide született. Ezt a levegőt szívja élete minden napján.

A turista információnál azt ajánlották, hogy menjek busszal, de ugye akkor kihagynám az emberekkel való kontaktálást. Szóval fura képű emberek állnak meg. Majd mikor elhagyom a szeméttelepet, megáll egy kis furgon, és mondják, hogy szálljak be. Leesik egy idő után, hogy ez az a FURGON, amiről írnak az útikönyvek. Ahol nincs buszjárat Albániában, ilyen furgonokkal lehet közlekedni. Mikor kiszállok, egy izgalmas templom előtt raknak ki. Teréz anya temploma. Erről a településről származik Teréz anya családja. Épp vége a misének, egy csapat apáca jön kifelé. Mosolyognak rám, és mikor elmennek mellettem, kedvesen megsimogatja egyikük a kezem. És ha már ilyen nagy szerencsém van, hogy épp ez előtt a templom előtt raktak ki, lefényképezkedem Teréz anyával.

Majd stoppolok tovább. Még Van I Dejes-ben megáll egy fickó, aki szinte helyi, és épp Koman-ba megy. Ahova én. Megmutatja az épülő házát a vízparton. Mivel nincs közös nyelvünk, az olaszból próbálok felfogni szavakat, csak annyit tudok meg, hogy Olaszországban dolgozik, ezért folyékonyan tud olaszul. Kár hogy én nem.. Koman elején behajt egy szálloda elé, azt mondja megérkeztünk. Ha nem mondja, hogy egy településen vagyunk, sose jövök rá. Egy-egy házat látok elszórva. Majd megmutatom neki a hajóutas fickó névjegyét. Megkérdez egy embert a mellettünk levő műhelyben, tudja-e hol van Mario Molla. A szerelő elmagyarázza az utat, végül beültetjük az autóba, hogy mutassa meg. Közben a kisgyermek, akit eddig fogott, elkezd utána keservesen sírni, de a másik férfi tartja az ölében.

Két helyi albán férfivel ülök egy autóban, hogy eljuttassanak egy harmadik helyi albán férfihez. Fura utakon megyünk. Azon agyalok, honnan tudják hogy ez egy út? Aztán elindulunk felfelé a hegyen. Még onnan sem tudom településnek látni ezt a Komant. A hegytetőn egy gátat látok, és mellette bemegyünk egy alagútba. Szóval két ismeretlen albán férfivel ülök egy autóban, egy korom fekete alagútban, és megyünk valahova. De hova? Majd látom a fényt az alagút végén, kiérünk, én mosolyogva elbúcsúzom, lefotózom jótevőim.

A kikötőben a hajótúrás Mario Molla fogad. Itt vagyok. De hol?

Mario Molla közli, hogy most ment el a hajó, legközelebb holnap megy. Pakoljak le az irodájában. Kapok kávét, vizet. A pultos fiú nem tud angolul, csak Mario. Majd jön egy csapat angol, és Mario megkérdezi van-e kedvem menni, segíteni neki az angolokkal. Juhúú!

Bepattanok, a hajó orrában van hely. Megyünk a nagy kékségben, a vízbe lóg a lábam. Körülöttem csuda sziklás hegyek. Megyünk vagy másfél órát, még egy olyan helyre érünk, ahol jéghideg a víz, be is húzom a lábam. Innen hét órányi gyaloglásra hó van. Olvad a jég. A kis csapat úgy dönt, itt nem úszik, mert főleg idősebb emberek vannak. Visszafele megállunk Mario családjánál. felmegyünk a házhoz. Ekkor derül ki, hogy a csapat vezetője egy pap, és istentiszteletet fog tartani. Énekelni is fogunk. A pap kipakolja a felszerelést egy asztalra, ő áll, prédikál, mi meg körbeülünk. Ez tényleg egy istentisztelet. Van egy hangulat, ebben a belülről kormos házban. Énekelnek. Figyelek befelé, mi történik itt. Érdekesek ezek az emberek, ahogy skandálják az imákat. A végén ostyát meg bort is osztanak. Még nem próbálta ezt soha. Aztán a pap mondja, hogy a te tested, te véred, és beugrik, hogy vega vagyok, lehet rosszul lennék isten testétől, vagy vérétől. Végül nem eszem. Se testet. Se vért. Hogy tudom elkerülni ezt a helyzetet? Lehajtom a fejem. Elbújok. A pap észrevesz, de tiszteletben tart. Ráteszi a kezét a fejemre. Megúsztam. A strucc dolog bejött. Vége az istentiszteletnek, és Mario családjától kapunk enni. Fügedzsem, házi méz, mert itt minden családnak van saját méhecske családja. Két féle kenyér, és palacsinta. Mindennek igazi íze van. És persze házi sajt, tehéntejből. Mindent mindennel kóstolgatok. Nem tudok betelni semelyikkel sem. A méznek, és a dzsemnek is karamelles íze van, leírhatatlan.

