elcamino

Tiszteletbeli olasz leszek, temlom mentő projektet dokumentálok, majd életemben először megmártózom a Jón-tengerben. Szép az élet. :)

Hajnali kettőkor ébredek, keresem a WC-t. Két fiú ül a küszöbön, beszélgetnek. Megkérdezem hol a mosdó. Kérdezik jól vagyok-e, mert aggódnak értem. Mondtam hogy igen, csak egy hete nem aludtam. Erre felpattannak, zseblámpát keresnek, és a kezebe nyomják. Levánszorgok a mosdóba, alszom tovább.

5.40-kor csörög az órám, felpattanok. Még mindig két fiú ül a küszöbön, és beszélgetnek. megkérdezem félálomban, kérnek-e teát. Kiderül, hogy ők a sátorban alszanak, mert ez egy hostel és camping egyben. És felébresztették őket az állatok. Egyikük annyira megijedt hogy nem tudott tovább aludni. nem csoda. :)

Apa-fia párosnak néznek ki. Teázunk, majd kiderül, hogy olaszok, és kapok tőlük kávét. :)

Nem tudom, mit akarok ma csinálni, de azt érzem, hogy a testem kivan. Éhes vagyok. Invitálom őket reggelizni. Rántottát eszem, kávéval. Visszafele jövet eljövünk egy templom mellett. Gyönyörű, kétszáz éves ortodox templom.

Csak ámulok, mi van itt. A hostel lakói mind a templomot csodálják. Majd az olaszok kitalálják, hogy ők nem várják meg még összedől ez a csoda, készítenek egy alátámasztást a tetőnek, mert az egyik tetőgerenda látványosan feladta. Luca, a legfiatalabb olasz meghív, hogy csatlakozzak hozzájuk a templom projektben.

Nem nagyon értem mi folyik itt, honnan jött a kattanásuk, hogy templomot akarnak javítani, de izgalmas projektnek néz ki. Bepattanok a négy olasz mellé az autóba, és átmegyünk Himare városkába. Út közben megállunk, mert az út mellett egy fickó rakia készítő szettet árul. Magyarán mondva réz pálinkafőző üstöt. 35 Euro. Nézek nagyokat. Ha nem lenne ilyen nagy, esküszöm vinnék a tesómnak egyet haza. Vagy bárkinek. Olaszországban ugyanez a cucc 600 Euro. Szóval megbeszélik, hogy egy óra múlva találkozunk, mikor viszafelé jövünk, mert most fontos templom projektben veszünk részt.

Betérünk egy boltba, de az eladó hölgy nem beszél csak albánul, és egyértelműen fél a négy olasztól, pedig aztán ezek a srácok a tündér pasi kategóriába vannak sorolva. Tovább megyünk, egyik helyről a másikba, festék boltban beszélnek angolul, onnan tovább küldenek egy építkezési telepre, ahol meg olaszul beszélnek. Néha azt hisszük értik hogy mit akarunk. Valószínű egy kukkot sem értenek mi a cél, csak tovább küldenek egy másik boltba. A negyedik üzlet után aztán betérünk egy ablak készítő műhelybe. Nem nagyon értem mit keresünk itt. De a srác a műhelyben folyékonyan beszél angolul. Már ezért megérte bejönni. Az olaszok nem csak elmondják, mit akarnak, de egy rajz is készül, méretekkel. Csak nézek ki a fejemből.

A műhely tulajdonosa is segédkezik, fordítanak neki folyamatosan. Aztán megkérdezik, mikorra kell, hát ma. Néznek nagyot, aztán azt válaszolják, szükségük van másfél órára, hogy elkészítsék. Mennyibe fog kerülni? Hát a munkadíj ingyen lesz, csak a vasat kell kifizetni. Tágul a pupillám, hát itt meg mi történik?

Elmegyünk egy bárba, ücsörgünk másfél órát, majd visszatérünk a műhelybe. Kész a cucc. A tulaj meg közli borúsan mosolygós tekintettel, hogy a vasat ő fizeti, hiszen a templomnak kell a szerkezet. Csuda egy pillanat. A két nép között történelmi hagyomány az ellenségeskedés, ami ebben a pillanatban elismerő pillantásokba, férfias kézfogásokba, nevetésbe fullad.

Az olaszok egy üveg saját termelésű borral kedveskednek a főnökúrnak, majd közös fotózás következik a remekművel.

