elcamino

A nap fénypontjai: lovak a skodrai körforgalomban, csúcsforgalom a Komani Kikötőben, motorcsónak száguldozás, majd lerobbanás, és lépj túl a félelmeiden percek, avagy átsétalok egy koromsötét alagúton.

Bár a Floga Hotel olcsó, a szolgáltatásban benne van a szú, ami nem hagy aludni, meg a légkondi, amitől megfagyok. Szóval egy idő után beletörődöm, hogy nem lesz alvás, inkább fagyás. Végre reggel ötkor csörög az órám, és indulhatok kávé vadászatra. A vicc, hogy ismerem a környéket, ahol vagyok. Itt gyalogoltam el előző reggel. Csak tudnám Mario mindek tette akkor ezt az óriási kanyart a városban. No mindegy. Találok nyitott kávézót, egy öreg és bácsi egy fiatal srác kávéznak. Nagy férfiasan. Nem tudom elmagyarázni hogy hosszú kávét kérek, szóval kapom a trendi albán presszót. 50 lek. 100 forint. Visszabattyogok Marioért, már indulásra kész. Indulás a turistákért. Majd látom, hogy a város közepén két lovacska halad a körforgalom közepén, legelnek.

Itt ez a mindennapos. Felszedjük a turistákat, két boszniai, és négy skandináv ül az autóban. Kiérünk a kikötőbe, fél tízig nagy a zsizsgés, aztán meg totál pangás.

Majd jön két brit. Elvisszük őket a kis motorossal a nagy hajó után, amit lekéstek. Elég menő ez a száguldozás. Mikor visszafordulunk, lerohad a motor. Öt perc múlva elindul. Majd megint lerohad. Eszünk egy kis gyümölcsöt, majd a motor megint indul.

Este bemegyünk a faluba, hogy e-mailt nézhessek. Gyorsan végzek, majd kiülök a hídra. Olyan végtelenül szomorú ez a hely. Éneklek egy nagyot a folyónak, ami alattam dübörög. A szomorúság csak erősödik. Ahogy itt körbenéz az ember, nem lát falvakat. Elszórt házak itt-ott. Néha elmegy egy-két ember. Mit is keresek itt? Nem tudom. Sok fájdalom van ezekben a sziklákban. Ezekben az albánokban. A kalasnyikov, az nekik nem a múlt, hanem a tegnap, amire mindenki emlékszik. Minden olyan nyers, durva, az élet erre nemrég még nagyon veszélyes volt, és bár már most minden rendben, a felszín alatt még olyan, mintha az ember érezné a száradó vér szagát.

Mario eltűnt, én meg fáradt vagyok, elindulok fölfelé, a hegyen. Mert pontosan tudom, merre kell menni közlekedési analfabétaként, olyan pöttöm ez a hely. El camino. Gyaloglás. Én és a hegy. Majd egyszer csak megjelenik Mario, hogy miért tűntem el. Beszállok. Hát igazából beugrott, hogy szeretnék átgyalogolni az alagúton, mert mikor először áthozott a két albán fickó, féltem. És elfelejtettem, hogy azt beszéltük megvárom lent. Meg utálok várni. Hát kiszálltam az alagút előtt, ő meg ment a kikötőbe. Elindultam a nagy sötétben. Koromfekete minden. Most mi lesz? Ez olyan, mint az élet. Mint az életem. A nagy feketeség, azt se tudom előre, vagy hátra. Aztán tíz lépést se teszek, és lámpafény világít. Röhögés. Ez tényleg olyan, mint az élet. Az ember fél valamitől, aztán mégis belemegy, és kiderül, hogy nem is kellett volna félnie.

A kikötőben levő szuper koszos hotelben alszom. Érdemes kipróbálni. Még sosem aludtam ilyen csöves helyen. (De az üzemeltető srácok jófejek.)

24 óra alatt ugyan kevés utat tettem meg kilométerben, de ha az élményeimet számolnám. A városi szemétteleptől pillanatok alatt jutottam el Európa egyik legszebb kompútvonaláig.

