elcamino

Forró csoki illata, szelíd papagájok, párolgó dzsungel, ezzel kezdődött a ma.

Korán ébredek, lemegyek a fürdőhelyre a vízeséshez. Megpróbálom magamba szívni ezt az álmot, hogy valóságként éljem meg, de nem sikerül, annyira intenzívek az ingerek hogy nem tudom felfogni.

Mire visszaérek a táborhelyre a nap is elkezd sütni, és 2 barátságos papagájt próbálok lencsevégre kapni a WC-nél. Wilson kávéval és forró csokival kínál mosolyogva. (egy újabb jele hogy a paradicsomban vagyok) Készül a reggeli: sárgadinnye és papaya, majd rántotta kenyérrel. Nyami. Az egyik papagáj majdnem beleszáll a tojásba.

szólj hozzá: 5. nap: Ébredés a táborban

Aztán fotózom Juditot a függőhídon, és mikor a nap sugarai elérik a növényeket, elkezd minden párologni. Mintha füstölne a dzsungel. A papagájok hangoskodnak, miközben a falubeliek előkészítik a lovakat. Két gyerkőc is lakik itt, gyönyörűek, és az ember csodálkozik, hogy lehet így élni.

Az iskola minimum fél egy óra gyalog vagy lóval, és senki más nincs itt, csak a sok turista, akikkel kedvesnek kell lenni. Mindig hagyják, hogy lefényképezd őket, amiért hálás vagyok, de nem akarom tudni, miért. Mert felbukkan az emberben a felelősség kérdése, azért mert én gazdagnak számítok ezen a helyen, és minden embert gyönyörűnek látok, van-e jogom lefotózni őket? Belemászom az arcukba? Remélem legalább ők bölcsek és helyén tudják kezelni a dolgot, ha már nekem nem megy. Aztán persze összeáll a kép, ahogy Judit elkezd beszélgetni az egyik hely bácsival, aki örül, hogy beszélgethet, és mesél, mesél. Elmeséli neki például, mikor egy nagykövettel csíptek be egyik este. Mert ez küldönleges alkalom, hisz a nagy emberek helikopterrel mennek fel az Elveszett Városba. Tehát azon is múlik, hogy zaklatás-e a jelenléted, hogy mennyire tudsz kapcsolódni a helyiekhez, meg tudsz szólalni például az anyanyelvükön.

Aztán fotózom Juditot a függőhídon, és mikor a nap sugarai elérik a növényeket, elkezd minden párologni. Mintha füstölne a dzsungel.

Majd elindulunk a hőségben. Hegymenet, páratartalom 80%. És eszembe jut, miért nem kell ide esőkabát. Ha esik is, kb annyira lehetsz vizes, mint amennyire egyébként is leizzadsz. Viszont a levegő nem hűl le az esőtől.

Hippifaluban ébredés, és dzsungelben alvás. A kettő között meg ennyi történt:

Reggel a hippifaluból behoznak minket Santa Marta-ba az ügynökséghez, irány a dzsungel! Bepattanunk egy terepjáróba egy német-kolumbiai-amerikai család társaságában. A gyerkőcök 14 és 17 évesek. A szülők bevállalósak, ha a gyerekekkel a dzsungelbe mennek kirándulni. Ráadásul a gyerkőcökben nyoma sincs a lázadó, szüleiknek beszólogató, világból kiábrándult tininek. Inkább nyíltak, pengék és érdeklődőek. Aztán egy másik hostelből felszedtünk még 2 őrult holland lányt 2 angol srácot, és egy ausztrált. 12 ember egy terepjáróban, multikulti party. 2-3 órát megyünk, a holland lányok énekelnek, ismerkedünk ki kicsoda, egymásba izzadva. Végül lepakolnak minket egy kis faluban a dzsungelben.

A túra következő pillanatai evéssel telnek. Megetetnek szendviccsel, és Wilson, a túravezető elmondja, hogy miről fog szólni az elkövetkező 5 nap. Aztán irány a hegy. Párás meleg van, és csak fölfelé megyünk. Azok a növények, amiket otthon cserépben nevelgetek, itt méteresre nőnek és gyönyörűek.

szólj hozzá: 4. nap: Elveszett Város túra

Mikor felérünk egy hegytetőre, megállunk, és dinnyét kapunk. Elég abszurd, hogy ilyen szinten kiszolgálják a turistákat. Bár az ötnapos túra több, mint háromszor annyiba kerül, mint itt egy ember havi fizetése.. de valóban, a dinnye után könnyebben megy a gyaloglás.

Még megyünk egy órát, itt meg Wilson meghív minket kávézni egy bódéban.

Mesél arról, milyen az élet a dzsungelben. Hogy a helyiek először banánt, kávét, majd kanabiszt, végül kokát termeltek, hisz nekik mindegy banán, vagy koka. Aztán az amerikaiak lefújtáka  területet, és az itt élők gyakorlatilag megélhetés nélkül maradtak, mert kipusztultak a növények. Azt mondja, jelenleg csak néhány paraszt maradt, a legtöbben elhagyták a földeket. Íme a story spanyolul:

Már nem sokat gyaloglunk, mire megérkezünk a táborba, és fürdés. Ha nem lenne ennyire meleg, azt hinném álmodom. Egy vízeséshez megyünk, és 3-4 méterről kell ugrani, hogy fürödhess. Körülötted a dzsungel, liánok. Zubog az élet hangja. Az egyik barátnőm mesélt erről a helyről, ők két éve járták meg a Ciudad Perdida-t. Neki köszönhetem, hogy most itt vagyok.

Besötétedett, és egy függőágyban ringatózom. A szakács főz. A dzsungel körülöttem tele van élettel, zubog, zizeg, zúg, zümmög.

A vacsi fennséges, halat csináltak nekem, a többiek csirkét kapnak. Tele a pocak, majd a kb. velünk egykorú túravezető sztorizgatni kezd. Megmutatja, milyen kígyók vannak, melyik agresszív, melyik nem, és hogy melyikbe mennyi idő alatt halsz bele. Aznap este senki nem mozdul ki a függőágyból hogy elmenjen WC-re..

(Ja, és ma láttam indiánokat átkelni a folyón, 2 gyermekkel!!!!!!, olyan volt mint egy jelenés.)

Még több életérzés video a mai napról itt:

Haza az iskolából a dzsungelben: http://videa.hu/videok/nagyvilag/4.-nap-hogy-elnek-a-ciudad-perdida-dzsungel-Ps6dKcOUQ1tYOoQk

Véletlen video a fürdésről: http://videa.hu/videok/nagyvilag/4.-nap-furoparty-a-dzsungelben-ciudad-perdida-elveszett-varos-Da5sB1aq5KTLQW1J