Nem nagyon értem, hogy is megy ez az egész. Az olaszok azt állítják, hogy nem vallásosak, mégis templomot mentenek, aztán lelkesedésükkel megnyerik az ügynek a helyiek szívét.

Visszamegyünk Vuno-ba, és vagy három órán keresztül tartanak a munkálatok. Mindent dokumentálok, ha már segíteni nem tudok. A fotózásban is lefáradok a nagy melegben, ők meg pörögnek, fűrészelnek, szerelnek. Kapunk a hostelt működtető pártól söröket, egyre jobban megy a munka. Mikor elkszül a remekmű.

A hosteles pár meghív minket egy ebédre, és kiderül, hogy babájuk lesz. A srác albán, a lány skandináv. Két éve érkezett ide nyaralni, aztán valahogy itt ragadt.

Ebéd után jöhet a jutalom, elmegyünk a himarei strandra. letemben először megmerülök a Jón-tengerben. Úszunk, napozunk, dinnyét eszünk, a srácok fociznak, én közben összefutok az osztrák-albán párral meg a tesójával, mert gitárszót hallok, és ez annyira idegen itt. És tényleg, egy osztrák pengeti a húrokat. Strand után vissza a hostelba, és beájulok. Nincs erőm részt venni az olaszok búcsúbuliján. Hallom az emberek duruzsolását kint, és mélykómában vagyok.

Vár a tenger, vár Vuno. Várnak az olajfák. Várnak az olaszok. De ezt reggel még nem tudom. :)

Bár korai indulásra vagyok kalibrálva, mégis megvárom a 9 órát, és a reggelit. Addig is, hogy elüssem az időt, bemegyek sétálni a városba, hogy elmondhassam, hogy láttam Tiranát. Betérek egy mecsetbe, ahol adnak egy sálat hogy takarjam el magam. belelapozok a Koránba, amivel még sosem volt kapcsolatom. Maximum tíz percig bírom a vállaimat elfedve, majd távozom. Betérek egy könyvesboltba, ajándék vadászatra, talán egy Kadare könyvet, vagy egy Maruti képeslapot kellene vennem. A képeslapnál maradok, majd visszatérek a hostelbe, reggelizni. Műalkotás dinnyéből, zsemléből, dzsemből és paradicsomból, és salátból. Kávé. Luxus reggeli egy olcsó hostelben. Imádom. :) Utána eldöntöm végre, hogy Vuno beach-re megyek, nyugit akarok. Nem kell több buli, több bár, csak nyugi. Annyi minden történik, annyira intenzív ez az utazás, rengeteg különböző, de valahol hasonló mentalitású emberrel futok össze, hogy normálisnak érzem magam köztük. Mert nincs normálisabb dolog a világon, mint nőként körbestoppolni Albániát. És nem vagyok egyedül ebben a hostelban, ezzel a mániámmal. Íme a mai terv:

Reggeli után összepakolok, majd a recepciós lány eligazít a buszhoz. Tegnap 500 lekért jöttünk ide taxival, ma 30 lekért megyek vissza busszal, ugyanoda. Mikor felszállok a buszra, odajön az ellenőr, aki szedi a 30 leket. Majd szól egy lánynak, aki beszél angolul, hogy segítsen nekem. Helyi lány. Kérdezi, félek-e egyedül. Kérdezem hogy mitől. Az emberek itt nagyon kedvesek és segítőkészek. Szeretnék találkozni egy albán nővel, aki tudja, hogy nincs mitől félni, és ő is olyan erős, mint bárki más. Bár lehet hogy itt a férfiak is félnek. Vlora felé tartó mikrobuszba ülök be, onnan stoppolok tovább Vuno felé. Az út elvileg két órás, de talán Fier-be óriási dugóba keveredünk. A körforgalomban az autók elkezdenek az ellenkező irányba is haladni, hogy két irányból forduljanak rá ugyanarra az útra. Abszurd. A sofőrünk is próbálkozik, majd kimenekül a körforgalomból. De még kilométereken keresztül dugó van. Miért hiszik azt a sofőrök, ha az egy sávos úton kielőznek egy-egy autót, akkor előrébb jutnak? Jó időbe beletelik mire elérünk Vlora-ba. 700 leket, 1400 Forintot fizetek. Majd irány Vuno.

