elcamino

Az összes pózt kipróbáltam a buszon. Lehet hogy még aludtam is. Barcelonában az utolsó buszmegállóban szálltam le, mivel mikor megérkeztünk, még sötét volt. Mini városnézés lehetett volna, ha valaki mondta volna épp hol vagyunk. Miután leszálltam, rá 10 percre kiderült hogy elhagytam a kis lila zacskómat, amit végighurcoltam Észak_spnaoylországon, hogy ne nejlonzacskózzak. Tele volt kajával és anyukámtól meg benne maradt az anyukámtól kapott gyapjúzokni. Visszamentem, h kapja meg az esélyt h visszatalál hozzám, de a bus már sehol nem volt.

Hogy ne csak a szavak bizonyítsák mennyire komolyan vettem az elvesztés élményt, íme a videó:

Elgyalogoltam a Norde-ra, 1,5 órát kavarogtam. Ott végre kaptam térképet, és megszabadulhattam a hátizsákomtól. Ujjé!!! Majd szenteltem egy kis hisztirohamot annak h nincs kajám. Remélem nem sokáig fog tartani ez az érzés, hogy ha nincs nálam avokádó és kenyér, akkor nem érzem jól magam. Aztán gyalogoltam 2 órát, megérkeztem az Arc de Triomf-hoz. Majd végre lecsüccsentem.

Majd egy nagy séta egy mégnagyobb parkban, végül bevetettem magam a belvárosba. Majd valahogy odatévedtem a St Maria del Mar-ba, gondoltam megpihenek. Kb 10 percig bírtam, teljesen besokalltam a várostól. A tömeg, az épületek, az utcák kiütötték a biztosítékot, még akkor is ha mindez Barcelónában történt. Hm. Biztos éhes vagyok. Vettem avokádót meg kenyeret, emg narancsot, és irány a tengerpart. Az legalább mindehol ugyanazzal az életérzéssel kecsegtet.

Kifeküdtem, ettem 3 narancsot. Most jó.

Fél percenként masszázst árulók jelentek meg, és kérdezték, hogy akarok-e? Zaklatás volt itt a tengerpart is. At hiszem túl nagy falat volt nekem ez a Barcelona egy nap alatt projekt. Próbáltam magamba szívni, eldugott utcákon sétálni, cafe con lache-t inni, mint aki otthon van, de túl sok az ember, túl sok a túrista, sok a város meg a nyomasztó utcái, mega  bolt, ahol csak azt nem kapod meg amit keresel.

Feladtam, irány a Nord. Felszedem a táskám. Pihentem kicsit az állomáson, majd már csak 2 dolgom volt itt, képeslapokat venni, írni, feladni, és kaját venni az útra. Sikerült kifognom egy olyan boltot ahol 6 narancs meg 1 túlérett avokádó 8 euro volt.. kicsit átvágtak. Majd elbattyogtam a Saint-re, ahonnan a buszom indult. A busz- és vonatvégállomás itt egy helyen van, így kiderült h fel is tudom adni a képeslapokat. Kb. egy órával korbban érkeztem meg, így megkerestem a postaládát ami a vonatvégállomáson volt, és őrült írásba fogtam, felbélyegeztem a képeslapokat. Majd közben rájöttem h a lemerült telefonomban vannak a címek, és csak egy címet tudok fejből, a cégemét.. Mind1, majd odaadom őket személyesen, írtam tovább. 15 perccel indulás előtt fejeztem be. Felpattantam, kivettem a fogkefémet a hátizsákból és beleraktam az övtáskámba, h minden nálam legyen, ami a 30 órás úthoz kell. Majd irány a postaláda. Bedobtam az egy darab képeslapot, majd megálltam, hiányérztem van. Hol a hátizsákom?