Reggeli kényszerességeim: ha utazom, szeretem megtapasztalni hogyan szolgálják fel az adott helyen a kávét. A hotelben kávéznék, de reggel senki nincs a recepción, ezért elindulok a városba kávézás élmény vadászatra. Mázlim van, egy éppen nyitó kávézóban kapok kávét. Mire visszaérek, recepciós is van a portán, tőle meg kapok teavizet a teámhoz. Utána letolom a jógámat, és indulok. A városban otthon érzem magam. Koszos, poros, de biztonságérzetem van. Kiérve a határhoz elkezdek stoppolni. Többen megállnak, és pénzt kérnek. Egy szót se beszélnek olyan nyelven, amit értek. Gyaloglok, el camino életérzés, hőség, por, és a város melletti szemétégető mellett is van szerencsém elgyalogolni. Jó lehet itt lakni. Itt építkezni. Még a teheneknek se kívánom. Semmilyen élőlénynek. (ez tényleg a camino 2.0) De van aki ide született. Ezt a levegőt szívja élete minden napján.

A turista információnál azt ajánlották, hogy menjek busszal, de ugye akkor kihagynám az emberekkel való kontaktálást. Szóval fura képű emberek állnak meg. Majd mikor elhagyom a szeméttelepet, megáll egy kis furgon, és mondják, hogy szálljak be. Leesik egy idő után, hogy ez az a FURGON, amiről írnak az útikönyvek. Ahol nincs buszjárat Albániában, ilyen furgonokkal lehet közlekedni. Mikor kiszállok, egy izgalmas templom előtt raknak ki. Teréz anya temploma. Erről a településről származik Teréz anya családja. Épp vége a misének, egy csapat apáca jön kifelé. Mosolyognak rám, és mikor elmennek mellettem, kedvesen megsimogatja egyikük a kezem. És ha már ilyen nagy szerencsém van, hogy épp ez előtt a templom előtt raktak ki, lefényképezkedem Teréz anyával.

Majd stoppolok tovább. Még Van I Dejes-ben megáll egy fickó, aki szinte helyi, és épp Koman-ba megy. Ahova én. Megmutatja az épülő házát a vízparton. Mivel nincs közös nyelvünk, az olaszból próbálok felfogni szavakat, csak annyit tudok meg, hogy Olaszországban dolgozik, ezért folyékonyan tud olaszul. Kár hogy én nem.. Koman elején behajt egy szálloda elé, azt mondja megérkeztünk. Ha nem mondja, hogy egy településen vagyunk, sose jövök rá. Egy-egy házat látok elszórva. Majd megmutatom neki a hajóutas fickó névjegyét. Megkérdez egy embert a mellettünk levő műhelyben, tudja-e hol van Mario Molla. A szerelő elmagyarázza az utat, végül beültetjük az autóba, hogy mutassa meg. Közben a kisgyermek, akit eddig fogott, elkezd utána keservesen sírni, de a másik férfi tartja az ölében.

Két helyi albán férfivel ülök egy autóban, hogy eljuttassanak egy harmadik helyi albán férfihez. Fura utakon megyünk. Azon agyalok, honnan tudják hogy ez egy út? Aztán elindulunk felfelé a hegyen. Még onnan sem tudom településnek látni ezt a Komant. A hegytetőn egy gátat látok, és mellette bemegyünk egy alagútba. Szóval két ismeretlen albán férfivel ülök egy autóban, egy korom fekete alagútban, és megyünk valahova. De hova? Majd látom a fényt az alagút végén, kiérünk, én mosolyogva elbúcsúzom, lefotózom jótevőim.

A kikötőben a hajótúrás Mario Molla fogad. Itt vagyok. De hol?

Mario Molla közli, hogy most ment el a hajó, legközelebb holnap megy. Pakoljak le az irodájában. Kapok kávét, vizet. A pultos fiú nem tud angolul, csak Mario. Majd jön egy csapat angol, és Mario megkérdezi van-e kedvem menni, segíteni neki az angolokkal. Juhúú!

Bepattanok, a hajó orrában van hely. Megyünk a nagy kékségben, a vízbe lóg a lábam. Körülöttem csuda sziklás hegyek. Megyünk vagy másfél órát, még egy olyan helyre érünk, ahol jéghideg a víz, be is húzom a lábam. Innen hét órányi gyaloglásra hó van. Olvad a jég. A kis csapat úgy dönt, itt nem úszik, mert főleg idősebb emberek vannak. Visszafele megállunk Mario családjánál. felmegyünk a házhoz. Ekkor derül ki, hogy a csapat vezetője egy pap, és istentiszteletet fog tartani. Énekelni is fogunk. A pap kipakolja a felszerelést egy asztalra, ő áll, prédikál, mi meg körbeülünk. Ez tényleg egy istentisztelet. Van egy hangulat, ebben a belülről kormos házban. Énekelnek. Figyelek befelé, mi történik itt. Érdekesek ezek az emberek, ahogy skandálják az imákat. A végén ostyát meg bort is osztanak. Még nem próbálta ezt soha. Aztán a pap mondja, hogy a te tested, te véred, és beugrik, hogy vega vagyok, lehet rosszul lennék isten testétől, vagy vérétől. Végül nem eszem. Se testet. Se vért. Hogy tudom elkerülni ezt a helyzetet? Lehajtom a fejem. Elbújok. A pap észrevesz, de tiszteletben tart. Ráteszi a kezét a fejemre. Megúsztam. A strucc dolog bejött. Vége az istentiszteletnek, és Mario családjától kapunk enni. Fügedzsem, házi méz, mert itt minden családnak van saját méhecske családja. Két féle kenyér, és palacsinta. Mindennek igazi íze van. És persze házi sajt, tehéntejből. Mindent mindennel kóstolgatok. Nem tudok betelni semelyikkel sem. A méznek, és a dzsemnek is karamelles íze van, leírhatatlan.