Átgyaloglok a városon, majd maximum 50 méter után, hogy elhagyom a mikrobuszt, csatlakozik hozzám egy buggyant fickó. Jön mellettem, nem tudom, mit akar, nem tudja elmondani, de egyértelműen azt érzem hogy rosszban sántikál. Bemegyek egy szupermarketbe, mert az ember negyven fokban felkapja a vizet ha egy buggyant ennyire erőszakosan követi. De megvár. Majd keresek egy pékséget, ha nem vagyok éhes, megnyugszom. Megeszem a bureket, de követ. Majd kávézót vadászok. A kávé süti kombó mindig kikapcsol. Néha kinézek, ott-e a buggyant, de lekopott. Mehetek végre, irány Vuno!

Mikor látom, hogy még sokat kell gyalogolnom, elkezdek stoppolni. Öt perc után megáll egy fiatal pár. A fiú albán, de Amerikában dolgozik, a lány osztrák, itt volt önkéntes négy éve. Micsoda love story. :) Hárman utazzák körbe Albániát, az osztrák lány tesójával. A pár kéthavonta tud találkozni, de eléggé úgy néz ki, hogy elvannak. A hegytetőn raknak ki, egy Panorama Restaurant nevű hely előtt. Látni a tengert. Közel vagyok a célhoz. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy maradjak enni. Továbbstoppolok. Egy helyi bácsi áll meg. Nem értjük egymás nyelvét, de beszélgetünk. Vuno-ban rak ki, és betérek az első bárba, hol a hostel. A legnagyobb meglepetésemre angolul útba irányítanak. Tíz perc és megtalálom a csuda helyet. Mini falu, tengerre néző hostellel.

A hostel a hegyoldalban, alatta a tenger, előtte egy csapat kecske.

A tulaj körbevezetne, de mondom neki hogy folytassuk holnap, most zuhanyzom és alszom. Szóval 4-5 felé bezuhanok az ágyba, és alszom, mint egy darab fa. 

„Milyen hát az albán ember, akinek ötszáz évnyi török uralom, és egy kommunista diktatúra csörgedezik a vérében. Most kezdenek felengedni. Persze én főleg olyanokkal kerülök kapcsolatba, akik úttörők, szeretik, élvezik a külföldieket, tehát sokkal nyitottabbak, mint a többség. De az, ahogy féltik a nőket, abból jól látszik, hogy még a lelkekből nem tűnt el az elnyomás és az erőszak. Félnek.”

Reggel csoda történik, fel tudok kelni másfél óra alvás után. Keresek egy nagy termet a hotelban, ha a tulaj vendége az ember, csak nem lehet baj belőle. És megcsinálom a gyakorlataimat. Jól meg ez a korán kelés, büszke vagyok magamra. :)

Aztán várom, hogy fölkeljenek a többiek. Úgy döntöttem, elmegyek velük a fővárosba. legalább lássam egy fél napra Tiranát. Várok, türelmesen, rendet rakok, majd 11 körül ébredeznek. Andy, a hotel tulaj is megjelenik. Majd kávézunk együtt. Itt ugye a kávé rakia a divat. Mindenki alkesz. Már a gondolattól is felfordul a gyomrom. Andy a 35 évével 45-nek néz ki. Szóval lehet rakia helyett vizet kellene fogyasztani, az fiatalít. Merthogy a rakia nem. A rakia öregít, testben és lélekben. A legnagyobb poén, hogy ők úgy gondolják, hogy ez egészséges, jó a gyomornak, az emésztésnek. Milyen hát az albán ember, akinek ötszáz évnyi török uralom, és egy kommunista diktatúra csörgedezik a vérében. Most kezdenek felengedni. Persze én főleg olyanokkal kerülök kapcsolatba, akik úttörők, szeretik, élvezik a külföldieket, tehát sokkal nyitottabbak, mint a többség. De az, ahogy féltik a nőket, abból jól látszik, hogy még a lelkekből nem tűnt el az elnyomás és az erőszak. Félnek.

Andy elvisz minket reggelizni. Rizs és sajt. Reggelire. Ki kellett próbálni, de a rizs olajos, eléggé nehéz étel. Íme a reggeliző abán-belga-magyar csapat.

Skodrában nincs burek. A burek nem albán étel, hanem jellemző Albánia néhány területére. Majd Andy elkísér minket a minibuszokig, és beülünk a Tirana felé tartó furgonba. Mármint helyi szófordulattal furgon. 400 lekért, azaz 800 Forintért jutok el Tiranába.

