A nap második felében következett a határainkat feszegető, hisztis, fáradt, sírós kaland, de egy forró zuhany és egy pohár vörösbor feledtette a szerencsétlenkedést.
21 km után, fél 12-kor bementünk a helyi turistainformációba, hogy hol a következő szállás. Eligazítottak, hogy 22 km, de ha az előző terep nehéz volt, ez nagyon nehéz, és az első 5 km ki sincs táblázva. A legtöbb csapat 6-7 óra alatt szokta megtenni. MI AZ NEKÜNK! Akkor mi max öt óra alatt. Azt a tanácsot kaptuk, hogy vigyünk vizet, mert az sem lesz az úton, és elindultunk.
Amint kiértünk Debából elkezdődött a mászós szakasz. A jelekkel nem volt sok gondunk, a női megérzés mindig bevált. Persze a szívünk annyira dobogott hogy sokszor a madárcsicsergést se hallottuk.. A táj gyöngyörű volt, a hegyekről lenézni az óceánra olyan igéző hogy mindig azt érzi az ember hogy ezért bármi megéri.
30 km után kalandtársamnak kezdett fájni a térde, ezzel párhuzamosan pedig fogyott az erőnk, és a hitünk abban, hogy mennyire erős lányok vagyunk. Hegyre föl-föl-föl-föl-föl. Se egy tábla, hogy mennyi van még előtted, se egy kút. Alig volt nálunk étel, és csak fél liter vizet hoztunk fejenként. Eljött a pont amikor kipakoltuk az összes nálunk levő ehető dolgot és fáradtságtól remegő lábbal megettünk mindent, amit a zsebekben találtunk. Magok, aszalt gyümölcs, egy kis konzerv tonhal. Nem laktunk jól, de lelki erőt adott. Aztán tovább… megint elérkezett a pont, amikor Éda azt mondta, hogy neki meg kell állnia. (még szerencse)
Eszembe jutott a főnököm, aki azt mondta, hogy csináljak sok-sok képet, videót. Kérdeztem miről? Hát hogy mennyit szenvedtek. Ránéztem. Nem azért megyünk, hogy szenvedjünk, ez nem erről szól. Ez ugrott be. Hiszen az ember mikor küzd, akkor nem jut eszébe az rögzíteni, csak túl akar lenni rajta. De elővettem a kamerát és remegő kézzel csináltam egy videót.
Az öt perces pihenés abból állt, hogy kifeküdtem a földön, és és csak a szívem dobogását hallottam. Megdobogtattam a földet is, lüktetett alattam. Persze fel kellett állni. És tovább. Végre megérkeztünk egy táblához, és egy kúthoz. Ki volt írva mi milyen messze van. Markina 9. Mondtam Édának, hogy már megijedtem, hogy oda kell elérnünk. Erre ő: pedig oda. Csönd. 4 körül lehetett. Ezek szerint még 15 km-t sem haladtunk dél óta, pedig azt számoltuk, hogy 5-re odaérünk.
Bevallom, nem sokat beszélhettünk. Éda szenvedett a térdfájása miatt, én pedig csak úgy. 30 km felett a lábam elkezdett lüktetni, mintha vizet engedtek volna a bőrömbe. Végre csodák csodája, az út elkezdett lejteni. Kalandtársam annyira nem örült ennek, volt olyan pillanat, amikor a fájdalomtól sírva bicegett lefelé, nem tudva hogy, hogy akkor ezt most hogy lesz.
Végre megérkeztünk Markinába, bicegve, sántikálva, hisztisen és fáradtan. Nem mindennapi fogadtatásban volt részünk.
Majd elkezdtük keresni az albergue-et. Követtük a jelet. Embereket kérdezgettünk. Megtaláltuk. ZÁRVA. Ennyi volt kiírva. Mondtam hogy no para, nem létezik hogy nem találunk szállást, ebből élnek errefele. Leszólítgattunk embereket, hogy hol tudunk aludni, mert zárva az albergue, azt mondták sehol. Nem létezik, ilyen nincs, gondoltam. Egy kismama elküldött minket a kocsmába, hogy ott kérdezzük meg. Éda megszólított egy pasit az ajtóban, aki mint kiderült a pultos volt. Azt mondta 7 km-re van a szállás. El tudom képzelni milyen arcot vághattunk. Erre azt mondta lejönnek értünk kocsival, üljünk le. Gondoltam most jön a lehúzás, taxi, drága szállás. :( De csak arra voltam képes h leüljek a kocsmában és a szememet mozgassam. Éda a pultnál szürcsölt egy narancslevet. Vártunk. Eltelt tíz perc, és a pultos elvezetett minket az autóhoz. Beszálltunk. A pasi kérdezte h milyen helyen akarunk aludni, mármint spanyolul. 10 perc alatt megérkeztünk, nekünk két óra lett volna négykézláb. Egy forró zuhanytól újjászülettünk, egy pohár spanyol vörösbortól pedig visszaszivárgott a spanyol életvidámság a lelkünkbe.
Mosás, és vacsi következett. Lementem, megmondtam nekik h vegák vagyunk, nem eszünk húst. Elsoroltam az összes szót amit spanyolul tudok. Paradicsom, tészta, tojás, sültkrumpli. Még a szomszédaink halászlevet, görög salátát és grillezett halat ettek, addig mi salátát paradicsommal, paradicsomos tésztát és sültkrumplit. Egy életre megtanultam, hogy nem mondom egy spanyolnak, hogy nem eszem húst, max azt hogy nem eszem csirkét, csak halat. Csodás volt a nap végére, és jóleső fáradtsággal beájultunk az ágyba.
Utolsó kommentek