Majd elhagyjuk a családot, és megyünk fürdeni. Kellemes a tűző nap után a csobbanás. Majd fotózás. :) Kaptitányként is kipróbáltam magam.

Fél óra, és megyünk is tovább. Visszaérünk a kikötőbe, és az angolok elmennek. Szeretnék helyi élő zenét hallani, és Mario mondja, hogy menjünk be Skodrába. Hulla vagyok, de győz a kalandor lélek. Útközben esik le, hogy az út másfél óra, hiába 40 kilométer, nagyon rossz az út. Hulla vagyok. Ő is. Beülünk egy vendéglőbe a Skoder-tó partján. Én Tirana sört iszom, ő konyakot. Ez a nagyapám itala, de itt nem. Megbeszéljük, hogy akkor mivel mindketten hulla fáradtak vagyunk, nem megyünk zenét hallgatni, csak alszunk. Egy barátja hotelébe megyünk, ami olcsóbb, mint az én szuper hotelem. Floga Hotel néven fut, és 10 euro egy éjszaka.

Nem elindulni a legnehezebb, hanem meghozni a döntést. Mikor kitűztem az indulás dátumát, onnantól minden egyszerű volt. A mai célom, hogy már Montenegróban aludjak.

Éjjel egykor még a lábkörmeimet festetem. Valamiért úgy éreztem az elengedhetetlen mielőtt elindulok. Lefekvés után elkezdek izgulni, hogy lehet, hogy felkészületlen vagyok. Már ugyan tudom, hogy Horvátországon keresztül megyek, pedig vagy 200 km-rel hosszabb így, mintha Szerbiának indulnék.

Fél 4-kor kelés hogy 5-re tuti ott legyek a stopposhelyen. Találkozunk a szokott helyen, én meg a Nap. 4.30 helyett 4.45-kor indulok, mert csináltam kávét és túl sokáig kevergettem. Nem volt bkv jegyem, és a villamoson voltak ellenőrök. Felpattantam az egyik ellenőr mellé, és reménykedtem, hogy annyira fáradt, hogy már nem is lát. Aztán a Kosztolányin be kell ugranom egy bank automatához aktiválni az új kártyámat. (2 éve az el camino előtt ezt nem tettem meg, és végig szívtam a fogam, mert drága kártyát kellett használom) Az ATM-nél látom, hogy nincs meg a pénztárcám. Jujj. Most mi van? Rossz jel. Felhívom a barátnőm 5-kor hogy nézze meg nem hagytam-e nála. Felveszi. Ez is fura. Körbekutat mindent, nem találja. Aztán rájövök, h az övtáskámban van. Ahova a legfontosabb cuccokat raktam. Zsé és útlevél. Olyan jól eldugtam h én sem találom.

Irány a busz, amit emiatt a session miatt lekések, de 6-kor a stopposhelyen vagyok. Azzal kezdem, h eltörve találom a napszemüvegem. Az egyik legfontosabb utazási kellék.

Budapest-Dubrovnik, ez lett ma.

Köszönöm mindenkinek, aki segített ma, hogy biztonságban elérjem a végállomást. A barátnőm, akinél bent alhattam a városban, és felvette a telefont 5-kor. A fiú, aki a Budapest-Székesfehérvár szakaszon vitt és megtudtam tőle, hogy 130 Ft-ért veszik át a bodzavirág kilóját, és egy bodzavirág 3 gramm. Hogy van, aki csak a szőréért tart német juhászt. Köszönöm a volt békefenntartó úrnak, aki vízkezelő üzemeket telepít, javít, és nem napi 8 órában. Köszönöm annak a 2 anyukám korabeli nőnek, akik a Plitvicei-tavak felé mentek, pedig nők a legritkább esetben állnak meg. Elvittek egészen Karlovacig. Ivannak, aki egészen Zadarig repített a szuper fehér BMW-jével. Mironak, aki megsöröztetett, és meg is vacsiztatott volna. Végigmutogatta képekben az életét a kedvenc fényképezőgépén, ezen a helyen. Vajon hol voltam épp Horvátországban?