Majd elhagyjuk a családot, és megyünk fürdeni. Kellemes a tűző nap után a csobbanás. Majd fotózás. :) Kaptitányként is kipróbáltam magam.

Fél óra, és megyünk is tovább. Visszaérünk a kikötőbe, és az angolok elmennek. Szeretnék helyi élő zenét hallani, és Mario mondja, hogy menjünk be Skodrába. Hulla vagyok, de győz a kalandor lélek. Útközben esik le, hogy az út másfél óra, hiába 40 kilométer, nagyon rossz az út. Hulla vagyok. Ő is. Beülünk egy vendéglőbe a Skoder-tó partján. Én Tirana sört iszom, ő konyakot. Ez a nagyapám itala, de itt nem. Megbeszéljük, hogy akkor mivel mindketten hulla fáradtak vagyunk, nem megyünk zenét hallgatni, csak alszunk. Egy barátja hotelébe megyünk, ami olcsóbb, mint az én szuper hotelem. Floga Hotel néven fut, és 10 euro egy éjszaka.

Intenzív élményáradat. Legjobban mégis egy nagymama mély tekintete, a virpazari segítőkész fiatalság, és gigantikus méretű paradicsom varázsolt el. No meg a nagybetűs PARADICSOM.

5-re terveztem a kelést, de csak 6.15-kor nyílt ki a szemem. Lerohantam, a néni már a konyhában volt. Ittam teát, és meghívott kávézni. Legalább másfél órát beszélgettünk. Nem gondoltam volna, hogy van egy nagymama Herceg Novi-ban, aki hasonló hitrendszerrel létezik, mint én. Mesélt Osho-ról, az étkezésről. Hogy hogyan jutott el addig, hogy visszautasítsa az ételt nagy családi összejöveteleken, ha tudja előre, hogy megbetegszik tőle. Mert mások szeretetét úgyse tudja megváltani azzal, hogy két napig rosszul van az elfogyasztott ételtől. Ittam a szavait. Íme hogyan rakja le valaki a megfelelést. :)

Aztán felrohantam, letoltam 110 inverz légzést és 6 napüdvözletet. Összepakoltam, és lementem. A család éppen indult át Kotorba komppal, így a kompig mentem velük, mert szerettem volna körbeautózni az öblöt. Egy montenegrói mercis bácsi vett föl, akivel egy szót sem tudtam kommunikálni. Adóellenőr vagy valami üzletember féle. Kapok tőle névjegyet, de nem tudom beazonosítani. Kávézni is meghív, szótlanul kortyolgatjuk a kávét a törzshelyén. Aztán bevisz Kotor centrumba. Megmutatja hogyan tudok felmenni az óvároson át a hegytetőre. De 34 fok van, és nem megyek fel, pedig megint Bogota életérzésem lehetett volna ahogy felvonszolom magam a kilátóig. Micsoda turista. Menekül a turistaközpontokból.. Kotor, mint mediterrán gyöngyszem tündököl a Kotori-öböl partján, mint a hasonló mediterrán gyöngyszemek az Adrián. Azt hiszem, mára túl vagyok a mai gyöngyszemen.