Megérkezünk, és jön egy búcsúsör a belga csajokkal. Kiderülnek részletek az albánok szexkultúrájáról. Mivel itt tényleg csak házasság után érhet férfi és nő egymáshoz, ne számítson senki nagy élményre, ha albánnal kavar. Mármint ez egy tapasztalat, nem akarok belőle általánosítni, bár elég logikusnak tűnik, olyan nagy a különbség erre a nők és férfiak jogai-kötelességei között. Most érthető miért is szeretik ezek a turizmusban dolgozó albán férfiak a külföldi nőket, meg a szexuális tapasztalataikat. :)

Elfogy a búcsúsör, a lányok mennek a tengerpartra, én meg a belga sráccalm Jonassal az Albani Hostel nevű helyre. Van internet, meg nyitott, ismerkedni vágyó utazók, de én csak egy dinnyére vágyom.

A hostel egyébként művésztelepnek néz ki. Tele olajfestményekkel.

Kép forrása: http://www.hostel-albania.com/

Elbújok egy kis balkonon, a velem szemben olvasó fiú kezében a Bhagavad Ghita. Jó helyen vagyok.

Nem találom a helyem, de szerencsére Jonas, a belga srác nálam szociálisabb, már összeismerkedett egy angol lánnyal, meg egy svájci férfival. Elmegyünk egy csuda szép, menő étterembe, egy épület tetőteraszán ülünk, Tirana felett. A pincérek körbeugrálnak, szalvétát terítenek az ölünkbe, még az enyémbe is, pedig szuper hippi hangulatot árasztok a kopott trikómban és háremnadrágomban. Jonas be is szól, hogy nincs másik ruhám? Hát nincs. Minimálban utazom. :)

Kiderül, hogy az angol lányt ünnepeljük. Nyolc nyelven beszél, és egy két hónapos ösztöndíjjal került Tiranába. Egy olyan szervezetnél dolgozott, ami az albán politikát próbálja sínre helyezni, önállóvá tenni. Úgy néz ki, mint egy sznob angol, vagy ha pozitívan akarok fogalmazni, olyan, mint egy hercegnő, a tartása és a ruhája is. Szuper nyílt, szuper penge, egy két lában járó lexikon, aki imádja a Balkánt. Természetesen beszél albánul. Elmeséli hogy az első három hétben egy albán családnál lakott, de a pótanyuka olyan szinten kontrollálni próbálta, hívogatta mikor hol van, hogy három hét után beköltözött a hostelba. Szóval durva lehet albán nőnek, lánynak lenni.

Az étteremben luxus életérzésem van, de az étel nem egy nagy szám. Tésztát, meg salátát eszünk, felejthető. Majd átmegyünk egy koktélbárba, Tirana party negyedében. Itt már ugyanúgy vannak nők és férfiak a bárokban, nincs különbség. Két euro egy koktél, de a többség fekete sört iszik. Az angol lány is, pedig eddig azt hittem, hogy a királylányok nem söröznek. Éjjel kettő körül a csapat fele visszaindul a hostelbe, az éjszakai Tirana is teljesen biztonságos. Teljesen otthon érzem magam, mintha Pesten mászkálnék a barátaimmal. Jonas, a belga srác, és Magda, a lengyel lány maradtak a bárban. Jonas rengeteget ivott, és öt körül érkeznek vissza a hostelbe, így a napok óta meglevő terve, hogy a reggeli hajóval indul Olaszországba egy barátjához, részeg mélyalvásba süllyed.

Horvátországban Igor, a művész, aki a Dubrovnik Repülőtéren vett fel, megígértette velem, hogy nem megyek egyedül az albán hegyekbe. Azt mondta furák odafenn az emberek. Szerencsére épp összefutottam egy lehetséges útitárssal.

Kezdjük a reggelivel: minden házi. Kenyér, méz, az udvaron lehet látni a kaptárakat. Fügedzsem, tea-kávé. A mai cél megnézni a vízesést, egy helyi albán fiúval megyek. Az út mellett ki van írva, kávézó. No itt megpihenünk. Egy szuper szomorú család nyitott kávézót, kávét és üdítőt veszünk. Két gyönyörű gyermekük van, szomorú szemekkel.

Apu elküldte velünk a fiát, hogy vezessen el minket a vízeséshez. Helyes gyerkőc, végigcsacsogja az utat.

Mindent elmesél a környékről, sajnos csak albánul. Jeges vízfolyásokon, réteken, erdős részeken megyünk keresztül. Majd a két papucsos helyi megáll a vízeséstől 15 méterre, én meg felmászom. Mindenem vizes a jeges permettől. Lentről nem tűnt nagy számnak ez a kis vízesés, de fentről elég menő. Felérek, és éneklek a völgynek. Zúg. A két helyi albán lent napozik a sziklán, kihagyták a lényeget.