Sehol nem volt. Kiraboltak. Hisztiroham, dühroham, próbáltam feltűnően rohangálni hátha valaki észreveszi mennyire dühös  vagyok. Hátha valaki segít.. Ott álltam, mint egy csöves, Barcelona legnagyobb közlekedési csomópontjában, kirabolva, fáradtan. Átmentem a buszvégállomásra, kérdeztem a kedves biztonsági őrt aki kinyomozta nekem hol a postaláda, hogy most mit csináljak? Hol a rendőrség? Kérdeztem az Orangeways-eseket, hogy akkor elmehetek-e a rendőrségre, késik-e az a busz, megvár? Mert egy hete 2 órát késett.. Úgy néztek rám, mintha semmi okom nem lenne rá hogy teljesen szét vagyok hullva, azt mondták ha elmegyek, lekésem, nem garantálnak semmit. Ősköcsögök voltak. Leültem, a düh könnyei lüktettek a szememen. Végülis minden nálam van ami kell. Azt a sok kölcsönruhát, polárt, kirándulógatyát, esőkabátot meg majd valahogy megveszem a delikvenseknek. Majd jött a biztonsági őr h fekete-e a táskám, nem zöld. Odamentem. Ott volt a kibelezett táskám. A forintot is benne hagyták. Egy dolgot vittek el, a zarándok útlevelemet. Végre bőghettem és röhöghettem.

A busz időben jött, és az egyetlen nem román lány mellé keveredtem, aki francia volt. Ha valaha eljutok Indiába, és buszra ülök, megvolt a tréning. Mindenkinek csak ajánlani tudom, csecsemő, madarak kalitkában. A sofőr végig cigizett a buszban. Méltó befejezése egy barcelonai napnak.

Majd pörögnek a kilométerek hátrafelé. Itt jöttünk stoppal, ott álltunk  meg. 30 órám van megérkezni az életembe.

Egyszer csak kapom az sms-t hogy Welcome in Croatia. Hm. Kár hogy nem kéne Horvátországban lennünk. Majd hajnali kettőkor felnézek, ez vajon Zágráb? Ha most itt jobbra fordulunk és egy irodaépület lesz itt, akkor ez Budapest. Hm. Ha most itt ballra és ott az Infopark akkor ez nagyon Budapest. Ok, Budapesten vagyok. Szupi. De ilyenkor hogy jutok haza? Senki nem veszi föl. Hogy-hogy nem 7-re érünk be? a 3-as vonattal mentem haza, 4-kor a saját ágyamban aludtam.

Egyedül voltam az albergue szobámban, addig alhattam, ameddig nem szégyelltem. 12-kor kellett kicuccolni, kb. 10-kor elindultam sétafikálni. Semmi dolgom.

Nem megyek sehova. Nincs cél. Maradnak a berögződött rutinok. Cafe con leche. :)

Elmentem jegyet venni. Megkérdeztem a bárban a srácot, mennyi idő alatt jutok el gyalog az állomásra. Egy órát mondott. 15 perces séta volt, biztos gyakran gyalogol. Megvettem a jegyet Barcelonába. Aztán dokumentáltam a Szt Márk teret.

Bementem megint a Katedrálisba, csináltam fényképet ott, ahol ki volt írva, hogy nem szabad. Csak ott.

Majd bekattantam, hogy tartozom annyival kalandokért, hogy elmegyek a rendőrségre és feljelentést teszek a szatír ellen. Elmentem. 15 perc alatt sikerült találniuk valakit aki valamennyire ért angolul. Elhadartam. Aztán elmondtam lassabban. Végighallgattak, majd azt mondta a tag, h nem tud mit tenni, az másik körzethez tartozik.

Imádom őket, de ez a rendszer így elég működésképtelennek látszik.. bármit akar az ember elintézni, ahhoz 3x annyi enegia kell, mert mindenre tesznek. Ami sok esetben előny, hisz ugyanúgy nem izgatja őket ha éjfélkor becsöngetsz idegenként, vagy hajnali 6-kor kelted őket. Nem baj, megtettem az ügyért azt, amit tudtam, elrohantam az albergue-be, kicuccoktam, és uzsgyi a buszvégállomás. Buszra föl, kezdődhet a buszkirándulás.