Átrohanok az óvároson, hogy mielőbb továbbmehessek. A temetőben megpihenhetek. Nyugi van, levegő, és nincs tömeg. Aztán egy alagút előtt stoppolni kezdtem. Egy helyi átvitt az alagút túloldalára, a Budva felé vezető útra. Mire körbesétáltam a körforgalmat hogy a megfelelő kijárathoz érjek, megállt egy busz. Melóból megy hazafelé, épp Budvában rakja le a buszt. Volt Budapesten. Imádja a magyar nőket. Mármint a magyar éjszakai életet. Mármint a magyar kurvákat. Engem is annak nézett. Sikerült neki felvázolnom, hogy azért, mert kellemes emlékei vannak Magyarország kurváiról, nem jelenti, hogy minden magyar nő kurva. A csávó biztos feldobta a pesti night klubok forgalmát. Kaptam tőle gyümölcsöt, és kávézni is meghívott volna, de nem volt kedvem egy kiéhezett montenegróival kávézgatni. Kiszálltam Budva elején. És a hőségben átgyalogoltam Budván.

Budva. Felkapott üdülőhely. Sok-sok emeletes szálloda. Étterem. Éjszakai mulató. Szóval ha fürdeni, enni és pasizni szeretnék nyaralás alatt, lehet ide jönnék. De most épp menekülök. Másfél óra gyaloglás a tűző napon, és sikerül eljutnom egy olyan helyre, ahonnan egyértelmű, hogy szeretném elhagyni ezt a várost. Következő célpont: Svati Stefan.

A STORY

Két hónnappal ezelőtt Svatu Stefan képekekkel promóztam a montenegrói szálláshelyeket, és arra gondoltam, én sosem jutok el ide. Jól kattintották, olyan varázslatos képek vannak róla. Most meg épp ez a pillanatnyi úticél. :) Karnyújtásnyira vagyok.

Megáll három bunkócska fiúcska. Olyanok, akik mellé nem száll be egy okoska lányocska.

-          Cero euro.

-          Pápá.

Rá két percre megáll egy srác, aki tud angolul. Itt, Montenegróban. Yachtokat hostol. Szval gazdag emberek hajóit pesztrálja, még ők nem foglalkoznak vele. 10 perc alatt ott is vagyunk, még fotózkodni is megállunk. Milic-nek hívják.

Lesétállok Svati Stefan-ba, végiggyaloglok a hátizsákkal a hátamon a strandon, mezítláb, hogy legalább a csuda tengerparti homok, a tenger érintse a lábam. Én és a tenger. Örök szerelem. Mondjuk kinek nem? J Majd bemászom fáradt vagyok visszagyalogolni, és átmászom egy kis kerítésen. Azonnal kiderül, hogy a kerítés nem arra szolgál hogy mezítlábas stopposlányok másszanak át rajta. Kiabál a biztonsági őr, de nem vagyok hajlandó visszamászni, inkább odamegyek hozzá a járdán. A tiltott hidacskán, ami a félszigetre vezet. Szóval a híres kép Svatu Stefan-ról egy félsziget, jelenleg magánterület, és a tulaj luxusszállodát üzemeltet a csuda mediterrán házacskákban. Azért megkérdezem mennyi egy szoba, nehogy a kishitűségem tartson vissza az itt alvástól. 100-250 euro. Legközelebb. Kicsit átverésnek élem meg, hogy a csalogató félszigetre csak luxusemberek mehetnek be, de túl meleg van, és túl fáradt vagyok, hogy ne lépjek túl a dolgon egy másodperc alatt. Konklúzió: szeretnék egy saját szigetet!

Ennyi volt a csuda Svatu Stefan. Felgyaloglok. Irány Virpazar. Egy montenegrói áll meg (ennek azért van jelentősége, mert ők nem angolul tanultak az iskolában, mint a horvátok, hanem oroszul), és elvisz a virpazari elágazásig. A második autó megállt. Egy merci. Bácsin egy fürdőgatyó. Valamennyit kommunikálunk. Hogy miről, azt nem tudom. Kirakott Virpazar-nál. Egy napszemüveges csávó azonnal elkap az első vendéglátó ipari egységnél, és lelültet. Hajóutakat akarja eladni. Ez itt a helyi biznisz. Végigmondja, megkérdezi érdekel-e. Mondom, hogy nem. Erre elkezd ordítozni, hogy takarodjak innen, mert rabolom az idejét. Micsoda buggyant. HOTEL PELIKÁN tulaja. Ide ne menjetek. A csávó profi sales-es, de kattant. A helyiek is igazolják később. Húsz méterrel később fiatalok állítanak meg, hogy szobát kínáljanak. Mondom nekik, hogy szuper olcsó kell. Összenéznek. Az egyikük felhív egy nénit. Mondják, hogy ez a legolcsóbb szoba, egy öreg néninél. Van egy szobája, de azért 30 euro-t akar, van benne 3 ágy. Nekem 10 euro-ért vele kell aludnom egy szobában. Rendben, úgyis reggel lelépek. Micsoda kaland. :)