Végül köszönet a spanyol Juliannak és Marianak akik egészen Dubrovnikig vittek.

Dubrovnik, 21.00. Hulla vagyok és nincs hol aludnom. Megszólítok egy urat egy szipatikus utcácskában, ő 60 euroért ajánott ágyat. Majd egy vendéglőst kérdeztem meg, ő azt mondta nem tud segíteni és menjek el a vendéglő elől.

Kezdek durrogni, hogy mi van itt, az utcán kell aludnom? Aztán egy motelben kérdezem meg a ház előtt ülő bácsikat, akik közül az egyik végre idegenforgalomból élő nyíltszívű házigazda módjára elvisz egy hostelbe. Életem legdrágább hosteljébe. Ennyi pénzért Spanyolországban szállodai szobát kapok reggelivel. Maridban pedig 3 napig alszom a központtól 5 percre. De ez itt Dubrovnik, és se erőm se kedvem szórakozni az egyik legfelkapottabb horvát idegenforgalmi célpont centrumában, hogy olcsó szállást keressek. Végülis még sose voltam Dubrovnikban.

Zuhany után az ember mindig másképp látja a világot. Én is adok még egy esélyt ennek a városnak. Hulla fáradtan, de tisztán körbesétálok. Még ismerőst is látok. Meg PET palackot tengerbe dobáló 3 évest. Tömeget. Nem a kedvenc helyem. Mindenki fagyizik és vonul.

Jelen időben, mert ez a naplóm.

-      Miért mész pont Albániába?

-      Nem tudom.

-      És mikor?

-      A nyáron.

-      Mivel mész?

-      Stoppal.

-      És mit akarsz megnézi, milyen útvonalon?

-      Nem tudom.

Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetéseken voltam túl. Nem tudom, mi vonz Albániában. Csak mennem kell. Eredetileg szeptemberre terveztem, hogy a melóhelyemen helyt állhassak, nyáron van ugyanis a szezon. De május végén volt az utolsó napom. Szabad voltam. Túl nagy szabadság volt, eltelt 1 hónap és ráeszméltem, hogy ha menni akarok, akkor el is kell indulni, mert az idő elszáll. Így kitűztem a célt, 22-től 13-ig belevetem magam Albániába.

Nem volt kérdés hogy stoppal megyek, pedig még sosem stoppoltam külföldön egyedül. Azt, hogy egyedül megyek, éreztem az első pillanattól. Valahogy senki sincs a közelemben, aki társulna egy ilyen kalandba. Vagy inkább totálisan szabad akartam lenni, alkalmazkodás nélkül? Csak én és a világ.

Mikor bejelentettem otthon a családi ebédnél, csak annyit mondtak, ha azt akarom hogy megöljenek, megerőszakoljanak és megegyenek vacsorára, akkor jó helyre készülök. Kicsit kezdtem parázni, mindenkitől azt hallottam gáz a hely. Csak az picit gyanús volt, hogy olyanok mondták, akik nem utaznak.

A lelki felkészülés abból állt, hogy mikor kezdtem meginogni, hogy lehet mégis veszélyes a hely, megkérdeztem utazó ismerősöket. Ők mind azt mondták, no para, menj! De egyikük se volt ott. A végén egy ismerősöm ismerősével beszélgettem egy órát telefonon, aki volt ott most tavasszal és azt mondta nyugodtan stoppoljak, meg hogy tuti visszamegy, mert imádja.

Illetve 22-én délután indulás előtt egy barátnőm barátjával futottam össze, aki körbekocsikázta a Balkánt. Annyira jutottam vele, hogy eldöntöttem merre stoppolok le, Horvátországon keresztül, az a terep úgyis ismerős, így biztonságban érzem magam.

A fizikai felkészülés abból állt, hogy beszereztem egy magyar Albánia útikönyvet, vettem mini körömvirág krémet égés és egyéb sérülések miatt, és levendula olajat a szúnyogok ellen. Az ideális Balkán térképet 22-én 18.55-kor zárás előtt 5 perccel sikerült beszereznem a 4. könyvesboltból.

Szval már semmi nem tarthat vissza.