14-kor indul a busz, és 7-8 körül ér be Barcelonába.

Arzuába 47 perc alatt ért a busz, de mégsem, ez A Coruna volt. :) Egy utolsó pillantás az óceánra, kellemes meglepetés. :)

Telnek, múlnak az órák, próbálom belőni hol vagyunk. Az Alsa annyira kedves, hogy minden megállónál mindenkit felébreszt, és kihajja a népet a saját maga üzemeltetett vendéglátó ipari egységbe.

Hajnali 3-kor fél órás szünetet tartottunk. Mikor máskor?

Az kattog a fejemben, milyen jó ez a környezetvédelmi alibi. Adok magamnak 2,5 napot megérkezni. Nincs repülő, száguldás, nem olyan hirtelen jön a vége, mint egy villanás, amiről csak rémlik hogy láttad de nem vagy biztos benne. Visszafelé robog a busz, néha bevillan egy-egy kép, hol mi történt.

15 óra Barcelonáig. 21 nap gyaloglás 15 óra alatt busszal. 1,5 óra repülővel. De kinek kell a sebesség, mikor a lényeget csak egy hullócsillagnak látod, amiről tudni véled, hogy elmulasztottad?

Mivel lekéstem a buszt ezen a szörnyű helyen, van időm írni a buszpályaudvaron. Kinyomoztam, a terveimmel ellentétben nem tudok majd buszozni, ha nem bírom tovább, mert nincs arra semmi, szóval ma is jöhet a 40 kili.

Az utolsó napok rohanósak. Ha eljutok ma Sobradoba - remélem a lábaim velem tudnak tartani - akkor ott kell aludnom, nem ahogy terveztem, hogy átbuszozom Arzua-ba. Mindegy. Itt sem tartanak fenn információt a buszpályaudvaron. A bárban a pultos viszont segít a menetrenddel kapcsolatban, jegyet meg a buszon lehet venni. Ilyen a legtöbb helyen ebben az országban. Gondolom a 20%-os munkanélküliség it is megmutatkozik, a jegyeladókat elsőként küldhették haza az állomásokról, a báros meg mindent tud...

A Villalba-Baamonde 20 km-es buszút gyorsan elröppen, és kezdődik a gyaloglás. Kb. ilyen volt a vidék:

Rengeted videót csináltam, biztos bepánikoltam hogy mindjárt vége lesz. Miráz-ba dél körül értem csak, itt elköltöttem a kis ebédemet. Ebből is látszik hogy az út alatt kb. az volt a fejemben, hogy ennem kell, meg innom kell, meg aludnom kell. Ennyi. Ja, meg erősnek kell lennem. Ezt el is felejtettem. Tehát egy kis beszámoló Miraz-ból:

Szóval leesett miért mondták hogy nincsen busz. Mert autó, illetve út se nagyon. Én meg vonatot kérdezgettem az állomáson. A kis naíva. Egy néni spanyolul mosolyogva magyarázta hogy késő van, és felújítják a szállást, így tovább kell mennem. A pihi után nagyon vicces dologra bukkantam az úton. TAXI hirdetés. Út nincs, taxi van, kifejezetten zarándokoknak. Fincsi. :)

17.40-kor láttam meg a Sobrado táblát. Neeeeee. Nyaf.

19.20-ra értem Sobredo-ba. 

A szállás a főtér melletti kolostorban van, mellette egy csuda templom. Ősi, egekbe törő, olyan mintha egy rajzfilmből jelent volna meg, növények telepedtek a kövekre. Olyan volt, hogy még rám is hatással volt, szóval volt benne kakaó. A kolostorhoz csuda kerengő meg barát is tartozott, aki elkérte a zarándok igazolványomat és eltűnt. Bizalmatlan voltam, miért nézegeti, miért ment el és vitte magával? Rossz arcú vagyok? Hm. Közben arra gondoltam milyen fura hogy ennyi nyugi és zöldség és zöldesség után is negatív dolgokat feltételezek egy (rosszarcú) csuhásról.