Ajánlották, hogy ha aludnék hajón, ingyen alhatok. Mondtam nekik nem vagyok elég bátor. Majd legközelebb. Néznek rám, most jövök stoppal Budapestről. Mi az hogy nem vagyok elég bátor. Különben is, kezdődjön a jövő ma. :)

Megnézem mai otthonom, a hely fura, a kilátás csuda. Kapok kávét a nénitől, és mondja, hogy menjek nyugodtan tusolni. Éljen! Minden tusolás felér egy újjászületéssel. Majd megkeresem a helyi ingyen WIFI-t, mert itt a világ végén az is van. Két euro-ért veszek egy 1,2 kilós sárgadinnyét, egy óriás paradicsomot, barackot és három nagy banánt.

Elégedettségem a tetőfokon. A Paradicsomban vagyok. Majd kiülök a stégre. Pici kacsaszerű madarak úszkálnak, meg fecskeszerűek táncolnak a tó vize felett. A vadkacsák odébb költöztek a hátam mögül. Van itt élet. Nem olyan, mint a városban, zümmög és lüktet az egész. Nem véletlenül a madárfigyelés hajóról a helyi nevezetesség. Közben a mellettem horgonyzó hajóétteremben csuda zenék szólnak.

Reggel itt a stégemen csinálom meg az inverz légzést és a 12 Surja namaskart. Imádom a helyet.

Majd kisétálok a faluból, hogy ezeket láthassam, pókok.

Miután hazaérek, a néni rámnéz, és azt mondja aludjak a szomszéd szobában. Mázlim van. Egyedül alhatok, a néni cigifüstös szobája helyett, aki annyira horkol hogy beleremegnek a falak.

Imádom a horvátokat. A vendégszeretetüket. Hogy még egy 50 éves horvát is folyékonyan beszél angolul. A tengerüket. Az olivaolajukat. (kivéve az áraikat)

Dubrovnikban az autóút mellett megírtam a Kotor táblát, kiraktam és megállt Ivan. 50-es, fehér ingben. Színész. Van egy velem egykorú anarchista fia. Azt mondja a fia nagyon különleges ember. Érdekes személyiségek lehetnek. Ha a fiam Európa-szerte tüntetésekre járna, akkor lehet nem ez lenne az első szó, ami eszembe jutna, h különleges. Ivanon látszik, hogy tud élni. Van egy 7 éves lánya is, akivel éppen vitorlázni készül 5 napra, és emiatt épp a hajóját készíti elő. A hajóján él. Gyerkőcöket tanít kerámiázni, mármint kerámia hajókat építeni. Csak arra kér, ne menjek fel egyedül a hegyekbe Albániában, mert forgatott ott régebben, és a stáb nő tagjait folyamatosan inzultus érte. Megígérem, hogy nem megyek, és kirak a reptérnél.

Stoppolok. Várok. Nagyon meleg van. Senki nem áll meg. Leülök. Csodálkozom, hogy-hogy nem kapok a 40 fokban napszúrást. Vagy ötször elmegy mellettem egy rendőrautó. Aztán kiküldöm a kívánságom az univerzumba, hogy olyan ember álljon meg, aki most a legjobb lenne. Nem kell, hogy Kotorba menjek, csak legyen egy szuper napom. 3 percen belül megáll egy úr. Kiderül, hogy egy nemrég megnyílt park főnöke, meg is kérdezi van-e kedvem megnézni. Hm. Dubrovniktól teljesen kikészültem, az ember és fagyihalmoktól, hogy minden háromszoros áron van, és most itt van az úr, akiről beugrik a paradicsomi Tayrona Nemzeti Park. Persze hogy igen, hiszen rá vártam ennyit. J

Az egy hete nyílt kávézójukban ittam egy kávét, micsoda mázli hogy pont most érkeztem. J Utána az autójával körbevitt a parkban. A félszigetet 20 éve hagyták el a katonák, addig itt állomásoztak. csomó bunker, szétvert-szétrohadt katonai szállások. A Monarchia által épített erődbe is bemegyünk, az összes szintet megmutatja. Ha építenének ide egy hostelt, tuti mindig tele lenne.