Majd lemászom, én is megpihenek. Megszáradok. Napsütés, kaland, pici csoda, béke. Ez addig tart még a kísérőm szól, hogy nézzem meg a táskámat, mert a kisfiú nagyon érdeklődött iránta. De nem hiányzott semmi. Majd visszafele végig a jeges vízmosáson követjük a fiút, egy idő után haza is küldjük, és menetelünk vissza.

Az albán srác elmesélte, hogy azért olyan szomorú a szeme a fiúnak, mert az apa alkoholista. Ide jönnek nyaranta, és a kávézóból próbálnak megélni. Mikor kérdeztem, hogy szerette-e a túravezetést a fiú, azt mondta, hogy nem, mert nem adnak neki elég pénzt a turisták. Ilyenkor látszik, hogyan vágja el magát az ember a szembejövő lehetőségektől. Máson mindig könnyebb felfedezni.

Hazafele menet beülünk sörözni. Találkozunk az étteremben egy párral, akik kempingezve fedezik fel Albániát. Pont azon a hajón jöttek, aminek elromlott a motorja, ami miatt tegnap 9 helyett délben indultam. Hollandok. Utána visszamegyünk a szállásra.

Vacsi. Kipróbáltam a helyi páleszt. Hm. Két pálinkával transzba ittam magam. Éneklősre. Érdemes kipróbálni.. A tündér kiszolgáló fiú nem iszik, nem szereti az alkoholt. Találtam végre egy teljesen kiegyensúlyozott, boldog embert ebben az országban. :) A tekintetén is látszik. :)

Az egész napos várakozás és utazás után megint paradicsomi helyre érek. Az Óperenciás tengeren, a hegyeken is túl, megérkezem Valbone mesés vendégházába, ahol igazi vendéglátókra bukkanok a Kol Gjoni vendégházban.

Elvileg a 9-es hajóval hagyom el Komant, de a hajó késik. Egy lengyel turista kiránduló csapat is ugyanarra a hajóra vár. Profik, a vezetőjük írt könyvet az albán hegyekről. Mind idősek, sok-sok izmos vádli. Ha velük mennék, mindig rám várnának. Egyetlen korombeli srác van csak a csapatban, megörül neki, hogy végre van társasága. Órákig sörözgetünk a hajón. Imádom az ilyet, mikor két teljesen idegen ember a semmi közepén úgy beszélget, mintha évek óta ismernék egymást.

Várunk, várunk, az albán helyi fiúk is unják magukat, elkezdenek ruhástól a tóba ugrálni, és egy óriási gumibelsőn birkóznak. Óriási fiháncolás, nevetés, mintha öt évesek lennének, nagyon helyesek. Aztán végre indul a hajó, és három órát megyünk, lassan, de biztosan, albán idő szerint. Néha szól az albán zene, lüktet a tó tükre felett.

Kikérdezem a lengyel túravezető urat, mit nézzek meg Albániában. Aztán egy számomra beazonosíthatatlan gyönyörű szöcske-sáska félét találunk a hátizsákok között. Íme a fauna egy része, egyenesen Albániából!

Aztán két órát kocsikázunk. Ők elindulnak a kempingbe, én meg a vendégházamba. Egy óra gyaloglás választ el minket. Megáll egy német rendszámú fószer a haverjával, hogy elvisz. Minden járókelővel hosszas beszélgetésbe elegyedik, ekkor leesik, hogy részeg. De már ott is vagyok a vendégházban! Gyönyörű hegyek körülöttem, a település neve Tropoje. A vendégházban álomba illő vacsorával fogadnak, kacsasült házi sajttal, és friss salátával. Olyan helyre csöppenek Albániában, amiről nem is álmodtam. A vendégház üzemeltetői a nagybetűs vendéglátók. Olyan emberek, akik imádják a munkájukat, és ez benne van a sajtban, a salátában, és a vízben, amit elém tesznek.

A pincér egy tündér fiatal fiú, imádja, amit csinál. Mikor mondom neki, hogy reggel hatkor szeretnék kávét, akkor kialkuszunk a 7-ben. De csak azért, mert megkérdezi, hogy mennyire fontos nekem hogy pont akkor kávézzak, mert akkor itt még mindenki alszik. Egyébként egyetemista, csak nyáron itt dolgozik minden évben.