Bejutottam, lepakoltam, és elindultam koszosan vásárolni, be ne zárjon a bolt. A csuda gyönyörű kisváros helyi abc-jébe házi tojást hozott épp egy hölgy. Szeretnék otthon a Lidl-ben házi tojást venni. :)  Ekkor esett le hogy folyamatosan eszem. Ma megettem az 1l szójatejet, egy kg mandarint, egy fél avokádót kenyérrel, majd egy nagy adag salátát: avokádó, pardicsom, sali, tonhal. Napok óta nem vagyok éhes. Enniennienneienni. Mosás. Szunya.

A holnapi az utolsó nap.

Mostantól a terv 40 km gyaloglás-20-30 km buszozás, és célhoz érek. Íme egy kis búcsúvideó a kis csöves-romos városkától, a hullajelölt fuldoklótól, a német sráctól: 

Azt tervezgettem hogy meteszem az első 40 km-t, és busszal megyek tovább Baamonde-ból, de a végén nem volt busz, mire megérkeztem. A táj az első 16 km-en Godam-ig hegyes volt, csóró tanyákkal, finom hegyi levegővel. Majd a következő 22 síkon ment, szögegyenesen. Tanyák, kőkerítések, bárányok, akik ugyanúgy csóválták a farkincájukat, mikor szopiztak, mint a kutyus.

Voltak olyan kanyarok ahol a pálya mellett kellett mennem, így sikerült megpillantanom az első Santiago táblát:

Az utolsó előtti pihenő, még a mennyországban, a Pokol klub előtti állomáson. Mikor még nem tudtam mi vár rám, csak a testemmel meg az elemekkel küzdöttem:

Így kénytelen voltam a szupermodern Villanova-i albergue-ben aludni, amitől már első ránézésre kirázott a hideg.

Acélszürke márvány, feketére festett szobák. Recepciós nincs sehol. A néhány hónappal ezelőtt meghalt kollégám spanyol változata nyitotta rám az ajtót, ez volt a 2. hidegrázás. Brrr. Ugyanaz az alkat mint ő, ha távol akarod tartani tőle magad, annál jobban szeretné kimutatni a kedvességét. 13x elmondtam neki hogy nem beszélek spanyolul, de ő ettől függetlenül magyarázott. Odaült az asztalhoz, ahol a vacsimat fabrikáltam a recepció mellett: Ruccola és tonhal. Illett ez a kesernyés saláta a szörnyű helyhez és a halottidézéshez.

Még1x elmondtam hogy nem értek spanyolul, ő meg röhög. Nem tudom milyen lesz egy ilyen taggal egy szobában aludni. Igazából nincs zarándok igazolványa sem. Kíváncsi vagyok, beengedik-e, végigröföghetné az éjszakát. Úgy röhög hogy a szipogásból néha röffent.

Egyetlen meneülési tervem volt a tag elől, átmentem a szomszéd bárba, kértem egy teát. A recepciós azt mondta hogy a recepciós egy óra múlva fog megjelenni az albergue-ben. tehát addig várok itt, de a spanyol barátom megjelent. Megijedtem h leül mellém, de szerecsére csak cigit vett. Nem kell mondanom hogy a halott kollégám is piros Malbit szívott. Hidegrázás. Brrr.