Próbált meggyőzni, hogy maradjak éjszakára, de nem éreztem magam 100%-ban biztonságban. Kihalt a hely. A tenger és az egész félsziget csuda gyönyörű, látni az egész Kotori-öblöt, a házigazda szuper kedves, de nem. Majd visszatérünk a kávézóhoz, és elmegyek úszni. Mert van ám egy privát strandjuk. Mikor érkeztem, egy család volt, most vagyunk vagy tízen. Dubrovnikhoz képest maga a mennyország. Úszás, napfürdő. Majd szól a nagyfőnök hogy kész az ebéd. Wow. J Grillezett cukkini, padlizsán, ők még esznek csevapcsicsát meg egyéb grillezett húsokat. Paradicsomsaláta házi olivaolajjal. Az étel egy csoda, benne van a tengeri napsütés, a csuda levegő, a helyi olíva és a tűz. Mellé fehérbort iszogatunk. Aztán kávézunk.

Mikor egyértelmű, hogy megyek, Ivan befárad. Ami annyiban nyilvánul meg, hogy akadályokban gondolkozik. A paradicsomban él-dolgozik, de úgy érzi, meg van kötve a keze. Nehéz az élet. Végülis ha a tényeket nézzük: menő új céges autó, egy kis sziget és egy családias kávézó üzemeltetése az Adrián, tényleg nehéz az élet. Próbálok majd erre emlékezni, ha a saját életemet gondolom nehéznek, hogy egy külső szemlélő számára igen nevetséges lehet. J

Mondom, hogy indulok, közli, hogy akkor kivisz a határhoz. Tündérkedés. Megköszönöm a csuda napot, amit kaptam tőle, és kiszállok. Elmegy. Előttem út, mögöttem út, sétálok nagy boldogan a hegyoldalban, lent a Kotori-öböl. Imádok élni.

A horvátok simán átengednek a határon, a montenegrói határőr azonban elveszi az útlevelemet és elmegy. No. Mi van itt? Bekukkantok az irodába, vajon ellenőrzik az útlevelemet a gépen? Egy autó vár még rajtam kívül Montenegró felé, 4 pedig Horvátország felé áll sorba.

Nos, az urak tévét néznek. Kezében az útlevelemmel valami tüntetést néznek, lehet épp a Pride-ot, amit itt először rendeztek meg. Mivel őrülten boldog vagyok, hogy itt vagyok, egy óriásit belemosolygok a fickó arcába. Ő feláll, egy percre búcsúzik a tévétől, és átenged végre. Majd egy idősebb határőr utánam szól, hogy itt egy magyar autó, biztosan elvisznek. (Megnézném a sofőrt, aki nemet mond a határőrnekJ)

Beszállok, beszélgetünk, a nagyszülők nyaraltatják az unokát, és olcsó helyen laknak. Tanulva a tegnapból, elmegyek velük, hogy megkérdezzem a házinénit, alhatok-e ott.

10 Euro, saját szoba, fürdő és mini konyha. Plusz megvendégel egy dinnyével és egy spagettivel, Csuda házigazda, csuda vendéglátás, nagy beszélgetések.

A mai napért köszönet Igornak, a dubrovniki művésznek, Ivannak, a Park Prevlaka főnökének, Libor Károlynak és Mártinak, és a 6 éves unokájuknak, Libor Ádámnak, és a szabadkai Olajos Nagy Ibolyának, aki házigazdám volt Herceg Novi-ban.

Nem elindulni a legnehezebb, hanem meghozni a döntést. Mikor kitűztem az indulás dátumát, onnantól minden egyszerű volt. A mai célom, hogy már Montenegróban aludjak.

Éjjel egykor még a lábkörmeimet festetem. Valamiért úgy éreztem az elengedhetetlen mielőtt elindulok. Lefekvés után elkezdek izgulni, hogy lehet, hogy felkészületlen vagyok. Már ugyan tudom, hogy Horvátországon keresztül megyek, pedig vagy 200 km-rel hosszabb így, mintha Szerbiának indulnék.

Fél 4-kor kelés hogy 5-re tuti ott legyek a stopposhelyen. Találkozunk a szokott helyen, én meg a Nap. 4.30 helyett 4.45-kor indulok, mert csináltam kávét és túl sokáig kevergettem. Nem volt bkv jegyem, és a villamoson voltak ellenőrök. Felpattantam az egyik ellenőr mellé, és reménykedtem, hogy annyira fáradt, hogy már nem is lát. Aztán a Kosztolányin be kell ugranom egy bank automatához aktiválni az új kártyámat. (2 éve az el camino előtt ezt nem tettem meg, és végig szívtam a fogam, mert drága kártyát kellett használom) Az ATM-nél látom, hogy nincs meg a pénztárcám. Jujj. Most mi van? Rossz jel. Felhívom a barátnőm 5-kor hogy nézze meg nem hagytam-e nála. Felveszi. Ez is fura. Körbekutat mindent, nem találja. Aztán rájövök, h az övtáskámban van. Ahova a legfontosabb cuccokat raktam. Zsé és útlevél. Olyan jól eldugtam h én sem találom.

Irány a busz, amit emiatt a session miatt lekések, de 6-kor a stopposhelyen vagyok. Azzal kezdem, h eltörve találom a napszemüvegem. Az egyik legfontosabb utazási kellék.

Budapest-Dubrovnik, ez lett ma.

Köszönöm mindenkinek, aki segített ma, hogy biztonságban elérjem a végállomást. A barátnőm, akinél bent alhattam a városban, és felvette a telefont 5-kor. A fiú, aki a Budapest-Székesfehérvár szakaszon vitt és megtudtam tőle, hogy 130 Ft-ért veszik át a bodzavirág kilóját, és egy bodzavirág 3 gramm. Hogy van, aki csak a szőréért tart német juhászt. Köszönöm a volt békefenntartó úrnak, aki vízkezelő üzemeket telepít, javít, és nem napi 8 órában. Köszönöm annak a 2 anyukám korabeli nőnek, akik a Plitvicei-tavak felé mentek, pedig nők a legritkább esetben állnak meg. Elvittek egészen Karlovacig. Ivannak, aki egészen Zadarig repített a szuper fehér BMW-jével. Mironak, aki megsöröztetett, és meg is vacsiztatott volna. Végigmutogatta képekben az életét a kedvenc fényképezőgépén, ezen a helyen. Vajon hol voltam épp Horvátországban?

Végül köszönet a spanyol Juliannak és Marianak akik egészen Dubrovnikig vittek.

Dubrovnik, 21.00. Hulla vagyok és nincs hol aludnom. Megszólítok egy urat egy szipatikus utcácskában, ő 60 euroért ajánott ágyat. Majd egy vendéglőst kérdeztem meg, ő azt mondta nem tud segíteni és menjek el a vendéglő elől.

Kezdek durrogni, hogy mi van itt, az utcán kell aludnom? Aztán egy motelben kérdezem meg a ház előtt ülő bácsikat, akik közül az egyik végre idegenforgalomból élő nyíltszívű házigazda módjára elvisz egy hostelbe. Életem legdrágább hosteljébe. Ennyi pénzért Spanyolországban szállodai szobát kapok reggelivel. Maridban pedig 3 napig alszom a központtól 5 percre. De ez itt Dubrovnik, és se erőm se kedvem szórakozni az egyik legfelkapottabb horvát idegenforgalmi célpont centrumában, hogy olcsó szállást keressek. Végülis még sose voltam Dubrovnikban.

Zuhany után az ember mindig másképp látja a világot. Én is adok még egy esélyt ennek a városnak. Hulla fáradtan, de tisztán körbesétálok. Még ismerőst is látok. Meg PET palackot tengerbe dobáló 3 évest. Tömeget. Nem a kedvenc helyem. Mindenki fagyizik és vonul.