Eltelt az óra, és mire visszaértem, a recepciós már nem volt ott. Elment. No comment. Majd reggel jön. A következő sokk hogy megjelenta  tüdőbeteg hullajelölt hálótársam, az álomrabló fuldoklógép. Nem tudom leírni mit éreztem. Hogy kerül ide ilyen tüdővel. Nem bírom ki ha ezzel a csapattal kell egy szobában aludnom... hogy lehet hogy 2 napra vagyok a céltól, és kísért a halál, egy halott kripta jellegű modern építményben? A következő zarándokcsapat egy roma család volt, kis gurulós batyuval, faragott székecskét hurcoltak. Kész. Olyan volt mintha egy laboratóriumban egy kémcsőben ülnék és valaki csepegtetné be hozzám 1-1 félelmemet, vajon hogy reagálok. Majd megjelent végre egy spanyol pasi aki kiszúrta hogy totál kétségbeesve, elsápadva figyelem h most mi lesz, és még angolul is volt kicsit hajlnadó beszélni velem, ami megnyugtatott, majd egy fiatal párocska is megjelent. Végre normálisnak tűnő emberek... A recepciós mégis előkerült, a háta közepére kívánt mindenkit, 20 percig tartott a munkássága még mindenkit felírt és lesarcolt, majd idegesen lekoccolt. Spanyol munkamorál.

Ok. Egyetlen lehetőségem van, hogy aludjak és ne rettegjek egész éjjel attól hogy lekapok valami gyilkos kórt, hogy bemegyek a lezárt szobába, amit egy piros szallaggal el is barikádoztak. Beléptem, de láttam hogy már vannak a szobában. A párocska volt az. Nem mondhatnám hogy örültek nekem, mikor a pasi nevetve eltorlaszolta belülről az ajtót, majd meglátott. Szegények, most mit tegyek, vagy nekik egy forró éjszaka hiánya, vagy nekem a pokol a szomszéd szobában, nulla alvással a holnap 40 kili előtt.

A sötétszürke szobában az egyik sarokban a felső emeleten vackoltam be magam. Lementem zuhanyozni, mire feljöttem, eltűntek. A szélvihar tépi e szörnyű hely ablakait, a neont nem lehet lekapcsolni. Egyedül a sötétszürke modern épület szobájában. Csak a szél. Kicsit nyomasztó. Aztán hallom a köhögést a szomszéd szobából, és megnyugszom hogy mégis kicsit jobb helyen vagyok, mintha ott lennék. Majd a fejem felett levő neon elkezd villogni, berregni. Kész ez a hely. A recepciós bunkó, és minden fura. Mind1, reggel 8-kor megy a buszom.

Kelés. Reggeli a fura német 22 éves lánnyal, meg a fura útiastársával, meg a dán csajjal. Aztán 20 km 6 óra alatt. Még éreztem a lábaimat, addig a 10 km is sok volt.. Naviát meg se tudtam nézni, de kb olyan mint Luarca. Aztán buszra pattantunk a dán lánnyal, és 25 perc alatt ott Tapia-ban. A buszmegálló melletti bárban a pultos egy teljes térképet rajzolt abból az 5 perces távból, amit az albergue-ig kellett megtennünk.

Kezd camino hangulat lenni, a dán lány, egy német pasi akinek annyira be van durranva a lába hogy napi max 5 km-t tud megtenni, azt is begyógyszerezve, 2 osztrák nő, egy 40 és egy 50 éves, mind2 a szülinapja miatt van itt. (mint én) két francia 22 év körüli fiúcska, 2 biciklis és még egy német nő.

Az albergue az óceán partján van, egy olyan helyen amiről álmodni sem mernék, mert csak  a valóságban létezhet:

Majd lementünk sörözni az öbölbe. Mindenki előadta a story-ját, az imidzsét, a fáradtságát. Megpróbáltam megörökíteni egy fotón a naplementét meg az öblöt, ez lett :)

Ilyen lehet annak a camino, aki a francia utat választja. Vagy aki szezonban jön. Kicsit elszoktam a társaságtól, az emberektől, de érdekes volt. Megittam két sört, majd loptam egy két pillanatot az ócántól.

Ezzel az végtelen fáradhatatlan erővel nem lehet betelni. De én fáradt vagyok.